Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-01-25 / 4. szám
2 -m 2009. január 25. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica [Lelkész:] Istenünk, mennyei Atyánk, köszönjük, hogy amikor szavunk a világban oly sokszor süket fülekre talál, hozzád mégis reménységgel és teljes bizalommal fordulhatunk örömeinkkel és bánatunkkal, hálaadásunkkal és kéréseinkkel. Hallgass meg most minket, amikor néped közösségében eléd visszük könyörgéseinket! [Lektor:] Köszönjük igédet. Kérünk, őrizd meg bennünk teremtő, gondviselő szavadat, s add, hogy ez a világ, amely megfeledkezett igéd életet jelentő útmutatásáról, ismét felfigyeljen arra, hogy te megszólaló, jeleket adó, utat mutató Isten vagy. így könyörgünk: mentsd meg ezt a vesztébe rohanó világot, add számára a megtérés és az újat kezdés lehetőségét! Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Köszönjük az életet. Könyörgünk mindazokért, akiknek az életét nyomorúság, betegség, hiány vagy gyász teszi töredékessé. Add szívünkbe azt a gondoskodó szeretetet, amellyel Mesterünk végezte földi szolgálatát. Segíts, hogy mások gondját vegyük fel, s ne a magunkén siránkozzunk. Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Köszönjük, hogy népet választottál magad számára. Könyörgünk egyházadért. Add, hogy örülhessünk a közösségnek, és építsük. Add, hogy gyógyítsuk bajait, és mi magunk is áldássá válhassunk benne. Add, hogy - áthidalva a különbségeket - egy Atya gyermekeiként és szereteted hírvivőiként jelenhessünk meg a világban. Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Mennyei Atyánk, Fiad meggyógyította a kapernaumi százados szolgáját. Megmutatta nekünk, hogy országodban nem a betegség, a fájdalom és az elmúlás vár ránk, hanem a maradandó öröm. Segíts minket, hogy a hit jókedvével és a reménység örömével harcoljuk meg a ránk váró küzdelmeket, megmaradj uk a veled való imádságos párbeszédben, egykor pedig megérkezhessünk országodba, az örök menyegzőre. Jézus Krisztus, a mi Urunk által. [Gyülekezet:] Ámen. SEMPER REFORMANDA „Láthatjuk tehát, hogy nem kényszerít ő minket, hanem kedvesen hívogat, mondván: »Boldogok a szegények« stb. (Mt 5,3). Az apostolok pedig így szólnak: buzdítok, fohászkodom, könyörgök. Mindebből kitűnik, hogy az evangélium nem törvények könyve, hanem Krisztus jó cselekedeteit adja hírül, és akkor mutatkozik meg, és adatik nekünk, ha hitünk van. Mózes azonban beszél, szorongat, fenyeget, újra és újra rettentő büntetéseket szab; mert ő a törvényt írja, és azt végzi.” M Luther Márton: Előszó az Újtestamentumhoz (Szita Szilvia fordítása) VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP - HÓS 11,1-4.9 „Cur Deus homo?” - Miért lett Isten emberré? „Egyiptomból hívtam ki fiamat” - a régi egyházatyák szerették az ilyen áthallásos igéket. Nekik nem okozott gondot, hogy Hóseás mondatát a gyermek Jézusról szóló jövendölésnek tekintsék, aki Heródes gyilkos szándéka elől Egyiptomban talált menedéket. A történetet leíró Máté is a hóseási mondat beteljesedését látta ebben: „Ott volt Heródes haláláig hogy beteljesedjék az, amit az Úr mondott a próféta által: »Egyiptomból hívtam el fiamat.«” (Mt 2,15) Ma az ilyen írásmagyarázat tudománytalan. Emberileg joggal. Bizonyos, hogy Hóseás ezt a mondatot nem prófétálás szándékával írta, hiszen múlt időben beszél. Népe régi nemzedékére érti, akiket Isten Mózes vezetésével hozott ki Egyiptomból, a rabszolgaság és a bálványok földjéről. A próféta nem a távoli jövőbe néz, nem a Messiás eljöveteléről kíván szólni. A Szentlélek által mégis Krisztusról prófétái, és Máté sem hibázik, amikor a hóseási igére mint próféciára hivatkozik. Mert igazán az a teológia és az az írásmagyarázat tudománytalan, amelyik nem számol vele, hogy a Szentlélek nemcsak ihletője, de valóságos Ura a Szentírásnak, és hatalma nemegyszer a szent iratok szerzői elől is elrejtve nyilvánult meg munkájuk során. A hóseási szakasz folytatása - egészen a kilencedik versig - nyilvánvalóan csak történetileg értelmezhető. Az Egyiptomból kivonult népről mondja a próféta, hogy Isten minél jobban hívta őket, annál jobban eltávolodtak tőle, és a Baaloknak áldoztak, a