Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-02-01 / 5. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2009. február 1. » 9 váth Sándor. Később csatlakozott az együtteshez O. Szabó István, Szoboszlai Éva. A fiatal és nagyon tehetséges Forgács Szilvia Udvaros Béla tanítványaként küzdötte fel magát a legjobbak közé. „A léleknek új ruhát kell öltenie” - villant Udvaros emlékezetébe Tamási Áron szellemi elemózsiája. Igen! A Hegyi patak! Most szükség van az erkölcsi megújulásra. A színdarabok egy rendező polcain imádságoskönyvek. Az 1963-ban könyves tékába menekített dráma ott volt karnyújtásnyira, csak le kellett emelni. Harminc év után a rendező mégiscsalt megérte, hogy színre vihesse a darabot... A Gondviselés kegyelme színpadra segített egy olyan művet, amelynek bemutatójáról Udvaros Béla így emlékezett meg: „Ars poeticámat is ebből a darabból választottam: »Bétölteni reménységgel a világot, amely minden percében a kezdet és a vég.«” Tizennyolc éven át a rendező e bibliai gondolat jegyében celebrált örömhírt az Evangélium Színházban. „Emlékezet nélkül nincs felfedezés...” (...) „Szüleim házassága tökéletes volt, apám rajongásig szerette élete párját, aki, hogy enyhítse a konfliktusokat és apám családjának neheztelését, áttért az evangélikus hitre. Hat hónapon át ismerkedett az evangélikus vallással, az akkori szokásrend szerint vizsgát is tett, majd megkeresztelkedett. Mondják, a fogolytáborokat megjárt katonák szenvedése beépül az ember idegrendszerébe, a nélkülözések, a félelmek láthatatlanul megsebezik a testet. Az Usszuri folyó jégtáblái, a téli zimankó, a tüdőgyulladás kikezdte apám egészségét. Ekkor vetette papírra életének tanulságait, ifjúságának rövidre szabott történéseit. Mint már említettem, csak az első oldala maradt meg a naplónak. Máig nagy szomorúság ez nekem. Amikor édesanyámat mentő vitte el apám koporsója mellől, valószínűleg valamilyen gyámügyi ember vezetett el kézen fogva az árvaházba. Első elemibe innen indultam, a betűvetés tudományát elsajátítva, mint Csehov Ványkája, »nagyapónak falura« címezve a levelet, magam is róttam a betűket egy irkalapra, és elküldtem valamelyik szanatóriumba, ahova természetesen sohasem érkezett meg kiizzadott ákombákomom. Két év múlva vett magához az anyám. Ekkor már csak távoli emlék volt a rákospalotai villa, a zongoraszó és a sok-sok finom csipketerítő, édesanyám keze munkája. Szoba-konyhában laktunk, szegényes körülmények között, fodrászkeresményből, mert időközben édesanyám kitanulta ezt a mesterséget is. Arany Lászlónál olvastam: »A gyermek-emlék tán mosolyra kelt, / De megnyugszunk benne; szép volt s letelt.« Forgatva az Evangélium Színház műsorlapjait, szembeötlik két »kakukktojás«. Az egyik a Főrévi karácsonyi pásztorjáték, a másik A háromkirályok. Tisztán és élesen magam előtt látom azt a karácsonyi játékot, amelyet az árvaházban adott elő néhány nagyobb diák. Mulatságosak voltak, mert a felnőttekre méretezett pásztorsuba a padlót sikálta, az egyiknek lekonyult a bajsza, mert eresztett a ragasztó, a három király csokoládés pléhdobozokból ajánlotta fel Jézuskának az aranyat, tömjént és mirhát. Ma már tudom: emlékezet nélkül nincs felfedezés. A karácsonyi színi varázslatok a múltból törtek elő, és lettek élő színházi élménnyé a Duna Palotában és a Deák téri evangélikus templom szószéke alatt. Mint már említettem, édesanyám szépen zongorázott, néha tanítványai is voltak, de a keményebb pengőket a fodrászkodás produkálta. A küzdelmes, hajszás élet édesanyám egészségét is kikezdte, gyógyulni szanatóriumról szanatóriumra járt. Tizennégy éves voltam, amikor választás elé állított a sors. A kereskedelmi akadémián magas volt a tandíj.- Kiveszlek, fiam... - szólt minden előzmény nélkül az anyám... Megrémültem. Táskámban volt az a dolgozat, amelyre Barta tanár úr azt írta: figyelemre méltó. Ez nála több volt, mint a jeles. Barta Jánosról tudni kell, hogy soha sem osztályozott, nem feleltetett, csak beszélgetett diákjaival. Emlékeim szerint ábban a nehéz esztendőben, amikor anyám ki akart venni az iskolából, Barta tanár úr (később a debreceni egyetem nagy hírű professzora, Berzsenyi, Vörösmarty, Madách írásművészetét tankönyvi rangra emelő irodalomtörténész) már a kereskedelmi akadémia igazgatója volt. Bekérette édesanyámat.