Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-05-10 / 19. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2009- május io. » 7 Tisztaság és szenvedély Születésnapi vizitáció Kányádi Sándor költőnél Látogatás - új látással ^ Az erdélyi Szászföld fővárosába, Nagyszebenbe kapott meghívást április utolsó napjaira e sorok írója, hogy - a Magyarországi Evangélikus Egyház képviseletében - részt vegyen a Békehullámok a Dunán munkacímet viselő nagyszabású rendezvény előkészítésében. Két esztendő múlva zárul ugyanis az Egyházak Világtanácsa által 2001-ben az erőszak leküzdésének évtizedeként meghirdetett akcióprogram. Az ökumenikus világszervezet ezzel a kezdeményezésével kívánta emlékeztetni tagegyházait arra,-hogy Krisztustól kapott felelősségük munkálkodni a békén, fáradozni azon, hogy környezetükben megteremtődjön - ahogyan számos dokumentumban megfogalmazták - „az erőszakmentesség kultúrája” Ehhez a felhíváshoz csatlakoznak most közösen azon európai országok evangélikus egyházai, amelyek területén átfolyik kontinensünk második leghosszabb folyója, a Duna. > Nyolcvanéves? Én nem hiszem. Nyolcvanéves volna ő: a teremtő bölcsesség, a szorgos munka és maradandóság költője: Kányádi Sándor? Nem hiszem. A szárnyas idő így elsuhant felettünk. Hiszen tegnap még egy fiatalember kínált otthonában jó vörösborral, megajándékozott új kötetével. Csendes szomorúsággal beszélt a kisebbségi lét mindennapos megpróbáltatásairól... Hosszú szünet után szülővárosomban, Hódmezővásárhelyen találkoztunk. A helyi újság azt írta: „K. S. román költő” látogat városunkba. (Még tolmácsot is küldtek elébe.) Később Szegeden futottunk össze: gyerekek ülték körül a könyvtárban. Egy kislány a lábát ölelte, úgy hallgatta a szavait. Népdalt énekeltek, s búcsúzóul egy rövid verssel ajándékozta meg őket. Gyorsan megtanulták; én még ma is tudom: „Betemetett a nagy hó / erdőt, mezőt, rétet, / minden, mint a nagyanyó / haja, hófehér lett. // Minden, mint a nagyapó / bajsza, hófehér lett, / csak a feketerigó / maradt feketének.” Az ő haja viszont ezüst lett. De nem változott erejében, hitében és szívében. Hiszen a költészet: dac, megmaradás és kifogyhatatlan szorgalom. Munka és munka, így őrizve meg igazát. És Kányádi Sándor írta műveit rendíthetetlenül. Illyés nemzetféltő hitével, Kós Károly építő szellemében, Jékely Zoltán Erdély-dicséretével. Kányádi nyolcvanéves. Hosszan sorolhatnám, mi mindent alkotott a Kolozsváron élő és néhány esztendeje Budapesten is lakó Kossuth-díjas költő. Huszonöt kötet vers és fordítás, huszonhárom gyerekkönyv, drámák, filmforgatókönyvek, hanglemezek és CD-k. Leltárba szedhetnénk utazásait a nagyvilágban, az írótársak és barátok jókívánságait. De képtelen és felesleges vállalkozás. Kányádi Sándor nem készül összegzésre. Születésnapján is csak átsiet. Még rengeteg a terve. Riportra sincs ideje. Csak beszélgetünk, hallgatom szelíd szavait a délelőtti csendben. Kányádi Sándor Valaki jár a fák hegyén valaki jár a fák hegyén ki gyújtja s oltja csillagod csak az nem fél kit a remény már végképp magára hagyott én félek még reménykedem ez a megtartó irgalom a gondviselő félelem kísért eddig utamon valaki jár a fák hegyén vajon amikor zuhanok meggyújt-e akkor még az én tüzemnél egy új csillagot vagy engem is egyetlenegy sötétlő maggá összenyom s nem villantja föl lelkemet egy megszülető csillagon valaki jár a fák hegyén mondják úr minden porszemen mondják hogy maga a remény mondják maga a félelem- Valójában nem is május 10-én, hanem 11-én születtem. A buzgó hivatal megváltoztatta a dátumot, hiszen szerintük a Román Királyság ünnepén nem születhet egy magyar gyerek.