Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)

2009-05-10 / 19. szám

io n 2009. május 10.

FÓKUSZ

Evangélikus Élet

Mevét

» Folytatás az 1. oldalról

Minden alkalmat érdemes lenne megragadni, hogy egyházunk jövőjéről és stratégiájáról beszéljünk. Az értelmiségi rétegnek pedig ez talán kötelessége is.

Az előadók, illetve a felkért hozzászólók igyekeztek is eleget tenni ennek a kötelességnek. Ittzés János elnök-püspök bevezető áhítatában az egyházi stratégiaalkotás biblikus alapjaira utalt, amikor az elérendő cél összefüggésében a győzelemről, a Krisztusban elkészített és elnyert győzelemről szólt. Az odavezető útról pedig a huszonnégy fiókos szekrény metaforájával kifejtette: amit el kell végeznünk, készen van, csak ki

kell húznunk a nap huszonnégy órájában a megfelelő fiókot. „Mert [Isten] alkotásai vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk’.’ (Ef 2,10)

A konferencia első blokkjában a stratégia missziót érintő kérdései kerültek terítékre. Győri Gáborésperes előadásában az egyház mai missziójának alapvető jegyeit vette sorra. Kifejtette, hogy még ma is az a missziói parancs van érvényben, amelyet Jézus Krisztus egykor a tanítványaira bízott. Ez a misszió csak teljes elkötelezettséggel végezhető, és hasonlóan Luther missziói helyzetéhez, az egyház felé is szóló küldetés, azaz az egyház is misszióra szorul. A stratégiában megfogalmazott célokkal és eszközökkel nagyrészt egyetértve azt is hangsúlyozta, hogy a misszió alapja csak a személyes megtérés és a személyes elhívás lehet. Helyesnek tartva a missziói lelkészi státust, kiemelte a missziói területekre küldött lelkészek mögötti konkrét gyülekezeti felelősségvállalás fontosságát.

Az előadáshoz felkért hozzászóló, Léránt István, a Pesti Egyházmegye felügyelője A nagyvárosi misszió kora jött el címmel megtartott korreferátumában a fővárosbeli misszió fontosságát emelte ki. A 21. század kihívásai között e misszió akkor és csak akkor lesz hatékony, ha a misszió hátterét biztosító gyülekezetek erősek hitükben, ha sokaknak a megtartó közösség erejét jelentik.

A konferencia második blokkjában az önkéntes egyházi munkások szerepéről Korányi András, a zsinat lelkészi elnöke és Vidovszky István fizikus tartott előadást, illetve korreferátumot. (Az előadás és a korreferátum szerkesztett változatát az alábbiakban közöljük. - A szerk.)

A következő hetekben jelenik meg Credo című folyóiratunk különszáma, amely teljes egészében az Élő kövek egyháza - Az evangélikus megújulás stratégiája című dokumentummal foglalkozik. A stratégia szövegén túl több tucat hozzászólás is szeretné elősegíteni, hogy belső, egyházi közbeszédünk tárgyává váljon a stratégia, és talán alkalmat is nyújt arra, hogy szélesebb körben is beszélgessünk arról, milyen víziónk van a közeljövőnkről, és mit kell tennünk céljainkért.

■ Kendeh K. Péter

Egyházépítés önkéntes munkatársakkal

Az egyház- és gyülekezetépítés területén nem született valamirevaló munka az utóbbi években, sőt évtizedekben, amelynek ne az lett volna a világos helyzetértékelése: önkéntes munkatársak nélkül elképzelhetetlen az egyház jövője, cselekvőképessége. Nem csoda tehát, hogy egyházunk stratégiai vitairata is érinti ezt a témát, méghozzá az úgynevezett „horizontális célok” között - azaz olyan sürgető feladatként, amely nem egy a sok közül, hanem minden további konkrét tervnek és munkaterületnek egyik előfeltétele. Mindezt két fontos célt kitűző jelzővel erősíti meg: munkatársaink legyenek motiváltak és képzettek.

