Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-01-04 / 1. szám
io -« 2009. január 4. élő víz Evangélikus Élet Kedves Zsolt! Köszönöm azt a pohár forralt bort, amelyet te vettél néhány napja a karácsonyi vásárban. Nem, nem azt, amelyiket nekem szántál. Azt már megköszöntem ott helyben, amikor a szemerkélő eső és a hűvös szél elől behúzódtunk a ponyvák alá. Igen, az is jólesett: nemcsak a fűszerezését találták el a vendéglátók, hanem teljesen fel is melegített a zord időben. Most azonban a másikat köszönöm neked. Azt, amelyet nem nekem vettél. Egyszer kibontottad magad a szabadtéri székben elhelyezett pléd védelméből, odamentéi a pulthoz, kértél egy pohár forró italt, és megkínáltál valakit. Egy embert, aki akkor talán már napok óta nem evett egy falatot sem. Talán el is felejtette már, mit jelent egy pohár meleg folyadék okozta öröm. Azt a férfit, akit akkor, azon az estén talán csak te vettél észre a vásári forgatagban, túl az értékes portékákat kínáló faházakon és az izzókkal feldíszített fenyőfákon. Akkor nem beszéltünk erről. Csak annyit mondtál, hogy nem fogadta el. De többet nem foglalkoztunk vele. Talán azért, mert nem illett a fahéjas-szegfűszeges hangulatba valaki, akinek lehet, hogy nem illata, hanem szaga van. Talán azért, mert mi, akik még ott ültünk veled az asztalnál, fáradtnak éreztük magunkat ahhoz, hogy más baját is magunkkal vigyük. Talán azért, mert olyan ciki, túl „nyálas” lett volna beszélni erről a jelenetről. (Látod? Ide jutott a világunk! Egy pohár borral történő vendéglátásról sem beszélünk szívesen. ..) Nem beszéltünk róla, ezért megköszönni sem tudtam. Itt fejezem hát ki a hálámat. Mert bár visszautasítottak, igazi ünnepet tudtál varázsolni egy kommerciális adventbe. Bebizonyítottad, hogy nem kell nagy dolgokat tennünk, hegyeket megmozgatnunk, csak kinyitni a szemünket és adni, amit tudunk. Pedig tudom, hogy neked sem volt sok. Előtte gondosan számoltad a zsebedben az érméket és a fizetés átutalásáig hátralévő napokat. Azonban elég volt csupán akarnod változtatni egy picit ezen az egyenlőtlen világon... Bebizonyítottad, hogy az igazi szeretet „nem kérkedik, nem fuvalkodik fel” (íKor 13,4), csak csendben odamegy a pulthoz, kikér egy pohár forralt bort és odaadja a szomjazó és didergő embernek. Köszönöm hát még egyszer azt a pohárforralt bort... Szeretettel üdvözöl: ■ Jenő HIRDETÉS________________________________________________________________________________________ A nyugdíjas lelkészek budapesti köre a Deák téren január 9-én, pénteken fél 10-kor rendezi meg legközelebbi összejövetelét, melyen Kákay István tart előadást egyházunk szervezeti kérdéseiről. Mindenkit szeretettel várunk. HIRDETÉS_________________________________________________________________________________ Üdülési lehetőségek 2009 nyarán Balatonszárszón Intézményünk január i-jétől várja a jelentkezéseket a 2009. évi nyaralási szezonra Január 1. és 31. között kizárólag lelkészcsaládok jelentkezését fogadjuk. Február 1. és 28. között fogadjuk az egyházi intézményeknél dolgozók, valamint gyülekezeti alkalmazottak jelentkezését. Lelkészek és egyházi dolgozók hozzátartozóinak (külön háztartásban élő családtag, például gyermek, nagyszülő, unoka stb.) a jelentkezését márciustól tudjuk regisztrálni. (Az intézmény apartmanjának foglalása mindenki számára elérhető januártól.) Egyházi alkalmazottak a kedvezményes üdülési lehetőséget kizárólag a foglalkoztatótól, gyülekezettől kapott igazolás birtokában vehetik igénybe. Egyházi alkalmazottnak számít a gyülekezetnél foglalkoztatott főállású hitoktató, kántor és gondnok, pénztáros, valamint egyházi vezető tisztségviselők. Egyházi alkalmazottnak számít bármely evangélikus egyházi intézményben munkaviszonyban foglalkoztatott személy. Változás a turnusokban! Az eddigiektől eltérően a turnusok hétfő ebédtől a következő hétfő reggeliig tartanak! Első nyaralási nap: július 6., hétfő, az utolsó: augusztus 24., hétfő. Változás a részvételi díj fizetésében! A foglalástól számított 30 napon belül 30% előleg befizetése szükséges. Egy hónapon belüli lemondás esetén ennek visszafizetésére nincs mód! Nyugdíjas lelkészek üdülési hete: június 21-28. Fiatal lelkészcsaládok hete: július 6-13. Utószezon: augusztus 26-31. 