- Kedves Ungerné (apámat lébényi Unger Bélának hívták, később magyarosítottam Udvarosra), megmásíthatatlan a szándéka?- Nem győzöm egyedül. Igazgató úr, a gyereknek nincs apja.- Tudom. Kollégáim referáltak róla, hogy kedves férje megbecsült banktisztviselő volt. Megpróbálhatunk valamit... A Hazai Bank kapott egy levelet, amelyben felkérték a banki alapítvány Friedrich Dürrenmatt: A fizikusok. Bemutató: 2004. október 22. kurátorát, hogy Unger Béla, aki közel tíz esztendeig volt a pénzintézet megbecsült tisztviselője, érdemet szerzett arra, hogy fiát ösztöndíjban részesítsék. Az áldott emlékű Barta Jánosnak köszönhetem, hogy színházrendező lettem, mert míg mások a kettős könyveléssel bíbelődtek, én Mórát, Móriczot, Gárdonyit olvastam, és a Nemzeti Színház karzatáról 30 fillérért (ekkor már három tanítványom volt) láthattam az akkori nagyokat: Bajort, Jávor Pált, Somlayt, Tőkés Annát. A Peer Gyntöt ötször is megnéztem, jegyzeteket készítettem, kis tanulmányfélét írtam. Rohantam vele Barta tanár úrhoz...” Bezárja kapuit az Evangélium Színház? Bacsó Péter szavaival szólva az Evangélium Színház működését nem kísérte mindig „habos torta” 1995-ben a Duna Palota tulajdonosa megemelte a bérleti költségeket, a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület büdzséje is megapadt, egyszóval nehéz idők jártak a színház háza táján. Az esztendő - a kurzusváltást követően - más színházaknak sem hozott szerencsét. Ekkor zárta be kapuit az Erkel Színház, megszűnt az önálló játszóhelyként működő Thália Színház, csökkentették a bemutatók számát. Az Evangélium Színház négy év sikeres működés után kapuzárás előtt állt. Udvaros Béla összehívta a társulatot.- Barátaim, az új rezsim nem kedvel bennünket. Egy fillér támogatást sem kaptunk. A protestáns kuratórium nem tudja pótolni az elmaradt javadalmazást. A tavaszi bemutató elmarad. Sajnálom... A csend most fájó volt. Bitskey Tibor, aki a feszültség-szüneti csend megteremtésének a mestere, most hangosan átkozódott. O. Szabó István a szoba sarkát nézte kitartóan, jelre várva, hátha megjelenik valamilyen titokzatos képernyő, amelyen üzenet olvasható: a műsorszünet csak átmeneti... Antal Anetta valamit jegyzetelt. Olyan haragosan, mintha a papír az árulás bűnébe esett volna. Egyszer csak felállt Sárosi Gábor. Róla sok mindent érdemes tudni, például sokoldalú színész, beszélt néhány nyelven, és igen jó humora volt. Gábor most egyenesen Udvaros Bélára szegezte mutatóujját.- Béla, ne csinálj semmit! Főleg olyasmit ne, amitől a helyzetünk tovább romolhat. Ez a színház jó ügyet képvisel, nem lenne okos dolog - a közönség is elfordulna tőlünk -, ha bezárnánk a kapuit. Mi, a társulat tagjai hajlandóak vagyunk gázsi nélkül fellépni. Ugye, barátaim? Sárosi széttárt karokkal megfordult a tengelye körül, s ismételt:- Ugye, barátaim? A színészek lassan ocsúdván, egyenként feltett kézzel visszahangozták: én is... én is... én is... Jó, jó, de a díszlet és a jelmez nem ajánlhatja fel a gázsiját... Szent igaz... S ekkor Udvaros Béla, mint igen gyakran, ha ifjabb barátainak, kollégáinak alakításait korrigálja, gazdag példatárában tallóz.- Ti nem emlékezhettek rá, amikor 1944-ben, március 19-én a Vígszínház vörös bársonyfüggönye előtt kurta pipával a szájában, fején farmerkalapban megjelent Somlay Artúr... Mesélt. Miről is? Grover’s Cornerről, egy hétköznapi amerikai kisvárosról. Az aprólékosan kidolgozott lélekábrázolás nagy mestere, Somlay a Rendezőt alakította, aki ifjúkori emlékeit szeretné megosztani a városka lakóival. Fel-alá sétálva, pipájából bodrozó füstöt eregetve mesél, s miközben szétnyílnak a függönyszárnyak, a leghétköznapibb ruhájában besétál a szereplők közé. A drámatörténeti lecke jól sikerült. A társulat egy emberként harsogta: A mi kis városunk! Igen, A