Az egyház a gyülekezeteiben lényegében semmi másból nem áll, mint belsőleg motivált munkatársakból, azaz keresztény tanítványokból. A kettő - az oly sokat hangoztatott egyetemes papság elve alapján is - összetartozik. Nagyobb, hatékonyabb vagy akár a tanítványsággal egyenértékű motivációt keresni az egyházban nem csupán elemi tévedés lenne, hanem önpusztítás is. Ugyanakkor a stratégiai gondolatok felvetése ennek tudatában jogosan hívja fel a figyelmet arra, hogy a megbecsülés és értelmes tervezés csak jót hozhat ezen a téren - már azzal is, ha ráébredünk: ma sem csak pénzzel lehet motiválni keresztény embereket.

Szakértő és segítő munkatársakra az egyház mindennapi életében egyre nagyobb szükség van. Ennek különböző formáit azonban nem lehet csupán egy kategóriába sorolni. A teljesség igénye nélkül említsünk meg három formát!

Nem boldogulunk az egyház - elsősorban a gyülekezetek életét segítő országos szinten - profi, szakértői stábja nélkül. Ez természetesen csak főállású, fizetett, teljes idős stáb lehet, ennek önkéntessé tétele komolytalan és kockázatos elképzelés, aminek a gyülekezetek éppúgy súlyos kárát látnák, mint országos fenntartású intézményeink. Hasonló a munkatársi részvétel az egyház szolgálatában az oktatás-nevelésben, szeretetszolgálatban, olykor még intézményesedéit gyülekezeti szolgálatokban is.

Egészen más azonban az egyház első számú feladata, a missziói erőfeszítés, amelyben az önkéntes emberi felajánlás magától értődő, nem helyettesíthető fizetett statisztákkal, „bérkeresztényekkel”. Akár a vállalt, belső gyülekezeti szolgálatról van szó - az iratterjesztéstől a látogatásig -, akár a társadalmi megszólalásról aktuális kérdésekben, mindez megoldható önkéntes felajánlásból.

Ha gyülekezeteinknek valóban növekedési távlatot álmodunk, akkor a legszűkebb kör megszilárdulása, majd a harminc-negyven fős, szolgálatban is aktív gyülekezeti réteg kialakulása után harmadik fázisban már elképzelhetetlen, hogy a lelkész vagy

lelkészek egyedül el tudják érni a következő, akár százas nagyságrendű bevonható gyülekezeti kört. Ez a gyülekezetépítői siker éppúgy elképzelhetetlen több tucat eleven gyülekezeti tag, mint lelkészi elkötelezettség nélkül.

A vitairat - bevallott, de nem menthető - hiányossága mégis megtorpanásra késztet: konkrét helyzetelemzés, egyházunk és gyülekezeteink valós állapotának felmérése nélkül pusztán jó szándékú erőmegfeszítés és ötletelés, hogy ne mondjam, sok energiaveszteséggel járó árnyékbokszolás folyhat csupán. Ehhez is felsorolhatunk most néhány tapasztalatot.

Ki kell mondanunk a megbántás szándéka nélkül, hogy munkatársi körünk legtöbbször nem azonos a presbitériummal. Jó esetben nagy átfedés van, sok esetben még az sem. Sajnos nem minden presbiterünkre jellemző a lelkesedés, az áldozatvállalás, a személyes elkötelezettség. A népegyházi korszak társadalmi megbecsüléséhez tartozó tétlen elöljáróság még ma sem ismeretlen - ugyanakkor ennek ellenkezője is igaz, hiszen vannak éjjel-nappal, lényegében mások helyett is munkálkodó presbiteri segítőink.

A munkatársak körének azonban mindenképpen sokkal szélesebbnek kell lennie, mint a presbitérium. Mindenkire szükségünk van, aki az önszerveződésben a lelkésszel és a

gyülekezettel másokra tekintettel kész együttműködni.

Az elmúlt évtized számos területen megerősítette az elkötelezett egyháztagok részvételét, szakmai-tartalmi beleszólását egyházunk és gyülekezeteink mindennapi életébe, sok helyen megerősödött a felügyelői és presbiteri tisztséget viselők részvétele. A kilencvenes években ezt - ismerve az ezzel ellentétes lelkészi magatartást is - többnyire igyekezett támogatni az egyház. Mára viszont sokszor odáig merészkedtünk, hogy teológiai és egyházi alapkérdésekben sem számít a teológiai diploma, a lelkészi végzettség. Pedig ez is komoly ismeret és szakképzettség, s az egyházban alig vannak olyan kérdések, amelyeknek ne lennének teológiai-egyházi összefüggéseik. Helyre kellene tehát állítani az eltolódott egyensúlyokat, lelkészek és püspökök legyenek gyülekezetek és az egyház vezetői a világi munkatársak és felügyelők aktív támogatásával.

