Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-23 / 34-35. szám
EVANGÉLIKUS HETILAP 74. évf., 34-35. szám ■ 2009. augusztus 23-30. ■ Szentháromság ünnepe után 11-12. vasárnap Ára: 500 Ft „Mondom, nem tudom, mit tettem volna. Ezért megterhelt lelkiismeretem nem könnyed mentségül keresi azoknak az emlékét és felsejlő arcát, akik emberek maradtak az embertelenségben.” Kővel a kézben - megszégyenülten !► 3. oldal „Egészen új alapot kellett teremteni, szinte egyik napról a másikra, a semmiből. A Németh-kormány deklarálni akarta, hogy Magyarországon jogállamiság van születőben.” Húsz éve szűnt meg az ÁEH !► 10. oldal Zsoltárok-fotópályázat !► 6-7. oldal Szent István király ünnepe !► 8-9. oldal Lírai vallomás a szülőföldről !► 5. oldal Gondolatok az őssejtekről... !► 16. oldal Uszály tizenkétezer gyönggyel !► 13. oldal Éltető, lelki és madárlátta... !► 18-19. oldal Hittankönyvajánló ► 23-25. oldal Somogyi „anya, lánya és fiókái” 14-15. oldal Beszélgetés Tarr Kálmánnal !► 28. oldal A fotográfia „nagy hala” ► 5. oldal így készül a rádiós evangélikus félóra W 29. oldal „Jézus is jelen lesz” - hatezerért !► 17. oldal Magyarnak lenni! Gondolatok Szent István ünnepén ■ Fenyvesi Félix Lajos A közelgő ünnepre gondolva próbálom megidézni nagy királyunkat. Milyen lehetett? Hogyan nézett ki, milyen volt a hangja? Volt-e mosoly fáradt arcán annyi országos gond között? Somogyi Győző Szent István-olajképe íróasztalom régi dísze. Aranysugaras, tündöklő koronával tekint a király jövendő századokba. Testi valójában is próbálom látni a királyt - szobrok élnek bennem, ők lépnek ide elém augusztus tűz-nyár ünnepén. Varga Imre szobrászművésznek az István királyt és Máriát, a Magyarok Nagyasszonyát fölragyogtató kompozíciója az egyik legszebb múltidézés (alsó képünkön). A római Szent Péter-bazilika altemplomában látható mű kifejezi eredetünket s az európai államok közé való befogadtatásunkat. A kápolna főfalát beborítja az aranyragyogású dombormű: a honfoglalás kori tarsolylemezek mintázatában életfa látható. A középpontban csodaszarvasok. Előtte a merengő, fenséges arcú paraszt Madonna. Bal karján távolba tekintő fiát tartja óvó szeretettel. Az ide vezető lépcsősor utolsó fokáról lép elénk Szent István királyunk. Páncélingben, vállán krómacél palást nehéz hímzései; fején hun dísszel ékített abroncskorona. Nézem az idősödő arcot, aggodalom és ragyogás feszül rajta egyszerre. Miért a szomorúság? A rebbenő pillanatban ott bujkál az elmúlt ezer év elbukásainak és talpra állásainak küzdelme. Féltő előrelátása. Szent István népe vagyunk. Ez a szigorú tekintet mutatta az irányt nehéz századokon át, és mutatja az új évezredben is. Egyre halkulóbban, de hallani a király üzenetét: ha nem váltunk rendet, elpusztulunk! Előbb és elevenebb ez az intelem, mint valaha. Töprengő, átvirrasztott éjszakák hozták meg a döntését: meg csak akkor maradhatunk, ha politikai és gazdasági rendszerünket másfelé fordítjuk. Európa szellemének megfelelő központosított királyi hatalom felé. így lett a magyarokból új arcú nép, újjászületett, nyugati keresztény, lett a keletiből európai magyar. Küzdelmes ezer esztendő óta azok vagyunk, amivé István király fegyvert forgató, törvényeket aláíró keze gyúrt bennünket. És ez nem ment szenvedés, áldozathozatal nélkül. Jól tudta ezt első királyunk. Ezért nem múlt el arcáról a fájdalom. Látja, mivé lettünk, újból szolgaságba butultunk... De Szent István nem nyugszik, fölráz naponta, és mondja és mondja: fáradtan, tépetten és szegényen, de tovább a sötétből a fény felé! Hisz bennünk: e tenyérnyi megmaradt földdarabon élő magyarok eljutunk a szabadságba. Mintha felgyorsult volna az idő, öt évtized alatt történelmünk soha nem látott mélypontjára süllyedtünk. Falvaink elnéptelenedtek, a maradék tanyákat és kerteket végigrabolták, elöregedett a nemzet, a férfiak várható élettartama tíz évvel rövidebb, a nők nagyobb része belerokkant az emberfeletti vállalásokba, az ifjúság jövőképe soha nem volt ilyen pesszimista, a határon túli magyarokat naponta megalázzák, halálosan megfenyegetik... Nincs tovább. Minden tartalék elfogyott, minden erőforrás kimerült. Egeken át zeng Szent István királyunk néma kiáltása: Tiltakozz, ne add meg magad a romlásnak! Vedd a kezedbe saját sorsodat és nemzeted sorsát! Tegyük félre sértődöttségünket, álljunk végre össze, magyarok! Együtt könnyebb, együtt minden lehetséges. Mindezt most is Szent István-i akarattal, erővel és célratöréssel lehet véghezvinnünk. Az útba indítók kegyelmével. A szent család példájával: Jézus, Mária és József szeretetével. 