Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-01-18 / 3. szám
6 ◄« 2009. január 18. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet nm ■ Fenyvesi Félix Lajos Jegyzetlapfoszlányok az Úr 2008. esztendejéből Évek hasonlata. A 2008. esztendő kísértetiesen hasonlított a 46-48-as időkre. A várakozás hangulatára. Csak akkor sejtették az emberek: kifelé megyünk valami hosszú megpróbáltatásból, és felcsillant a remény. Most a szorongó várakozás alján a fortélyos félelem lappang, hogy nem a végén, hanem a legelején vagyunk valami rossznak. Életünk egyre bizonytalanabb, kilátástalanabb a holnap, és csak kevesen vagyunk, akik Istent hívjuk segítségül. Hajnali Biblia. Karnyújtásnyira tőlem az apámtól kapott öreg könyv. Tele jegyzetekkel, ceruzavonalakkal s hátsó oldalán a százötven évvel ezelőtti tulajdonos beírásaival. Mennyi öröm gyermekei születésekor s mennyi elmondhatadan fájdalom a fiatal halottak siratásakor... Megfogom, megérintem, és érzem az idős parasztember kézmelegét, hallom ki nem mondott szavait: „Olvasd és tanulj. És hagyd, hogy Jézus vezessen!” Magyarország. Még van, még létezik, mint pislákoló láng. De ha így megy pusztulásunk, akkor rövidesen azt kell mondani: Magyarország már nincs! Csak egy amerikai gyarmat van. Egy öreg és ideggyenge nemzet. És irodalom sincsen, csak magyar nyelvű szövegoldalak. A magyar olvasó is eltűnik észrevétlenül; a szép és igaz nem gyógyítja a fáradt lelkeket. Ellentmondás. Németh László finom jegyzetei közt sok az Isten jelenlétével foglalkozó írás. „Az, hogy nem vagyok hívő - mondja a nagy író -, a lélek elkészítésének buddhista, egzisztenciális módjára hajlamosítana. Az alázat hajlama a keresztényre. Jó volna egy Istennek adni vissza a lelkemet, az ő kegyelmét fedezni fel az utolsó ragyogásban.” Barátok közt az evangélikus gimnáziumban. Tiszta arcú férfiak és mosolyos nők a terített asztal mellett. Kereszttel megszegett fehér kenyér, frissen sütött házi sütemények, csatos üvegben jó vörösbor... Hirtelen azt mondja G. A.: „A valódi költészet a hívőké.” Ady nevét említem, Pilinszky t, ReményikSándort... Valaki szépen lassan el is szavalja a Krisztus-kereszt az erdőn című verset. Azután megegyezünk: „Istentagadó ember nem lehet költő.” Egerszeg. Zsúfolásig telt padsorok, tiszta szavakra szomjas hallgatóság. Egyszerű és lélekemelő monológ, amelynek hatása alól senki nem vonhatja ki magát. Véletlen vendég vagyok Böjté Csaba ferences testvérnek, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjének az előadásán. Vagy ahogy mindenki ismeri: erdélyi árva gyerekek védelmezője és tanítója. „Gondjainkkal gyakran fordulunk a Jóistenhez - mondja csendesen és én hiszem, hogy meghallgat minket, ajándékait pedig »gyerekmosolyba csomagolva« küldi el nekünk. Én ezerötszáz gyereket fogadtam örökbe, és nem bántam meg. Valaki test és vér kívánságából lesz szülő, valaki Isten akaratából. Az én gyerekeimről lemondtak környezetükben, de egy kis segítséggel mára megtalálták a helyüket. Bármilyen gond adódik, semmi nem jogosít fel arra, hogy letérjünk a szeretet útjáról. Mert erre kaptunk meghívást Istentől.” Reggeli posta. Régi, kedves barátom levele. Arról kérdez, hogy mi lett Soproni bordicsérő című versemmel. És hová tűnt a kézirat? Tizenöt évvel ezelőtt ezzel nyertem el a fődíjat: kétszer huszonöt liter villányi vörösbort! Ha elosztom a sorokkal, többet kaptam érte, mint Hemingway az utolsó novelláiért. A díszes oklevél megérkezett időben, de a két fahordós bor valahol örökre elveszett a hosszú úton. Régen és most. Régen arról beszéltünk, ki a nagyobb magyar: Széchenyi vagy Kossuth? Bartók vagy Kodály? Most arról vitázunk, hogy ki a nagyobb gazember. Ki lopott többet, tízmilliót vagy százat. De azok sehol nincsenek, akik azon versengnének, hogyan segítsük és mentsük meg Magyarországot! Anya és gyermek a zsúfolt 61-es villamoson délidőben. Csendesen zötykölődnek a körtér felé. A kisfiú hirtelen odavonja anyja kezét, az arcához szorítja. Később a nagy ujjakkal cirógatja a homlokát; apró kis hangokkal tudatja, hogy fáradt és álmos. Végül betakarja vele szőke haját, majd szép vonalú arcát, és a nagyváros déli zajában álomba