Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-05-17 / 20. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2009- május 17. ► 3 Evangélikus ovisolimpiai játékok Albertin ► Folytatás az 1. oldalról A résztvevőket a teljesítendő feladatok előtt Levente Péter kacagó koncertjére invitálták a szervezők, amelyen a gyermekek és felnőtt kísérőik nagy élvezettel vettek részt. Az ezt követő rövid köszöntők után, amelyet a szervező gyermek- és ifjúsági osztály gyermekreferense, Pál Marietta, a házigazda lelkész, Szmolár Attila és a gyermek- és ifjúsági munkáért felelős püspök, Gáncs Péter tartott, kezdődhetett is a nagy játék. A nagycsoportos óvodásokból álló csapatoknak a hat forduló során változatos ügyességi feladatokat kellett megoldaniuk Aszódi Zsuzsa óvodavezető-helyettes vezényletével és a többi házigazda óvónő segítségével. Volt közöttük nyusziugrás, labdaátadás, talicskatolás vagy épp hulahoppkarikán való átbújás. S bár helyenként a feladatok szabályai eltértek a versenyzők által korábban megismertektől - ami ennél a korosztálynál még zavaró lehet a gyerekek mindent nagyon ügyesen oldottak meg. A részt vevő alberti, irsai, orosházi, soltvadkerti, soproni és várpalotai evangélikus óvoda csapatai közül idén a soltvadkertiek vihették haza a vándorkupát, ezenkívül - és a játék örömén túl - minden ovis ajándékokkal gazdagodva térhetett haza. A nap végén két meglepetés is várta még a kicsinyeket: a csarnok mennyezetéhez rögzített hálóból aláhulló lufizuhatag és a Palinta Társulat ebéd utáni vidám koncertje. ■ - bzs -Az óvoda mint evangélikusságunk tükre ► Néha az az érzésünk: vannak olyan problémák, amelyeket már nem érdemes feszegetni, hiszen oly sok szó esett róluk, hogy egyesek szemében egy idő után akár lerágott csontnak is tűnhetnek. Az egyik ilyen klasszikus kérdés: „Mitől evangélikus az evangélikus óvoda?” Az óvodavezetők egyik korábbi szakmai konferenciáján prof. dr. Frieder Harz egyik referátuma címében „mégis” ezt a kérdést tette fel. írásunk az előadó főbb megállapításait összegzi. Számos szülőben egy ideig talán nem is tudatosul, hogy az az óvoda, ahová az ő gyermeke jár, „más, mint a többi”. Csupán megtetszik neki a légkör, az itt tapasztalt szellemiség, és örül, ha gyermekétől azt hallja, hogy itt ő is jól érzi magát. Mi, óvodapedagógusok azonban nagyon is tisztában vagyunk vele, hogy mi a dolgunk: Jézusról bizonyságot tenni mindennapi munkánk során. Nem egyszerűen annak a kimondott vagy ki nem mondott szülői elvárásnak akarunk megfelelni, hogy „jó gyerekeket” „rendes embereket” neveljünk, hanem Isten szeretetét kívánjuk átélhetővé tenni számukra, és segíteni szándékozunk nekik abban, hogy szeressék és elfogadják önmagukat, egymást és a teremtett világot. Ennek nélkülözhetetlen része az empátiás készség fejlesztése éppúgy, mint a helyes konfliktuskezelés. Meg kell, hogy tanulják elismerni esetleges hibáikat, és bocsánatot is kell, hogy tudjanak kérni, ha esetleg megbántottak valakit. A keresztény erkölcsről sokaknak automatikusan a tiltás jut az eszébe. „Minden, ami jó, tilos!” - mondják. Ez a sarkított megállapítás így nem igaz. A Tízparancsolattal kapcsolatban azt kell tudatosítanunk önmagunkban, illetve óvodásainkban, hogy Isten mennyi mindennel megajándékozott bennünket. Nem tiltani vagy eltiltani akar. Minden parancsolata azt szolgálja, hogy életünkben megvalósulhasson az isteni rend. Hit és élet szorosan összetartoznak. A gyermek a családja után elsőként óvodáinkban szembesül hitkérdésekkel. Itt láthatja meg és tanulhatja meg, hogy a hit segítség az élethez, mert támaszt nyújt, biztonságot ad. Nincs igaza annak a szülőnek, aki azt mondja: „Nincs szükség vallásos nevelésre; a gyermekem majd eldönti, ha felnőtt, hogy akar-e hinni, vagy sem.” De hogyan dönthetne bárki is arról, amit egyáltalán nem ismer? Óvodáink már korán gyermekközeibe hozhatják a hitet és a keresztény értékeket. De ne feledjük: az evangélikus profil nem jelentheti azt, hogy beszélünk ugyan a hitről, de a mindennapokban és az ünnepekben nem éljük meg, hiszen „az óvoda az a hely, ahol a hit és az élet egysége a legintenzívebben megvalósul”. ■ - GAZDAG -Tiszta Amerika! Egyesült államokbeli lelkész barátom mesélte a napokban, a rá jellemző kendőzetlen őszinteséggel, hogy honfitársai általában igen nehezen boldogulnak az általános műveltség