bálványoknak tömjéneztek. Pedig Isten emberi kötelékkel, a szeretet kötelékével vonta őket magához. Mégsem érte el célját. Istennek a népe iránti szeretete és egyben emberszeretete kudarcot vallott. Ez nagyon súlyos megállapítás, amelyet a próféta is csak népét siratva tud kimondani. Tudja, hogy Isten kudarcának a népre nézve már eddig is súlyos következményei voltak: jöttek az asszírok, és az északi királyságban, Izraelben élő törzseket elhurcolták és szétszórták. Akkor a déli királyság, a Jeruzsálem székhelyű Júda megmenekült ugyan, mert Isten meghallgatta a hozzá hű Ezékiás király imádságát, és Szanherib hadait visszafordította. De Hóseás látta, hogy a büntetést a déli királyság népe sem kerülheti el. Előre látta, hogy Ezékiás halála után Bábel királya, Nebukadneccar teljes hadseregével felvonul majd Jeruzsálem ellen, és akkor Júdát is utoléri az ítélet. Ám előre látta azt is, hogy Isten a Júdából elhurcolt törzsek maradékának megkegyelmez majd. A fogság kiszabott idejének letelte után utódaik hazatérhetnek. És ekkor a próféta - talán tudtán kívül - Isten nevében ismét egy áthallásos kijelentést tesz: „Nem izzó haragom szerint bánok vele, nem döntöm újból romlásba Efraimot, mert Isten vagyok én, nem ember. Szent vagyok közietek, nem indulatosan jövök” (9. vers) Természetesen nem hanyagolható el a mondat eredeti, történeti értelme: Isten nem izzó haragtól hajtva ítéli meg népét, amikor hetven évre fogságba adja, hanem ekkor is népe javát munkálja: a fogság szenvedései által fogja egyszer s mindenkorra megtisztítani őket a bálványozás bűnétől. Azért bünteti övéit, hogy ne vesszenek el bű-A VASÁRNAP IGÉJE nükben! Mert Istenről valóban igaz, hogy „ha sújt, akkor is szeret” miként régi énekünk (EÉ 263,1) vallja. Az ítélet és a büntetés nem más, mint Isten korábban kudarcot vallott emberszeretetének újabb kísérlete. A próféta korában Isten saját népén végrehajtott, sikeres kísérlete: hiszen a Babilonból hazatért nép később minden körülmények között kiállta az egy Istenhez való hűség próbáját. Amikor IV. Antiochus Epiphanes Zeusz és a görög istenek tiszteletére akarta kényszeríteni őket, Makkabeus Júdás vezetésével hősiesen ellenálltak, és bár hitükért tömegével feszítették őket keresztre, hűek maradtak atyáik Istenéhez. A zsidóságot többé nem lehetett Mózes vallásától eltéríteni. A történelmi összefüggést nem hagyva figyelmen kívül irányítsuk most figyelmünket a 9. vers első részének áthallásos kijelentésére: „Nem izzó haragom szerint bánok vele..” Kössük ezt össze a szintén áthallásos 1. verssel: „Egyiptomból hívtam ki fiamat” Ha ismét az újszövetségi szerzők, a régi egyházatyák és nem utolsósorban Luther „tudománytalan” írásmagyarázati elvét követjük, akkor bátran érthetjük úgy, hogy a Szentlélek ismét prófétai szót adott Hóseás szájába: Isten nem izzó haragja szerint bánik majd a Fiúval, az Egyszülöttel, amikor meg fogja engedni, hogy kínhalált szenvedjen a kereszten. Isten sokkal inkább azért teszi ezt, mert ezen az áron is kész megkísérelni, hogy a bűnös embervilág számára végre hihető, érthető, felfogható és elfogadható módon mutassa meg szeretetét. „Cur Deus homo?” („Miért lett Isten emberré?”) - tette fel a kérdést az első ezredforduló nagy teológusa, Anselmus apát, Canterbury érseke. Az ő válasza az, hogy az ember Jézusban Istennek azért kellett a földre lépnie, hogy az emberiség minden bűnéért elégtételt adjon. Ez jogászias gondolkodást tükröz. Hóseás ősi próféciája más irányba mutat: Isten értünk, bűnösökért, a mi megmentésünkért a legvégsőkig elmenni kész szeretetét csak így tudta megmutatni, csak a Golgota keresztjén tudta transzparens módon mindenki számára láthatóvá, hihetővé, el- és befogadhatóvá tenni. A Szentlélek Isten kereszten kinyilatkoztatott szeretetét árasztja mindazok szívébe, akik a megfeszített Fiúra hittel tekintenek. Ez Isten utolsó kísérlete a bűnös ember megmentésére: ennek sikerében reménykedik, amikor türelmesen vár a világ fölötti végső ítélettel. ■ Vég helyi Antal Imádkozzunk! „Szentlélek, szállj le ránk, és újíts meg minket, töltsd meg lelkünket szereteteddel! Pihenj meg gyötrődő lelkűnkben, adj békét