2009. évi részvételi díjak:- Lelkészek, egyházi alkalmazottak esetében: felnőtteknek (14 év felett): 4600 Ft/fő/nap teljes ellátással (+ ifa 300 Ft/fő/nap 18 év felett); gyermekeknek (3-14 év között): 2300 Ft/fő/nap teljes ellátással.- Egyéb egyházi személyek esetében: felnőtteknek (14 év felett): 8600 Ft/fő/nap teljes ellátással (+ ifa 300 Ft/fő/nap 18 év felett); gyermekeknek (3-14 év között): 4300 Ft/fő/nap teljes ellátással.- Apartman díja: 20 000 Ft/nap ellátás nélkül. Előzetes foglalás telefonon lehetséges a 20/824-3143-as telefonszámon. Honlap: http://balatonszarszo.lutheran.hu/ (on-line foglalás). E-mail: balatonszarszo@lutheran.hu. •_ -j.-' ■ ■* V« >!')> Hóangyal ■ Füller Tímea Mindig is hittem benne, legalábbis ameddig vissza tudok emlékezni. Mindig éreztem, hogy ez az egész - bármennyire is angyalkáznak, jézuskáznak meg jópofiznak sokszor a felnőttek - komoly dolog. Persze nem a becsempészett karácsonyfára meg az eltitkolt ajándékokra gondolok, hanem magára a lényegre. Hogy végre van egy pár nap, amikor a sok rohanás és „teljesítsd ezt-azt gyorsan” után időt és energiát fordítunk fontos dolgokra is. Konkrétan arra, hogy örömet szerezzünk a szeretteinknek. Meg is beszéltük mi ezt már kisiskoláskorunkban az öcsivel, és elhatároztuk, hogy mi sem maradunk ki belőle többé, ha már így rájöttünk, miről is van szó. Eleinte persze kevésbé találtuk fel magunkat. Nyomasztott bennünket, hogy nincs pénzünk ajándékra (egy nyolc-tíz éves gyerek mindig csóró), meg hogy egyedül sehova sem mehetünk elintézni ezt-azt, de aztán mégiscsak megtaláltuk az utunkat. Alig kell valami ahhoz, hogy dalra fakadjanak a karácsonyi angyalok. Azt hiszem, életem legnagyszerűbb karácsonyi ajándékát abban az évben adtam, amikor épp egy fillérem sem volt. Abban az évben, amelynek az őszén baleset érte a szomszéd kislányt, Esztert. Nyomasztó, súlyos ködként ülte meg az egész községet ez a hír. Jól ismertük Esztert, ugribugri kicsi lány volt, vidám és féktelen, mint bárki más az ő korában. Hihetetlennek tűnt, hogy most talán meg is hal - a gyerekek nem szoktak meghalni! Érthetetlen volt az egész. És valahogy akkor tudatosodott bennünk az a tény is, hogy a balesetek, amelyekről a rádió meg a tévé beszél, igazi, élő emberekkel esnek meg, nem csak olyan távoli figurákkal. Aztán csak jött a hír, hogy megmarad a kis Eszterke, de járni nem fog tudni, a gerince úgy sérült meg, hogy tolókocsiba kényszerül további életére. Az emberek arcán borús felhőként ült a döbbenet, mi, gyerekek hitetlenkedve ráztuk a fejünket. Hogy lehet az? Mi ismerjük Esztert, ő nem ilyen. Nem egy helyben ülő, szomorú kislány. Mozgékony és eleven, mint mi. Les át a kerítésen, és ha a medence előkerül nyáron, át is ugrik a kerítés tetején egy kis pancsolásra. Emlékszem, ahogy álltunk ott az öcsémmel a nyirkos hidegben azon a decemberi napon, amikor meghozták. Kis arca csodálkozó volt inkább, mint elgyötört.- Hogy megváltozott minden... Ezt mondta csak csöndesen, amikor az apukája kiemelte a kocsiból, és átültette a kerekes székbe. Igaza volt, tényleg megváltozott minden. Csendesebb és szürkébb lett a házuk körül az egész világ.- Milyen szomorú a kert - suttogta könnyes szemmel. Ugyan kinek volt ereje a baleset után a kerttel foglalkozni? A bokrok kócosán, csapzottan álltak a téli hidegben, a virágoskertben az elnyílott növények fagyott-mállott karói éktelenkedtek. Ronda volt, na, mit szépítsük.