Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-07-05 / 27. szám
Evangélikus Élet MOZAIK 2009. július 5. m 15 MMM»— Kavargó indulatok Nem egyszerű dolog úgy rovatot vezetni, hogy minden olvasó minden egyes írásban megszólítva érezze magát. Az Egyház és világháló különösen nehéz helyzetben van, hiszen informatikai felkészültségtől és érdeklődési körtől függően kinek-kinek más-más az internetes „érintettsége” Az olvasói visszajelzésekből úgy tűnik, hogy az egyik legpraktikusabb cikknek a Firefox böngésző hasznos kiegészítőit tárgyaló írás bizonyult, ugyanakkor egy évek óta edződő világhálós veterán számára ez minden bizonnyal csak megerősítésnek volt jó, hogy a megfelelő eszközöket használja már egy ideje. Ez utóbbi rétegnek az is természetes, hogy a webes világ változásait taglaló cikkek mindennapos eszközökként említik az eseményalapú megjelenítést nyújtó közösségi oldalak - például a Facebook és a Twitter - szolgáltatásait, míg a nettel ismerkedőknek ezek valószínűleg újdonságnak számítanak. És bizony a rovat - a sokszínűség jegyében - helyet ad olyan megnyilvánulásoknak is, amelyek direkt szakmai kritikát fogalmaznak meg az egyházi internetes munkával kapcsolatban. A bírálat rossz esetben indulatokat szül, azonban a mintegy másfél hónapja született írás (Dinoszauruszok, fórumok, blogok, Evangélikus Élet, 2009/21. szám) olyan magvakat termett, amelyek máris szárba szökkentek. A cikk igen határozott véleményt fogalmazott meg arról, hogy az egyháznak jelen kell lennie a közösségi oldalakon, és el kell kerülnie, hogy egyfajta internetes „templomi gettó” falain belül mozogjon. Egyházunk portáljának (http:// www.evangelikus.hu/) szerkesztője, EGYHÁZ ÉS VILÁGHÁLÓ Rovatgazda: Nagy Bence Bolla Zsuzsanna vette a bátorságot, és létrehozta a központi honlap csatlakozási pontjait az IWIW-en (http://iwiw.hu/pages/community/comdata.jsp?cID=236249s), a Facebookon (http://www.facebook. com/group.php ?gid=94405i07i97) és a Twitteren (http://twitter, com/lutheranhu). Ezen túlmenően pedig a portált érintő kifogásokkal is érdemben foglalkozott, így a blogszekcióban jó pár napja valódi gépházblogot vezet (http://www.evangelikus. h u/interakti v/blog/aszerk/). Ezek a vállalkozások egy ideig minden bizonnyal csak plusz munkát fognak jelenteni, ráadásul úgy tűnik, hogy az internetes jelenlét közösségi kapcsolati oldalának feladatait is a hírportál szerkesztőjének kell ellátnia. A jelen levés azonban alapvetően hosszú távú befektetés, és a közösségi oldalak bevonása ebbe jelenleg nélkülözhetetlennek tűnik. Az internetes látogatottság matematikája igen egyszerű. A látogató már az első öt másodpercben ítéletet mond egy oldalról, és ezalatt el is dönti, hogy vissza fog-e térni rá. A divatos dizájn és a jól strukturált szerkezet emiatt kap elsőrendű fontosságot, ugyanis igen kevés idő áll rendelkezésre ahhoz, hogy a weboldal érdekes és értékes hely benyomását keltse. A közösségi oldalba csatornázott tartalom esetén ez a kényszerítő erő nem terheli az információ szolgáltatóját, a tag általában már ismeri és kedveli a közösségi oldal által nyújtott felületet, és arra folyamatosan visszatér. Ráadásul a közreadott tartalmakat jó esetben indexelik - a Twitter keresője meglepően jól működik -, így néha nem is kell tudni a csoport/felhasználó létezéséről, mert a keresési eredmények közötti megjelenésével hírt ad magáról. Két bekezdéssel ezelőtt nem volt véletlen a bátorság szó használata. Egy saját magunk által működtetett oldal a mi szabályaink szerint fut, ugyanakkor a közösségi oldalakon igen gyakran lehet találkozni olyan