nekünk! Takarj be szárnyaddal, és védj meg minden rossztól! Tégy minket alázatossá, vezess világosságodba, hogy észrevegyük és meg is tegyük kívánságaidat! Ámen” (Vassula Ryden) Légy velünk kegyelmeddel, jóságos Jézusunk! ► A legrégebbi ünnep, mely Krisztus születéséről emlékezik meg, a karácsonynál is ősibb epifánia. Eredete Egyiptomba nyúlik vissza, ahol már a 4. századra kiforrott a Jézus eljöveteléről való megemlékezés tradíciója, míg a karácsonyt csak a 7. század óta ünnepli a kereszténység. Vízkeresztkor azonban nem annyira a testi születés (inkarnáció), mint inkább Isten dicsőségének megjelenése és csodák általi kinyilatkoztatása (epifánia) állt a középpontban, s ez a gondolatkör az ünnep után következő vasárnapok evangéliumi olvasmányaiban is nyomon követhető. A harmadik vasárnap evangéliumában (Mt 8,1-13) két csodatétellel, egy leprásnak és a kapernaumi százados szolgájának a meggyógyításával áll előttünk az isteni dicsőség „epifániája” Az istentisztelet graduáléneke a Légy velünk kegyelmeddel (EÉ 277). Szövege eredetileg egy imádság volt, mely a következő kéréseket fogalmazta meg: légy velünk kegyelmeddel, szent igéddel, fényeddel, áldásoddal, oltalmaddal, hűségeddel. A hat strófa frappánsan foglalja össze mindazokat a gondolatokat, amelyekkel az egyház a karácsonykor közénk érkező Megváltó további jelenlétéért imádkozik. Az énekszöveget Josua Stegmann (1588-1632) stadthageni teológiaprofesszor, szuperintendens írta. Életét a harmincéves háború csapásain és felesége korai elvesztésén kívül a katolikusokkal folytatott harc is megkeserítette. 1629-ben ugyanis egy olyan császári rendelet lépett érvénybe, amely alapján a katolikus egyház visszakövetelhette a korábban evangélikus tulajdonba került javait, épületeit. így az ekkor már betegeskedő Stegmann munkahelye, a rintelni gimnázium is veszélybe került. Életének utolsó három éve az evangélikus ügyért folytatott elkeseredett küzdelemben telt, tanár- és lelkésztársaival együtt sok megaláztatást, megszégyenítést kellett elszenvednie, melyben végül testileg-lelkileg összeroppant. A lutheránus hite mellett mindvégig kitartó Stegmann a háború szenvedőinek kívánt vigaszt nyújtani 1627-ben kiadott imádságoskönyvével. Ebben jelent meg a Légy velünk kegyelmeddel kezdetű költemény is, mely aztán Az élet nékem Krisztus (EÉ 504) című korái dallamához kapcsolódva közkedvelt gyülekezeti énekké vált. Az élet nékem Krisztus dallamának szerzője, Melchior Vulpius (1570- 1615) az istentiszteleti zene szempontjából kiemelkedő fontosságú lutheránus zeneszerző volt. A weimari kántor, zenetanár máig tartó népszerűségének oka, hogy könnyen megtanulható, hálás darabokat komponált, melyekkel az egyszerűbb gyülekezeti kórusok is megbirkóznak, összesen mintegy kétszáz motettát és négyszáz korálharmonizációt. Kétkötetes evangéliummotetta-sorozatában az egyházi év vasárnapjainak evangéliumi igéit dolgozta fel, kórusköteteiben pedig négyszólamú korálletéteket tett közzé, melyek részben saját szerzésű dallamokra készültek. Vulpius műveiben a szöveg és zene kapcsolata lépten-nyomon fellelhető. Legszembetűnőbb ez reggeli és ÉNEKKINCSTÁR Eged Itten dicztriinc, esti énekében, ahol a dallamok kezdőmotívumai mintegy a nap járását rajzolják meg: felugró kvint a napkeltét (Jön bíborfényű pirkadat - GyLK 793), lehanyatló pedig a napnyugtát {Már kihunyt a szép nap fénye - GyLK 794). A zeneszerző Az élet nékem Krisztus komponálásakor is megpróbálta hűen lefesteni a szöveg tartalmát. A harmadik korálsorban, ahol az Istenhez való bizalmunkról van szó, a dallam lépésenként halad felfelé, míg eléri az oktávot, majd ezután - szintén lépésekben - visszaérkezik az alaphangra, mely a megnyugvást, az Istenhez való hazatérést szimbolizálja. A vízkereszt utáni vasárnapokkal az egyházi év egyik legörömtelibb időszaka, a karácsonyi ünnepkör zárul le. Ugyan a mai nap főéneke, melyet általában évbúcsúztatásra vagy istentiszteleti záróénekként szoktunk énekelni, nem kötődik szorosan a karácsonyi ünnepkörhöz, bizakodó hangvételével és imaszerű felépítésével nagyon szép könyörgése és örömteli közös imádsága lehet a gyülekezeteknek. ■ Fekete Anikó