- És én ezt a kertet fogom látni nap mint nap az ablakból... „Dehogy fogod te ezt a kertet nézegetni - gondoltuk akkor -, hiszen mi annyiszor átmegyünk majd hozzád, hogy időd sem marad nézeget-’ ni!” De aztán valahogy olyan nehéz volt elindulni. Olyan idegennek tűnt az a szomorúsággal teli ház. Nem bírtuk rávenni magunkat, hogy bemenjünk. Egyszerűen nem mertük lenyomni a kilincset. Majd holnap, majd este, majd legközelebb. Készültünk, de sose értünk oda. Ahogy pedig leesett a hó, és eljött a szánkózás, csúszkálás, hóemberépítés ideje, bizony el is terelte a figyelmünket, és előfordult, hogy egész héten eszünkbe se igen jutott a szomszéd kislány. Egy téli estén - éppen karácsony előtti nap - aztán elszégyelltük magunkat. Micsoda kutyák vagyunk mi, itt van ez a szegény kis cimbora, mi meg felé sem nézünk!- Te, építsünk egy hóembert az Eszterkéék háza elé is! - ajánlottam bűntudatomban az öcsémnek egy jó kis havas hancúrozás után. Ő csak a kesztyűjét dörzsölgette.- Majd holnap, lefagy a kezem, meg már éhes is vagyok. Különben is, abban a dzsumbuj kertben el se tudod készíteni - hárított. - Nézd csak meg! - mutatott a szerteszét ágaskodó összevisszaságra. De az én tekintetem az ablakra esett, ahonnan egy gyertya fényében bánatos kis gyerekarc lesett sóvárogva kifelé.- Te, mi lenne, ha rendbe tennénk a kertet is? Szerintem csuda jó lenne! - böktem oldalba. 1 Öcsém kicsit elgondolkodott. Talán ő is meglátta közben azt a szomorú kis tekintetet, mert nagyot taszított rajtam, és futni kezdett a gizgazos rengeteg felé.- Gyerünk! - kiáltotta, és tépkedni kezdte a könnyen engedő gyomokat, elvirágzott kórókat. A tisztogatással hamar végeztünk; előkerült a fészerből a metszőolló is. Hol egyikünk, hol másikunk metszegetett ügyetlenkén, de lelkesen, és a bokroknak egykettőre szolidabb formájuk lett. Mire eltakarítottuk a sok ághulladékot, már koromsötét volt. Egymásra néztünk. Legyen még hóember, vagy mára elég volt? Mindketten egyszerre mozdultunk, gördültek a hógolyók, gömbölyödött a pocak, a kobak, hemperegtek a karok, s máris előkerült egy ágcsóva is seprűnek, lyukas fazék is kalapnak.- Te, mi lenne, ha hóangyal lenne belőle? - jött hirtelen az ötlet. Kacagva lapítgattuk a ropogós havat, tapasztgattuk a szárnyakat, amelyek minduntalan lehulltak. A hóember nem akart angyallá változni sehogyan sem.- Mit akartok csinálni? - nyílt ki az ablak, és Eszterke meg az anyukája nézett ki nevetve rajta.- Hóangyallá akartuk alakítani a hóembert, de nem sikerül - vallottuk be vállvonogatva.- Jaj, hóangyal az már így is, és ti is angyalok vagytok. Eszterke annyit nevetett. Annyit, de annyit ma este!- suttogta elcsukló hangon a szomszéd néni. - Gyertek gyorsan, igyatok egy teát, biztosan jól átfáztatok!- hívogatott bennünket. Csuromvizesen és boldogan néztünk végig még egyszer a művünkön. Az ablakból ragyogó szemmel mosolygott ránk a kis Eszter. Olyan jóféle volt a mosolya. Már nem éreztük idegennek, távolinak, elérhetetlennek. Ugyanaz a kislány volt, akit addig szerettünk, akivel játszottunk és kacagtunk sok-sok éven át gondtalanul. Talán tolókocsiban, de ugyanaz volt. Tudtam, hogy most visszakaptuk, hogy újra barátok leszünk éppúgy, mint azelőtt. Természetesen és igazán.- Azt hiszem, ezt most jól csináltuk - suttogtam az öcsémnek.- Miért nem érzem, hogy ez most nagy dolog volt? - suttogott vissza befelé menet.- Talán mert jót tenni nem is olyan fennkölt valami, mint hittük - gondoltam. És ezt gondolom ma is. Jót tenni nem éktelen hatalmas feladat. Csak egy kicsi jó szándék kell hozzá, egy kicsi találékonyság, egy kicsi idő. Olyan könnyen dalra fakadnak azok a karácsonyi angyalok...