elemeivel. Történelmi, földrajzi, irodalmi, idegen nyelvi meg mindenféle általános ismereteik eléggé foghíjasak. Jó múltkor az egyik magyarországi tévécsatornán futó, A széf című műsorhoz hasonló, Ki mit nem tud? jellegű, agytornáztató, izgulós amerikai show-t láttam a Youtube portálon. Egy harmincas platinaszőke szépség próbálta eltalálni, hogy a Hungary név az éhséghez, egy menühöz, netalán egy étteremhez, városhoz, kontinenshez vagy éppen Párizshoz kötődik-e, amely szintén egy országféle valahol a messzeségben - akár a Marson. Igyekeztem csöppet sem elkeseredett barátomat nagyon udvariasan vigasztalni: az amerikaiak - lehetséges, éppen kevés ismeretük miatt - általában könnyed, jókedvű, igen optimista emberek, az Egyesült Államok úgyis kontinensnyi állam, elég önmagának, még túl sok is, meg hát az emberi elme véges, aztán túl sok tudás is megárthat. Azért véka alá nem rejtett büszkeséggel jegyeztem meg neki, hogy nálunk, itt Kelet- és Közép-Európában, különösen pedig nálunk, magyaroknál ez nem így van. Kis nép, nagy tudás, nagy múlt, kemény öntudat és természetesen nagyszerű oktatási rendszerünknek köszönhetően elterjedt általános műveltség. Szinte éreztem a belső késztetést, hogy felsoroljam nagy „amerikás magyarjainkat”, akik Amerikából Amerikát csináltak, s akik itt-ott forgattak egyet a világ kerekén előre, és nagyszerű áldozatokat hoztak a tudás és haladás oltárán. Jó dolog ilyenkor büszkén magyarnak lenni és ország világ előtt vállalni önmagunkat. Ám bármennyire szeretjük is nemzetünket, álmodozunk arról, hogy „bokréta legyünk Isten kalapján”, azért jó mindig, minden körülmények között tárgyilagos és józan maradni, leszállni a földre s magunkba nézni. Az utóbbi években szomorúan kezdtem tapasztalni, hogy mi, magyarok is minden szempontból keményen amerikanizálódni kezdtünk. Ékes anyanyelvűnk germanizmusait dédszüleinkkel együtt elfeledve ÉGTÁJOLÓ roppant tempóban, tömegével emeljük be beszédünkbe az angol műszavakat. Jobban örvendenék annak, ha többen és jobban beszélnének angolul, mint ha angolos magyarsággal vagy magyaros angolsággal, rettenetes akcentussal teszik. Lett azonban ennél is rosszabb „feelingem” amikor „talk show”-ink vagy „quiz”-eink közül az egyiket néztem, méghozzá nem is a legrosszabbat, a híres A széfet (a szónak van magyar megfelelője: páncélszekrény). Talán nem is annyira a tárgyi tudás, az általános ismeret, műveltség hiánya a szembetűnő, hanem az ehhez való, finoman szólva, furcsa viszonyulás. Mert azon már nem is csodálkoztam, hogy a fentebb említett amerikai platinaszőke magyar változata nem hallott Leonardo da Vinciről, a La Giocondáról és Mona Lisáról, legfeljebb a Leonardo cipőboltról, a Gioconda divatszalonról és a Mona Lisa parfümről... Egy másik, fájdalmasan kirívó esetre azonban fölhívom a figyelmet (ezt egyébként Máthé Éva, a Krónika napilap riportere is tollhegyre tűzte). „Tiszta Amerika!” - mondhatnánk, miután ugyancsak A széf keretében egy magyartanárnő anya és egyetemi hallgató lánya szembesült a nagy kérdéssel - a reneszánsz évének lezárulta után néhány hónappal -, hogy kit ábrázol Fadrusz János emblematikus lovas szobra Kolozsvár főterén. Nehéz kérdés, a lehetséges válasz eleve megadva: Mátyás király. Jött a nagy izgalom, kéztördelés, találgatás - én magam is leizzadva aggódtam, hogy diplomás magyarnyelv- és irodalomtanárként idáig lehet „fejlődni” Végre sok-sok tusakodás után megszületett a nagy döntés; a megfejtéshez a tudás hiányzott, legyen akkor totózás, és legyen akkor Mátyás, a király. Bingó! Telitalálat, megnyerték a nyolcmillió forintot, Balázs, a műsorvezető pedig készségesen tájékoztatta a még mindig izguló, lámpalázas magyartanár anyukát és egyetemista lányát, hogy Mátyás Kolozsváron született, ennek emlékére került oda anno Fadrusz világhírű szoborkompozíciója, a kincses város legemblematikusabb alkotása. Ezután jött a hab a tortán: a nemzet szellemi napszámosa, miután széles körű tudásáról már bizonyságot tett, ország-világ előtt így adott hangot ékesszólásának is: „Fene a büdös pofáját!” Mi ez, kedves barátaim, ha nem tiszta Amerika? Talán még annyit átvehetnénk tőlük, hogy mindezt ne magyaros búbánattal, depresszióra hajlamos panaszkodással, zsörtölődéssel, hanem amerikás „smilingos, happy feelinggel” tegyük, mert ez így OK. Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