jelenségekkel, amelyek a való életben is visszatetszést keltenek, főleg egy hívőben. Hogy friss példa álljon itt: a Facebook közösségi oldalon nemrégen egy szlovák diáklány létrehozta a „Chcem more namiesto Madárska” (azaz „Tengert akarok Magyarország helyén”) nevű csoportot. Az ártatlannak tűnő viccelődés - milyen jó is lenne Szlovákiának tengerpart, ahol nyáron lehetne fürdeni - a nacionalista fröcsögés melegágya lett, rövid idő alatt több tízezren csatlakoztak hozzá, és rengeteg gyűlölködő hozzászólás született. Kavarogtak az indulatok... A világháló sem könnyebb terep a misszió számára, mint a valódi világ. Márpedig akit bárányként küldtek a farkasok közé, azt minden helyre és mindenféle farkas közé küldték. Az internetes magvetés újabb eredményeit könyvelhettük el a napokban az egyház központi oldala szerkesztőjének munkája révén, és hogy a bibliai képek után egy hasonlóval éljek: a szakmai kritika is révbe ért. ■ Nagy Bence EVÉL&LEVÉL&LEVÉL „Örüljetek az örülőkkel, és...” Az Evangélikus Élet június 21-i számában örömmel olvashattunk a testvérintézmény, a csillaghegyi evangélikus szeretetotthon ünnepélyes felszenteléséről és megnyitásáról. Öröm és vigasztalás, ha egyházunkban a megújulás és élet jeleiről kapunk értesítést. így szívből örülünk az örülőkkel... Pál apostol azonban az együtt örvendezés mellett az együtt szenvedésre, együtt sírásra is felhívja a figyelmet. („Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírokkal” - Róm 12,15.) Ez a szeretet pulzálása. Egy otthon felépült. A Gaudiopolis nevet kapta, de impozáns méretére és színvonalára nézve a Gaudiometropolis nevet is megérdemelné... * * * Ugyanakkor a napokban szűnik meg egy testvérintézmény: az Üllői úti szeretetotthon. Történelmi hátterű és alapítású intézmény. (Egy józsefvárosi hívő asszony, Kakas Lídia a múlt század elején ingatlanát az egyháznak ajándékozta azzal, hogy szegény sorsú, magányos egyháztagok részére hasznosítsák.) Egy percig sírjunk a sírókkal... Az Üllői úti otthon önállóan, kis létszáma (húsz fő) ellenére is jól, gazdaságosan működik, nem volt az egyház terhére, és igyekezett megfelelni a kor követelményeinek. Szolgálni igyekezett az egyháznak. Nemcsak azáltal, hogy a szerényebb anyagiakkal rendelkező egyházi (és ma már világi) tagoknak nyújtott megoldást életük alkonyán, de úgy is, hogy az „egyházi érdeket” mindig megértette. Megértette akkor, amikor szép épületét Zuglóban átadta a teológiának, annak az ígéretnek a birtokában, hogy egy más helyen új otthon épül fel az öregek részére. Sajnos erre az elmúlt nehéz évtizedek alatt nem kerülhetett sor. Az otthon harminchét évig meghúzódott az Üllői úton kapott területen, és azt szépen kialakította az otthon céljainak megfelelően mindenki megelégedésére. Jelenleg is tudomásul vette az otthon az „egyházi érdeket” Rövidesen elkezdődik továbbvándorlása a teljes megszűnés távlatával. A nagyon jóindulatú előkészítő munkák, a zökkenőmentes elhelyezésre irányuló minden igyekezet ellenére, a befogadó intézmények szívélyes fogadása ellenére a kitelepítés érzése tölt el mindenkit. Szomorú exodus... # * * Az Üllői úti székház bizonyára felújításra szorul, ezért a szeretetotthonnak onnan el kell költöznie. Azonban figyelemmel (és nem kis aggodalommal) kísérjük majd az épület, az egyházi központ - amelynek a létrehozásában Sztehlo Gábor ügyvéd édesapja is hathatósan közreműködött - további sorsát. Isten irgalmazzon nekünk! Kinczler Irén (Kakas Lídia Szeretetotthon) EVEL&LEVEL&LEVEL - KÉT REFLEXIÓ EGY SZERZŐTŐL Bejegyzett élettársi kapcsolat Ha a közírót félreértik, akkor az a közíró hibája. Ezért