szenderül. Táncháztalálkozó. Zsúfolásig tele a hatalmas körcsarnok. Fiatalok és öregek, vidám gyerekek mindenütt. Zeng a népdal a nagyszínpadon, dobban a csizma, csattan a tenyér: szászcsávási tánctanítás körben több száz felnőttnek. Később vőfély szólítja a legapróbbak hadát, hogy kanászkodó, kukoricamorzsoló és egyéb versenyeken mérjék össze tudásukat. Petrás Mária, ifjabb Csoóri Sándor, a Muzsikás együttes, Molnár Miklós, Gombai Tamás, Vizeli Balázs... Berecz András fia (István)... Fábián Pista bácsi (Kalotaszeg)... A Kalamajka együttes... Hajnalra jár, de nem szűnik a jókedv, fehér kenyér, kolbász és friss lila hagyma kerül elő a nagy tarisznyákból. Csak a tar fejű kommandósok unatkoznak és bosszankodnak: nem értik ezt a szívet-lelket gyönyörködtető szépséget. Gondviselés. Mind biztosabban érzem, hogy van. Valamilyen megfejthetetlen rend és előrelátás, mely megtartja életünket, erőt ad a szaporodó gondok legyőzéséhez. Kegyelmes vagy tragikus sors lesz belőle végül, amelyet teljességgel el kell fogadnunk. Szállodai ablak. Nézem az alkonyi játszóteret, a férfiakat és a nőket a vidám gyerekekkel. Mennyi boldog arc, mennyi figyelem és szóváltás! Sietség haza, hogy ne késsenek el a vacsoráról; a legtöbb közöttük elvált ember. Arra gondoltam, a világ csupa szépség, megfejthetetlen fájdalom. Örökké kellene élnem, hogy mindenkin segíteni tudjak. Azután váratlanul furcsa dolgot látok: két férfi kilopakodik, és hintázni kezd az alkonyi csendben. Keresés. Várakozás, talán a legszebb, mit Isten embernek nyújthat. Nem öncélú és nem kíváncsiskodó. Nem ideges, de figyelmes. Hosszan tartó, hiszen érvényes is - Szent Ágoston után Pascal is hallotta: „Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna.” Készenlét, hiszen lehet, hogy egy pillanat, egy szó, mosoly, fölsugárzó szeretet érint meg bennünket. Most, később vagy holnap. Reménykednünk kell, mert Isten a létezés minden rezzenésére figyelő, vallásos lénynek gondolta ki az embert. S ő adta ezt a különös ajándékot is: a keresés türelmét. Nehéz napok. Gyakran megkeresem János apostolt. Olvasom buzdító második levelét: tartsunk ki a hitben. Mennyi hamis tanító köröttünk, utcákon, tereken mikrofonnal a kezükben! Tagadnak mindent, tagadják azt, ami nekünk szent és sérthetetlen. Vigyázzatok magatokra, nehogy elveszítsétek, amit már megszereztetek” - írja az apostol pár sorral lejjebb (katolikus fordítás). És milyen igaz ez a mondat. Mert behálóznak a gonosz gondolatok, hamis káprázatok. Nem kínálnak föl választásokat, hanem leigáznak hazugságaikkal. Egyre nehezebb, de tartsunk ki a hitben és Krisztus szeretetében! Visnyeszéplak. Kis falu Somogybán. Vagy még ennyi sem, hiszen a térképen se található. Húsz-harminc ház, távol egymástól a sűrű zöldben. Esős napokban föláznak a földutak, gumicsizmában is alig lehet közlekedni. De az ott élők megtalálják egymást, tudnak a gondokról, megosztják az örömöket. Ha kell, segítenek, összeadják a maradék erőt. Őrzik a múlt értékeit, idegeikben él a szép, a gyógyító és erőt adó népdal. Szenvedélyesek, de valamilyen mély szomorúság is megbújik a tekintetükben. Talán a nehéz élet, a hiábavaló küszködés, a bizonytalan jövő, hiszen a felnövekvő gyerekek közül valószínűleg sokan nem térnek vissza. Mit tehetnek? Csak az emberiességet, tisztességet tudják adni a világnak, a helytállást, a nagy családokat! A szüntelen tervezést: harangtornyot építettek, és templomot is álmodnak a közelébe, hol a lombon átszűrődő fény aranyba vonja az arcokat. Gyerekkorom temploma. Újra itthon, annyi távoli hónap után ide is eljutottam. Megyek be a nyitott kiskapun, a délelőtti fényben kirajzolódik az oltárkép finom szövése. Két erre tévedő ül a kopott padokban. Hunyt szemmel, nem is imádkoznak, csak pihennek a júniusi csöndben. A zsúfolt városokban ezt nem lehet megtenni, ott örökös mozgás, rohanás és nem szűnő zaj sebzi az embert. A falusi templomokban nyugodtan lehet ülni: Isten türelmesen vár a derengő homályban. Butaság. „Félek ettől az új értelmiségtől, mert a magyar paraszt nem tehetséges.” Márai 1950-ben kelt naplójegyzetében olvashatók ezek a bántó sorok. Egy nagy írónak is vannak korlátái. Születéséből