A stratégia annak a területnek is új lendületet adhat, amely az elmúlt esztendőkben indult el egyházunkban: aki keresi a lehetőséget, hogy munkatársi képzésen vehessen részt, egyre több ilyen között válogathat. Az egyházunk által támogatott, Szebik Imre nyugalmazott püspökünk által szervezett gyülekezetimunkatársképző tanfolyam évente ötven-száz világi munkásunknak ad új ismereteket, a gyülekezeti életben hasznosítható tudást. Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen gyülekezeti katekéták és kántorok képzése mellett nagy siker a pedagógusok továbbképzése és a tavaly megindult levelező munkatársképzés, amelyen nagy lelkesedéssel vesz részt közel ugyanennyi érdeklődő - erősítve egyházunk és iskoláink egyházi ismereteit, elkötelezettségét, vágyott missziói kapunyitását. A képzés gyülekezeti szintű területe a felnőttek keresztelési és konfirmációs oktatása, amelynek természetes része kell, hogy legyen a szolgálatra való indítás is.

Végül: motivált és jól képzett munkatársak - akárcsak a lelkipásztori szolgálat - elképzelhetetlenek személyes, egzisztenciális elkötelezettség nélkül. Ez azt is jelenti, hogy a szolgálatuk legyen önkéntes, de - vitatkozva a vitaanyag szóhasználatával - semmiképpen sem „szabadidős”. A „segítek, amikor éppen ráérek, de most mégsem, mert két hónapig nem érek rá” többet árthat egy-egy gyülekezeti csoportnak vagy munkaágnak, mint amennyit használ.

A gyülekezet és az egyház - becsületes, kiszámítható - munkatársi munkát igényel, s nem lehet szabadidős hobbikereszténység. A mai világban ennek lehet ezer akadálya, nehézsége, ha azonban valaki szereti a közösséget, ezt is vállalhatja érte.

■ Korányi András

Az önkéntes munkások szerepe az egyház életében

Véleményem szerint az egyházi élet legfontosabb színterei a gyülekezetek. Hiszen az egyház népének többsége semmilyen kapcsolatban nincs, vagy csak igen csekély mértékben van kapcsolatban a felsőbb szintekkel, az élet javarészt a gyülekezetekben folyik. Én kizárólag az önkéntes munkatársaknak a gyülekezetben betöltött szerepéről szeretnék szólni.

Az önkéntes munkatársak szerepe alapvetően az, hogy a lelkész munkáját segítsék, kiegészítsék. Nyilvánvaló, hogy ez a szolgálat igen fontos, hiszen Magyarországon a lelkészek száma viszonylag csekély, így rájuk általában nagyon sok feladat hárul, amelyet segítség nélkül képtelenség lenne elvégezni. Egy-egy gyülekezet életképessége döntő mértékben függ a hadra fogható segítők számától. Én azt is fontosnak tartom, hogy minél több aktív tagja legyen az egyháznak, tehát az önkéntes munkások szerepe az általuk végzett munka jelentőségétől elvonatkoztatva is lényeges.

Az önkéntes munkatársak alapvetően három területen tevékenykedhetnek. Az első terület a szervezés.

Talán ez a legfontosabb. A szervezőmunka fontos és sok energiát igényel, teológiai szaktudást viszont nem. A szervezés alapvető fontosságú a testvér-gyülekezeti kapcsolatokban, akár hazai, akár külföldi kapcsolatról van szó, de ugyancsak fontos a bibliaórák, előadások, fórumok, gyülekezeti konferenciák, kirándulások, munkanapok és más alkalmak megszervezése. Hiába a legjobb előadó, a legszebb helyszín, a legalkalmasabb időjárás, ha nincs, aki megszervezze az alkalmat, akkor az elmarad, vagy jobb esetben létrejön, de nem optimális módon. A szervezőmunkában fontos szerepe lehet a lelkésznek, hiszen neki vannak - sok esetben kizárólag - megfelelő kapcsolatai, de az önkéntes munkatársak a terhek döntő részét levehetik a válláról. Egy jól működő gyülekezetben ez történik.