sincs igazán motivációm elmélkedni a társadalomban általában és az egyházi berkekben különösen jelentős visszhangot kiváltott, a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvényről, illetve előzményeiről és következményeiről. De az alábbiak miatt megkísérlem, Az Evangélikus Élet 2009. június 21-i számában két - felszólító jellegű - írás is foglalkozott, két vezető lelkész tollából, a témával (Lupták György: Lóláb; Bence Imre: Egyszemélyes nyilatkozat). A dolog bonyolultságát az adja, hogy a két lelkész írásaiban a házasságról és a családról megfogalmazott értékrend egyértelműen vallott egyházunkban, viszont nem gondoljuk - és feltehetőleg ezért nem foglaltak állást az ügyben az egyházi vezetők -, hogy a vitatott törvény szembemenne ezzel az értékrenddel. Erre mutat az is - s emiatt támadják a másik oldalról a törvényt -, hogy nem engedélyezi egynemű pároknak gyermekek örökbefogadását, illetve a házasságot. Tévedés azonban arra gondolni, hogy a törvényben elsődleges szempont az egyneműek élettársi kapcsolatának legitimálása. E téren a törvény kétségkívül jogot is ad: bejegyeztethetik magukat egynemű párok is - de mint láttuk, korlátoz is. Az egynemű párok mindenképpen kisebbséget jelentenek. A törvény elsősorban a többséget érinti. Egyre több kétnemű pár nem szentesíti együttélését a házasság kötelékében. Nem hiszem, hogy érdemes lenne azon vitatkozni, melyik a nagyobb gond: a házasságok számának csökkenése, illetve a házasság nélküli együttélés vagy az egyneműek együttélése. Az Országgyűlésnek sem kívánok a fogadatlan prókátora lenni, de úgy vélem, hogy ők egy adott társadalmi helyzetben kívántak egyfajta jogbiztonságot teremteni. Adott keretek között korlátozott jogokat nyújtva az együtt élő pároknak. Sajnos a kérdéskörhöz szorosan hozzátartozik a válások magas száma. Nem azért válnak el az emberek, mert a törvény ezt lehetővé teszi, hanem azért született meg a törvény, hogy ha már felbomlanak a házasságok, akkor legalább legyenek ennek szabályozott keretei, legyen gyerekvédelem stb. Hasonló megfontolás érvényesül a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvényben. Az adott társadalmi helyzettel szembesülő Országgyűlés igyekszik jobb kereteket teremteni érintett állampolgárai részére. Ez a feladata. Nem a törvény, nem az Országgyűlés fenyegeti a családokat, a házasság intézményét, hanem a társadalmi realitás. Elég a tömegmédiából áradó sok mocsokra utalni. Mégsem hiszem, hogy a diktatúra, amely a szabadság mellett a szabadosságot is korlátozta, lenne a megoldás. Különösen a kereskedelmi televíziók működése óta jelentkezik ismételten egyházi körökben az igény egyfajta cenzúra érvényesítésére. Sajnos úgy látszik, hogy még a médiatörvény adta lehetőséget sem használja ki az illetékes testület, túlzott a félelem a szabadság korlátozásától. Mi lenne a helyes egyházi magatartás? Hitünk, meggyőződésünk talaján semmiképpen nem az ítélkezés, szociáletikai kérdésekben politikai jellegű harcokba bonyolódás, hanem a családi élet, a házasság, a gyermeknevelés értékeinek a következetes képviselete. Elfogadása, befogadása azoknak is szeretettel, akik más úton járnak. Érzékeny ügy ez, mert itt nem a „szeretni a bűnöst, gyűlölni a bűnt” ősi igazsága érvényesül. Nincs jogunk ítélkezni, bűnben élőnek minősíteni a bejegyzett élettársi kapcsolatban élőket. De jogunk van szeretni, segíteni őket, számukra is hirdetni az evangéliumot. Vélhetően ez a gondolkodás vezette, vezeti az egynemű párok megesketésekor a norvég és a svéd evangélikus egyházat. Többségi egyházak ezek, ami azt is jelenti, hogy a kérdésben