és neveltetéséből következik mindez, és soha nem tud kibújni belőle, különösen akkor, ha nem is akar. Márai soha nem járt a paraszti világban, nem ismerte a népművészetet, nem hallotta az esti népdalokat kukoricafosztás közben. Ezért nem érezte a belőle sugárzó erőt, nem olvasta a tehetséges költőket, írókat: Veres Pétert, Illyés Gyulát, Sinka Istvánt, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet... Mennyi örök érték, mindenki által értett vers és ballada! Sajnálom azokat, akik nem érzik ezt a soha nem fogyó gazdagságot. Gonosz és jóságos. Tolsztoj-idézet kis papírlapon: „Nem mondunk igazat, ha az egyik emberről azt állítjuk, hogy mindig jóságos és okos, a másikról pedig hogy állandóan gonosz és ostoba, holott minduntalan így ítéljük meg az embereket.” Pedig ez így nem igaz. Mindkettő bennünk lakozik. A sok rosszal leromboljuk a kevés jót. Pénteki álom. Anyámról álmodtam, hosszú évek után. Mintha hazalátogatott volna az evangélikus temetőből, ahová huszonöt éve temették, és visszajáró lélek volt. Megállt a konyhaajtóban, nézte a legkisebb fiamat, Robit. Úgy emlékszem, megöleltem, és most is az bántott, hogy vékony nyári ruhában temettük el, kopott volt és szakadt. így ment a messzi Isten elé a júniusi délelőttben. Gyermekirodalom. Érdekes, hogy a magyar írók-költők nagy része az ötvenes évek első felében a gyermekköltészetbe menekült. „Volt egy nemzedék megtiprása, alkotóéveinek megcsonkítása, kirablása. A példa és mérce mégis sérthetetlen” - írta Mészöly Miklós. A varázstollú Weöres Sándor számára nem voltak falak, a gyerekvers soraival is elmondta igazságait. A Pál utcai fiúk szerzője, Molnár Ferenc büszkén beszél a fiataloknak szánt műveiről: „Aki a gyerekek leikébe horgonyozta be írói dicsőségét, igen bölcsen cselekedett. Emléke jó helyen van.” Mi, magyarok szerencsések vagyunk, a legnagyobbak csodás világot teremtettek a legkisebbeknek: Zelk Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István, Csukás István, Lázár Ervin és a többiek neve a világirodalom könyvébe aranybetűkkel van beírva! Újjászületés. Repül, suhan az idő. Néhány ezer esztendő, amelyről írott forrásaink beszélnek, szinte semmiségnek tűnik a hűvös természettudományos fejtegetésekben. A hívő ember számára a történelem folyamatossága - Isten segítségével - szembetűnő és megérthető. Jézus üzenetei ma is időtlenek és közeliek. Egy-egy századforgás mintha számvetésre késztetné az embert. Új évezredünk pedig - mindenkiben - új korszakot gyújtott. Elég volt a félelemből, a kis háborúkból. Megújulást akarunk és békességet. Égi jelet nem szűnő gondjainkra. De hogyan? A kilábalás helyett mintha lejjebb csúsztunk volna. Nincs remény? Elvesztünk? Nem. De nem várhatjuk mástól az újat. Azt, hogy mindig Isten cselekszik helyettünk. A magunk életében, környezetében nekünk kell megtennünk az önfeláldozás első lépéseit. Barátság. Van-e még barátság a világban? Az életemben? Fiatalon azt hittem, van, és mindet meg tudom tartani. Ma, annyi évtized elteltével úgy hiszem, barát csak kevés van, és azok is lassan elfogynak mellőlem. Ez a kapcsolat bonyolultabb és fájdalmasabb, mint a szerelem. Utóbbi adni és szüntelenül kapni akar. A barát csak adhat. Ez kemény és férfias kapcsolat, szavak nélkül is érteni egymást. Ritka, mint a fehér holló. Ravasz László. Olcsó kötet az antikvárium előtti dobozban. A kolozsvári református teológiai tanár, majd dunamelléki püspök prózai írásainak gazdag válogatása Gondolatok címmel. A Múlt, emlékezés ciklusban olvasom: „Magyarnak lenni annyit jelent ma, mint bűnt bánni, megtérni, kiengesztelődni és mindenekfelett: hinni! Magyarnak lenni annyit jelent, mint különbnek lenni, testvériesnek, szelídnek, mégis elszántnak. Magyarnak lenni annyi, mint hont foglalni, polgáriasodni, reformálódni, felszabadulni, világpolgárnak lenni, egyszóval: a mi életünkben érzésben, akaratban, tettben és tűrésben mindezt végigcsinálni, amit ezeréves történelmünk alatt hittünk. Sommásan: újraélni az egész történelmünkét.” 1921-ben vetette papírra ezeket a tömör sorokat, s ahogyan gondolta, ma is megszívlelendő napi feladatot és célt adott, hogy ne vesszünk el, de megmaradjunk!