A második terület az egyszerű munkák területe. Ide tartozik a rendrakás, a takarítás, a javítás, a kert ápolása, fűnyírás stb. Ezek a munkák különösebb szakértelmet nem igényelnek, így itt bárki kiélheti segítőkészségét anélkül, hogy a szaktudás hiánya a minőség rovására menne. Ezeknek a munkáknak jelentős részét az egyházfi végzi, nem önkéntes alapon. Ám azt világosan kell látni, hogy az egyházfi általában nem képes minden ilyen jellegű munkát maradéktalanul ellátni, különösen akkor nem, ha egyéb feladatai is vannak (például irodai munka, ügyelet). Véleményem szerint ez is igen fontos terület, és ellátásának érdemes különös figyelmet szentelni.

A harmadik terület a spirituális munka. Ennek java részét természetesen a lelkész végzi, de nyílik tér azért az önkéntes segítők számára is, hiszen a bibliaórák, fórumok, konferenciák valamennyi előadását nem tudják a lelkészek tartani, és szükség van áhítatok tartására is. Ez a terület rendkívül szép, felemelő és lelkesítő feladatokat kínál valamennyiünk számára. Bizonyára helyes és jó, ha ezen a területen is tudunk feladatokat vállalni és ellátni. Itt azonban vigyázni kell! Ez a terület bizony szaktudást is igényel, amellyel mi általában nem rendelkezünk.

Nem állítom, hogy teológiai képzettség nélkül nem szabad áhítatot

vagy teológiai tárgyú előadást tartani, de határozottan állítom, hogy igen gondosan kell készülni ezekre. Nem szabad azt hinni, hogy amit lelkészeink hat éven át tanulnak, azt mi tanulás nélkül is tudjuk, hiszen annyi prédikációt hallottunk már.

Különösen veszélyesnek tartom a Szentírás amatőr magyarázatát. Természetesen mindenkinek joga van a Biblia bármely igéjét magyarázni és elmondani saját gondolatait, az azonban igen veszélyes, ha valaki a Szentírás egészének ismerete nélkül próbál egy-egy ige köré áhítatot fabrikálni. Előfordulhat ugyanis, hogy a mélyebb összefüggések ismerete nélkül éppen ellenkező magyarázatot találunk, mint ami az ige üzenete. Ez gondos felkészüléssel elkerülhető, hiszen ha hosszan törjük a fejünket, hogy Isten valóban azt akarja-e általunk elmondani, amit mi kigondoltunk, akkor előbb-utóbb rádöbbenünk esetleges tévedésünkre.

Fontosnak tartom ezt a területet, különösen szellemi foglalkozású civilek számára, hiszen nyilvánvalóan sokunkban megfogalmazódik az

igény, hogy ezen a téren is helytálljunk. Az óvatosság azonban itt különösen is indokolt.

Végül van még egy terület: az istentiszteleti segítők szolgálata. Az ige olvasása és az úrvacsora kiszolgáltatásában való segítség szintén fontos, azt azonban világosan kell látni, hogy erre nem mindenki alkalmas. Igét felolvasni csak annak szabad, aki ezt érthetően és lehetőleg szépen képes megtenni. Az úrvacsorái segítő nyilván a lelkész méltó társa kell hogy legyen, a kiválasztás természetesen lelkészi feladat.

Ha az ember megöregszik, nem lesz ugyan bölcs, egy-két dolgot azonban talán megtanul, így az arany középút fontosságát is. A bevezetőben az önkéntes munkatársak szerepét hangsúlyoztam, most szeretném a szolgálat szerepének korlátáira felhívni a figyelmet. A gyülekezet lelki vezetője mindenképpen a lelkész, az önkéntes munkatársak segíthetik vagy gátolhatják munkáját, de sem helyettesíteni, sem irányítani nem tudják, ezért ezzel próbálkozni sem szabad.

■ Dr. Vidovszky István