érintett norvégok, illetve svédek többsége evangélikus. Nyilván sokan közülük igényelték az egyházi áldást. Az egyház pedig nem akart izolálódni jelentős társadalmi csoportoktól. Egyházpolitikailag is érdekes a helyzet. Magyarország vegyes vallású, elsősorban mégis katolikus ország. A püspöki konferencia tiltakozik a törvény ellen, mintha ebben, és nem a társadalmi folyamatokban rejlene a probléma gyökere. Mintha a törvény nélkül nagyobb esélye lenne a humánumnak vagy a családvédelemnek. Pedig a regisztrált élettársi kapcsolatot jogilag lehetővé tevő törvény vitatható, jelentős korlátokat is tartalmaz. Ugyanakkor az evangélikus többségű skandináv országokban az egynemű párok egyházi házasságot is köthetnek. Nyugat-Európában általában másutt tart a folyamat, ott nem volt négy évtizedes diktatúra. Bizonyos, hogy nem helyes egy vonatkozás - így az egynemű kapcsolatok - túlhangsúlyozása. Az egész problémakör - házasság, család, válás, bejegyzett élettársi kapcsolat - csak együtt, többféle összefüggésben szemlélhető, kezelhető. Senkinek nem kell elvi engedményt tennie, de amivel nem ért egyet, azt tolerálhatja, sőt támogathatja is, ha ezt diktálja a szeretet.- Nem könnyű kereszténynek lenni. Lelkésznek sem. Tisztelve a legendákat Örömmel olvastam az Evangélikus Élet június 28-i számában kedves barátom, dr. Liptay Györgynek, népszerűén mondva a fasori öregdiákok jelenlegi elnökének a levelét a gimnázium újraindulásáról. Június 7-i írásom egyik célja volt serkenteni az emlékezést. Igaza van Liptay doktornak, „a legendáknak mindig van valami valós tartalmuk” de azért a tényeket tiszteletben kell tartani. Mindig hangsúlyoztam, hogy a külföldi és hazai öregdiákok, közéleti személyiségek erős erkölcsi-érzelmi hátteret adtak a gimnázium újraindításán dolgozók politikai törekvéseinek, de ezt meghaladó jelentőségük nem volt. A Hazafias Népfront VII. Kerületi Bizottsága keretében megalakult egyesület nemcsak a rendszer gyengüléséről szólt. A keményvonalas pártemberek szelepmechanizmusként támogatták; jellemző, hogy - mint Liptay doktor is írja - az iskoláról nem volt szabad beszélni. Azok nem érvek, hogy „felerősödött az a hang”, „minden fórumon támogatták”. Kik, mikor, hol, kivel kerültek politikai alkuba? Tévedés, hogy Köpeczi Béla pártolta az ügyet. Ellenkezőleg. Még a feje fölött megszületett döntés után is gátolni próbálta a folyamatokat. Glatz Ferenc vitathatatlan érdeme, hogy 1989. szeptember 2-án a Fasorból nyitotta meg a tanévet, de mire ő lett a miniszter, már megszületett a döntés, amiben nem volt szerepe. Viszont államtitkárával, Stark Antallal gondoskodott az anyagiakról, segítette az újrakezdést. Ismételten hangsúlyozom, hogy a folyamat két elemből állt. A politikai döntésből és az iskola újjászervezéséből. Mindazok, akiket Liptay doktor említ - magam is írtam róluk természetesen -, az újjászervezésben nyújtottak értékes segítséget. Jellemző, hogy az említett személyek mindig Káldy Zoltán püspököt próbálták befolyásolni. Sikertelenül. Az első fázist tekintve érdemben csak egyházi oldal volt. Ahogy írtam, a Testvéri Szó mozgalom érte el a frontáttörést, ennek kapcsán kerültünk tárgyalási pozícióba formálisan az Állami Egyházügyi Hivatallal (ÁEH), és informálisan a politikai bizottsági tagokkal. Mindez nem kisebbíti a Liptay doktor által említettek érdemét az újjászervezésben. De ez a politikai döntést követően valósult meg. Nem tudom, mit ért az ötéves hatalmas előkészítő munkán. (Ismételten javaslom, hogy olvassa el a Credo 2000/3-4. számában megjelent tanulmányomat.) Barátsággal: Frenkl Róbert (Budapest)