0 István, Gizella és Imre herceg örömével és fájdalmával. Az országépítőkkel: Adalberttel, Asztrikkal, Gellérttel, Mórral, Sebestyc .re/... Magyarnak leimi: István király szerint erkölcsi fogalom. Mert senkit nem tesz magyarrá az, hogy magyarul beszél. És az sem, hogy magyarnak vallja magát. Magyarságunkat erkölcsi tettekkel kell kiküzdeni. És ez a legnehezebb. Magyarnak lenni: hit. Hit abban, hogy a magyarságnak küldetése van. Isten akar velünk valamit. Magyarnak lenni: el nem fogyó szeretet. Nem szűnő ámulata anyaföldünknek, dicsőséges, hősi történelmünknek, tiszta arcú szegényeinek és megalázottainak... És tenni és teremteni szüntelenül. Szent István meghallgatta prédikátorait, és megjegyezte: magyarnak lenni annyi, mint kereszténynek lenni. Fia, Szent Imre csendesen hozzátette: kereszténység annyi, mint hősiesség! Ma, 2009-ben ennél nincs nehezebb. Istentelen világunkban, Jézus nélküli országunkban, mécsesként világló keresztényként, mégis vallanunk kell nagy királyunkról. Mondanunk újból tanítását, a jó pásztor aggodalmát: egyedül Istenben bízzunk. De csak az bízik benne igazán, aki elindul feléje, aki keresi és megtalálja, ahogyan magyar államunk megalapítója, első nagy királyunk, Szent István megtalálta. Adalbert püspök, szent (Libice, 956 táján - 997. április 23.) 983-tól Prága püspöke. A magyar kereszténység kezdetekor Géza fejedelem esztergomi udvarában időről időre megjelent Rómába menet vagy jövet. O bérmálta Istvánt, a trónörököst. Beszédeivel, tanulmányai és utazásai során szerzett tapasztalataival nagy hatással bírt Gézára és fiára, a leendő magyar uralkodóra, különösen is az úgynevezett birodalomeszme politikai, filozófiai és vallási jellegű elemeinek ismertetésével, amelyeknek a gyökerei Nagy Sándor uralkodásáig nyúlnak vissza. 997-ben a pogány poroszok között térített, ahol is április 23-án mise után rátörtek, és megölték őt. 1036 óta teste Prágában nyugszik. Asztrik érsek (? - 1036 vagy 1039) Adalberttel együtt érkezett Magyarországra Géza fejedelem kérésére 996- ban. A Szent Márton hegyén (a mai Pannonhalmán) épített első magyar bencés kolostor apátja lett. Géza halála után István a saját tanácsosává nevezte ki, 999-ben pedig őt küldte Rómába, hogy II. Szilveszter pápával tárgyaljon, illetve koronát és regáliákat kérjen tőle. A legenda szerint a pápának Gábriel angyal parancsolta meg álmában, hogy a magyaroknak adja a koronát szemben a lengyel király követeivel. Később István Asztrikot az akkor alakult kalocsai érsekség élére nevezte ki. Gellért püspök, szent (Velence, 980 körül - 1046. szeptember 24.) Harminckét évesen a velencei Szent György-monostor perjele, majd apátja. Elhatározta, hogy a Szentföldre megy, de csak az isztriai partvidékig jutott. Gaudentius szerzetes innen hívta Magyarországra 1020 táján. Eljutott Székesfehérvárra is, István udvarába, ahol megnyerte a király bizalmát. Ennek jeleként Imre herceg nevelője lett. 1033-ban István rábízta a Csanádi püspökség megszervezését, ő lett az alapítási sorrendben kilencedik magyar egyházmegye első püspöke. 1046. szeptember 24-én több társával együtt megölték, a Kelen-hegyről (ma Gellért-hegy) a mélybe taszították. Mór püspök, boldog (xooo táján - Pécs, 1070 táján) Származása, eredeti neve ismeretíen. 1010 táján már iskolás fiú volt a szentmártoni (mai nevén pannonhalmi) monostorban. A legenda szerint 1025- 1030 táján István és Imre herceg a szentmártoni monostorba látogattak, ahol a király alaposan próbára tette Mór alázatosságát, ám ő kiállta a próbát. Ennek jutalmául lett 1036-ban pécsi püspök. Ő fejezte be a székesegyház elődje által megkezdett építését. Sebestyén érsek, boldog (?-io77) Szent Márton kolostorában volt szerzetes. Amikor István megalapította a két érsekséget, az esztergomi élére őt nevezte ki érseknek 1000-ben. Életének és hitének nagy próbatétele volt, amikor három évre megvakult. Az idő alatt Asztrik helyettesítette őt a tisztségben. Amikor újra visszanyerte látását, István parancsára visszavette az érseki széket.
