Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)

2009-02-01 / 5. szám

Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2009. február 1. *• 7 Kőháti Dóra Lelkem költője, Ady: ismét ünnepellek Halálának kilencvenedik évfordulójára emlékezünk ► Ünnepelni azt szokták - aki él. A holtak­ra emlékezni, elmúlásukon merengeni, róluk a jövendő korok számára memen­­tót írni: ugye így „szokás”. Ez méltó, így illedelmes. De mit tegyünk azzal, aki testében elment ugyan, de ragyogó, fel­kavaró szellemében, páratlan zsenialitá­sában itt maradt?! Rabjává tesz költésze­tének, nyugtalanítóan, jelenvalóan meg­szólító, provokáló, kérdező, felrázó, lélek­be markoló. Teljességében máig megis­­merhetetlen, vonzásából mit sem veszí­tő, a mélyben rejlő vágyakat, kétségeket, felismeréseket felszínre hozó. Nem, nem kell mementó. Nem kell félni, és nem kell őt félteni attól, hogy elfeledik! Ady ekkép­pen - él. Ünnepelni jöjjünk, akik sorsról, életről, szerelemről, halálról, Istenről, má­morról, dacról, vágyról, temetők csend­jéről és a vándor téli hold járásáról, egy különös nyáréjszakáról - s mi mindenről még - általa újat tanultunk. Ünnepeljünk, hogy egy fény bevilágított oda, azokba a feltáratlan szegletekbe, ahol Ady előtt még nem járt senki, s keveseknek lett vol­na bátorságuk és képességük látni és láttatni úgy, amint ő tette. „Az utolsó reggelen...” .. .nem így várta, a hideg, szürke, januári vigasz­talanságban, a tél derekán, amikor a fagy nem enged szorításából. Nem méltányos ez, így menni el, ilyen magányosan, hiszen a jeges szél nem simíthatja utoljára lágyan a haldokló lá­zas homlokát, nincs langyos eső, melynek cseppje érintheti a halálküzdelemben kiszáradt ajkakat, a lombtalan fák sem inthetnek búcsút a távozónak. A meleg, téli szobák meghittsé­gében nem a halál a vágyott vendég! Azért is annyira fájó, mert olyan szépet ál­modott erről is, hogy s miként lesz, lehetne, fél­­ve-vágyva vizionálta, ő, aki annyiszor kikezdett a halállal. „Aki az Élettel kikötött, / Akkor hal meg, erője veszvén, /Mikor az élet lakodalom: / Csillag-esős nyárvégi estén. (...) Karmos lel­kemnek mitfelelek, / Ha karmolva és fúlva kér­di: / »Miért megyünk el ilyen korán?« / S ha megmondom, tán meg se érti’.’ Oh, ez a „rokona”, a Halál, nem jókor jött ér­te... felrúgta a kimondatlanul, de mégis tán megkötött szövetséget: idő előtt kopogtatott. „Előttem Tél, nyomomba Nyár / S Tavaszkor meghalok.” „Sietett szegény...” Tárgyakban, vagyonban, e világi birtokolható­­ban alig valamit mondhatott magáénak, Veres Pálné utcai otthonát is a Csinszkával kötött há­zasságnak köszönhette. De gazdagabb volt a gazdagoknál; nem koldus: király ment el akkor, kilencven évvel ezelőtt, 1919. január 27-én a vá­rosligeti Park (Liget) szanatórium egyik beteg­szobájából. Ady Endre, élt pontosan 41 évet és 65 napot, a 66. reggelén pedig eltávozott egy beteg és meggyötört testben, mert nem marad­hatott már, de úgy ment el, hogy mindent el­végzett és átadott, amire hivatva volt. „Tele volt a lelke küldetéssel.” (Móricz Zsigmond) Verset írni félholtan is tudott... Az ősziró­zsás forradalom napjai után még megírta az Üdvözlet a győzőnek címűt, az utolsót. „... meg­írta a verset, nem nagyobbat egy névjegynél. S talán nem is többet mondót. De mégis: le tud­ta adni névjegyét élete munkájánál, szerelme szerencsétlenségénél, s a névjegy is óriás írás, ha óriásnak neve van aláírva’.’ (Ignotus az utolsó vers „dadogó” születéséről, aki bízott a haldok­ló zseni „kezének dadogásában”) Utolsó szana­tóriumi fényképe szívszorító: „Fáj az istent ron­csokban látni” (juhász Ferenc) - szeméig be­húzott kalapja karimája alól néz a költő, nya­kig nagykabátba bugyolálva. Kalapján a még­is élet jele... egy virág. Január 27-én reggel tehát megtörtént, „pár perc előtt meghalt Ady úr!” - kiáltotta a tele­fonba - az egyik barát visszaemlékezése sze­rint - az ápolónő. Öleléssel, szidással azon az egy reggelen, az utolsó reggelen, hiszem, nem bántalmazta senki. Lehet, hogy „nagy szívének fokozott munkája, amelyet nagy szenvedései, haragjai és ujjongásai hoztak lét­re” okozta halálát, amint kezelő­orvosa, Lukács Hugó líraian meg­fogalmazta. Álmában, negyed ki­lenc tájban... talán, úgy remé­lem, valami szépet álmodott. „És hogyha véget mondanál, / Hát - akkor sincsen vége” Egészen bizonyos, hogy érezte és tudta: nem látja őt majd soha senki megbékélt, idős emberként, arcán az idők véste barázdákkal, megszelídült öregúrként, aki har­caiba belefáradtam a küzdőteret az ifjúságnak hagyva, gyermekek és unokák körében többé már nem csatáz, nem perel, nem lázad, csupán a létezés örömétől boldog. Abszurd látomás... „Emlékezzetek Ady Endrére, emeljétek fel az ő igéit, és hajtsá­tok végre az ő életének törvényét!”- búcsúzott Móricz Zsigmond, a hűséges barát és írótárs gyászbe­szédében a Nemzeti Múzeum elő­csarnokában felállított ravatalnál, két nappal azután, hogy ráadta a túlpartra költözött Adyra a sötét­szürke halotti ruhát. Borús ég alatt, szomorú, téli délutánban haladt, höm­­pölygött a gyászmenet - ezer meg ezer ember fedetlen fővel - a Múzeum körúton, majd a Rá­kóczi úton a Kerepesi temető felé. Akkor hát - vége? Dehogy. Innen ugyan a test nem folytathatja a létezést, a hang nem szól, a nagy, kifejező szempár nem perzsel többé, és a kéz nem vethet papírra új sorokat — a szellem, a lényegi Ady viszont maradt, a hang másként, de igen jól hallhatóan szól, a tekintet előidéz­te perzselés belülről támad, és Ady Endre annyiszor kél életre, és indul el újra, ahányszor valaki kézbe veszi, olvassa, és síró lélekkel vagy épp ujjongó örömmel rezonál rá; szent fé­lelemmel vagy katartikus élményként eszmél rá: miért is él, örül, szenved, miért magányos, mi­ért árva Isten nélkül itt e földön az ember. Ez nem a vég, ez a kezdet, amely mindent túl­él, nagyszerű és örök, mert a költő és költésze-Az Úr érkezése Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten. Nem harsonával, Hanem jött néma, igaz öleléssel, Nem jött szép, tüzes nappalon De háborús éjjel. És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom, De őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom. te nem foglya az időnek. Kiránt engem is a fog­ságból, szabaddá tesz, hogy a tavaszok, a nya­rak, a telek és az őszök múlása mit sem számít; tény, de nem meghatározó - ha a lélek egy he­lyettem is bátor, szólni, érezni merő-tudó má­sik lélek itt hagyott jeleit követve vállalja saját lelkében az egyetlen találkozást, amiért élni ér­demes. „Van-e gyönyörűbb ennél?” Adyról lehet tárgyilagosan szólni, de e sorok író­jának nem sikerül. Ahhoz már túl régen és túl sokat olvasta, és egyes boldog napokon úgy gondolja, érti is. Ady költészetével kapcsolat­ban (prózájával és levelezésével - nem mint­ha nem lenne rá ugyanúgy méltó - most nem foglalkozunk) inkább a megérzés, ráérzés a pon­tosabb fogalmazás, vagy ahogy Móricz Zsig­mond mondta: „...élőbb életet élünk általa.” Sok egyéb mellett az egyik titka - noha leg­inkább: a titok ő maga - ez: színeket ad. Úgy, hogy közben költészete életkora előrehaladtá­val dísztelenebb, puritánabb lesz, ritmusa las­súbb, lüktetése más, amint adysága mélyebb szintekre ér, a megkezdett gondolatok a vers ol­vasójában vetnek hullámokat. Zsenik képessége, a legnagyobbak kiváltsá­ga ez. Nem mindig szépet, fényeset, harsogót, Hiszek hitetlenül Istenben Hiszek hitetlenül Istenben, Mert hinni akarok, Mert sohse volt úgy rászorulva Sem élő, sem halott. Szinte ömölnek tört szivemből A keserű igék, Melyek tavaly