mi kis városunk. Thornton Wilder remeke. Pucér színpad, civil jelmez és ohne gázsi... Öt hónapig próbálták A mi kis városunkat nyűg és okoskodás nélkül. Mintha az életükért játszottak volna, olyan gördülékenyen és figyelmesen zajlottak a próbák. Egy kisváros szokványos, mindennapi élete, két család derűs hétköznapjai elevenednek meg üres színpadi térben. A férfiak végzik a dolgukat, az asszonyoké a házimunka és a nevelés, a gyerekek iskolába járnak. S ha ez a történet ez esetben amerikai is, az események a világ bármely részén hasonlóan zajlanak. A szerelem és a házasság is színezi a színjátékot, s a végső út - mint mindenütt - itt is a temetőbe vezet. Az egyszerű történet során örök problémákat feszeget az író: mi az emberi élet értelme, hol a helyünk a világban? Figyelmeztet bennünket, hogy nem vesszük észre a mindennapi élet szépségeit, nem vesszük észre egymást, tékozoljuk napjainkat, éveinket, mintha végtelen idő birtokosai lennénk. Aztán egyszer itt a vég, a teljes bizonytalanság. És hogy valójában nem az elmúlás a szomorú, hanem az élet közönyössége. A Szent Lajos király hídja című Wilder-regénynek a vezérgondolata át- meg átszövi a dráma cselekményét: „A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakadt. Van az elevenek országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme.” „Nem utaztam Moszkvába” „A színiakadémia különös világ. Rejtelmeit a kívülálló hétköznapi látomássá úgy egyszerűsíti le, hogy ott romantikus verseket szavalnak napestig a növendékek, monológokkal és jelenetekkel múlatják az időt, és aki már kapun belül van, akár színésznek is mondhatja magát. A rendezőtanonc meg állandóan elemez, magyaráz, utasításokat ad, és megmondja a láthatatlan színésznek, hogy mikor üljön le, mikor álljon fel, és honnan lépjen színre. Jómagam a rendezést kezdettől fogva művészi cselekvésnek tartottam. Kezdetben magam is azt hittem, bemegyünk az akadémia kis tantermébe, ahol tenyérnyi színpad is van, és tanuljuk, gyakoroljuk a fogásokat. Nem ez a sors várt rám. Márkus László rendező-tanárunk minden szerdán háromtól hatig felvitt a lakásába. (...) Mint rendezőfiókák érdekes dolgot tanultunk Márkustól, amikor a prózai színházak rendezői munkáiról esett szó. A magyar színházi rendezéseire és emlékeire hagyatkozva lelkesen beszélt arról, hogy ő személy szerint milyen nagy becsben tartotta az írót. Ezért mindenkor a színpadi munka központi helyére állította az alkotót. Néha a szalon barokk íróasztalát csapkodva haragosan kijelentette: az írói munka szent és sérthetetlen. A rendezőnek alázattal kell szolgálnia a művet. Sík Sándor is tanárom volt. Reverendában járt órákra, esztétikát tanított. Ez a szép hangú pap költő személyes sorsomnak is részese volt. (...) Kedvenc témája a magyar költők istenélménye volt. (E témából írta akadémiai székfoglalóját is.) Sokan máig is kételkednek benne, hogy Sík Sándor e stúdiumban Ady poétikáját helyezte a középpontba. Nagy élmény volt számunkra, hogy óráin beavatott bennünket napi munkáiba - 1947-et írtunk -; A szeretet breviáriumának megszerkesztésén fáradozott, részleteket olvasott fel a születendő könyvből. Mint már említettem, hatan jártunk az évfolyamra. Nem tudtunk egymás vallási vonzalmáról, de Szent Pál korinthusiakhoz írt levelének részletét elragadtatással hallgattuk: »A szeretet türelmes, nyájas; a szeretet nem féltékeny, nem cselekszik rosszat, nem hivalkodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszat, nem örvend a gonosznak, de együtt örvend az igazsággal... « Nem mondta tanárunk, de mi nyomban tudtuk: a jó rendező erényeit hallhattuk ki a példabeszédből...” Párkány László: Térdeplő Thália - Udvaros Béla második élete. Codex Print Kiadó, Budapest, 2008. Ármegjelölés nélkül. Megrendelhető Udvaros Bélától (1122 Budapest, Határőr u. 57/b; tel.: 30/394-4182). Németh László: Nagy család. Bemutató: 2005. március 20. Udvaros Béla rendezés közben - Hubay Miklós: Egy faun éjszakája Bemutató: 2006. május 5. Szabó Magda: Szent Bertalan nappala. Bemutató: 2006. október 26.