még holtak voltak, Cifrázott semmiség. Most minden-minden imává vált, Most minden egy husáng Mely veri szívem, testem, lelkem S mely kegyes szomjúság. Szépség tisztaság és igazság Lekacagott szavak, Óh, bár haltam volna meg akkor, Ha lekacagtalak. Szüzesség jóság bölcs derékség Óh, jaj, be kelletek. Hiszek Krisztusban, Krisztust várok, Beteg vagyok, beteg. Meg-megállok, mint alvajáró S eszmélni akarok S szent káprázatokban előttem Száz titok kavarog. Minden titok e nagy világon S az Isten is, ha van És én vagyok a titkok titka, Szegény hajszolt magam. Isten, Krisztus, Erény és sorban Minden, mit áhitok S mért áhitok? - ez magamnál is, Óh, jaj, nagyobb titok. de épp ezáltal a teljes képet mindenestül nyújt­ja: a sötét, a baljós, a fekete, a bíbor, a lila, a drá­mai színeket is kezeli. Hidegséggel éppolyan va­rázslatosan tud borzongatni, mint amilyen gyengéd és meghitt képe­ket teremt. De hát csoda ez? Már a legelején bevallja: „Havas csúcsá­val nézi a napot / Daloknak szent hegye: a lelkem. / Gonosz tárnák­tól általv értén’.’ Van, amikor szenvedése annyi­ra a miénk, annyira belőlünk fa­kad, hogy feljajdulunk; hát lehet, hogy „csak egy napig fáj minden fájás, /Huszonnégy óra s nem jön rosszabb, / De ez az egy nap egy­re hosszabb”?! Elem a halál költő­je az, aki olyan Himnuszt ír a ta­vasznak, mint Ady - életét eltava­­szolva, már a Halottak élén tud­va magát! -, vagy aki Szép Húsvé­­tot álmodik, Krisztust, aki odúkat és kriptákat pattant: életre, meg­bocsátásra, új kezdetre vágyik. Háborúból jön, és békülni szeret­ne, annak ölelésében, aki a Béke. Milyen kínok forralják ki a vallo­mást: „S óh, jaj, én ott ülök a bal­ján” — s egy másik élmény, talán egy jó reggelre kelve: „Hajh, még­iscsak élsz te, Isten’.’Isten, ki „ar­cát még titkolja, rejti, / De Nap­szemét nagy szánalommal / most már sokszor rajta felejti.” Ady imádkozni tanít, oly őszintén, oly kíno­kat megspórolni nem akarón, megalkuvást, ha­zugságot önmagának nem engedőn keresi, kutatja, szólongatja, áldja, kérleli az Istent. Az eget ostromolja, a testi-lelki pokolból kiált, és kiált újra, gyönge szavát megint Istenhez eme­li, ha jajszava visszapattan az ég páncéljáról. Az­tán megnyílik az ég, és akkor zsoltárrá válnak sorai... Hát önbiztató győzködése nem a miénk? „Az élet már adott sokat, / Bódítót, furcsát és keservest, /De még valamit tartogat’.’ Helyet­tünk szól, s menekülnek, eltaszítják bús da­lait, sírja, „kik az életetfélig-élik”. „Új könyve fedelére” ezt írta: „Bizonyos, hogy gyönyörű volna,/Ha ezeket a fájdalmakat / Más éli és más panaszolja!’ A. keresztet ki-ki letenné, és felvenné a másét, amely talán könnyebb. Neki ez adatott, mégis, önpusztító, önmarcan­goló elméje felkiált, hiszi és vallja és mond­ja, hogy higgyük és valljuk, „bűn az életet nem szeretni’’! Verseivel magához von, dialógusra kénysze­rít, partnerré tesz, nem lehet őt érintettség nél­kül huzamosabban olvasni. Egy-egy sora a vers­ből kinőve önálló életre kel, a költő fájdalma és harca által kiérlelt gyönggyé, csiszolt gyé­mánttá válik kezünkben egy adott belső úton, amelyen épp járnunk kell. Ünnepelni jöttem Adyt, a kilencven éve el­mentet, az élőt. S amíg hiszünk a költészet ere­jében, amíg gyönyörködtet, hogy ő és mi lénye­günkben egymásra találtunk, míg halljuk a nap­sugarak zúgását, megköszönjük, hogy volt, van - áldott a mi találkozásunk. Álmom: az Isten Batyum: a legsúlyosabb Nincsen, Utam: a nagy Nihil, a Semmi, A sorsom: menni, menni, menni S az álmom: az Isten. Vele szeretnék találkozni, Az álmommal, nagy, bolond hitben S csak ennyit szólni: Isten, Isten S újból imádkozni. Nem bírom már harcom vitézül, Megtelek Isten-szerelemmel: Szeret kibékülni az ember, Mikor halni készül.

Next

/
Thumbnails
Contents