- Nagygalambfalva a szülőfalu. Sokan nem tudják, hol keressük Erdélyben.- Gyönyörű helyen. Székelykeresztúr és Székelyudvarhely között. Nyolc kilométerre attól, ahol Petőfi utolsó éjszakája volt, és huszonötre attól, ahol meghalt. Elhúzza a függönyt, nyitja az ablakot, és kimutat a Döbrentei térre:- Látod, az ott Benedek Elek kútja. A Hargitáról hoztam a hatalmas követ, Melocco Miklós faragta véglegesre. Nekünk két apánk van: Bem és Elek apó. Ő az igazságos, mert csak a mesékben van. Aki megfáradt, leülhet az öreg fák alá, a vándor megmossa az arcát. Sok gáncs érte a nemes ügyet, de végül sikerült fölállítani. Zuhogó esőben volt az avatás: százötven ember jött el, a Kaláka együttes muzsikált, mi meg énekeltünk. Az együttesre terelődik a szó. A Bakáts téri templomban együtt szerepeltek.- Lassan harminc éve ismerjük egymást. Ott jártak a közelben, és engem mutattak be nekik. Egyik versemet megzenésítették, később egy kötetre való készült el. Erdélyben is vannak templomban felolvasások, de ott mindig kérem, hogy ne tapsoljanak. Csodálatos érzés Isten házában beszélni, de még csodálatosabb hallgatni. Megyek, ha hívnak, megyek, ha bírják a lábaim, viszem gyönyörű magyar nyelvünket! Volt olyan év, hogy száz találkozón vettem részt, gyerekeknek verset is tanítottam.- Másként gondolkodik a költő, amikor a gyerekeknek ír?- Feltétlenül. Viszont én - Weöres Sándorhoz hasonlóan - nem hiszek abban, hogy van külön felnőtt- és gyermekirodalom. Ha megnézzük a világirodalmat, látjuk, a legtöbb műve gyerekolvasmány, attól függően, ki mikor adja oda a legkisebbeknek. A Napsugárban, az én verseimben az volt a cél, hogy a nyelv szépsége és gazdagsága növekedjen a gyermek elméjében. Panaszkodom az ország romlására, a közönyösségre. Sok idős embernek kenyérre se futja.- Tele vannak az emberek egzisztenciális félelemmel - mondja a költő - És főleg a fiatalok. Bennem a legnehezebb időkben se volt félelem. Nem is lehetett, mert az megöli az életünket, és nem tudunk dolgozni. Érdekes, ez a rossz hangulat hozzánk, Erdélybe is elért. Szerencsére én minden ilyenből kimaradtam. Tettem a dolgomat, úgy, hogy a legjobbat adjam ki magamból. Lapozom válogatott verseit, s látom, teljesítette fogadalmát. Minden második verse itt van bennünk, zeng úgy is, hogy nem mondjuk. Bartók Béla emlékének, T. Á. sírjára, Fátólfáig, Kodály, Egy csokor orgona mellé, Csángó sirató, Krónikás ének, Halottak napja Bécsben, Vannak vidékek, Örmény sírkövek, Valaki jár a fák hegy én, Sörény és koponya... Természetes költő, mondta Kányádi egyik értő kortársa. Egyszerűen: költő. Aki régi énekmondóknak a rokona, s a beszélt vers az igazi eszménye. Azért ír - több mint fél évszázada -, hogy megajándékozza olvasóit - vagyis mindenkit. A kisebbség gondjairól, történelemről, létről töprengő verseiben világlik az igazság, hogy mindenki értse. Alapvonása az életszeretet, ebből fogannak versei, melyek gyönyörködtetnek és biztatnak, még akkor is, ha vereségben vetette papírra. Sokszor rásütik a bélyeget, hogy depressziós. De nem ő ilyen, hanem a szorongató és szörnyű világ, melyet meg akar érteni. A szétszaggatott országot, a szétszóratott magyarságot azzal becsüli meg, hogy másokat is megbecsül. Ezért a legjobbak közé soroljuk, a példaéletű kevesek közé, s nem csak szívet biztató, szép fényes szavaiért. Kányádi Sándor nyolcvanéves! Köszöntsük szeretetünkből font koszorúval. S mert figyel most rá Magyarország és Erdély apraja-nagyja, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével tüntette ki köztársasági elnökünk. Dicsérve már hóesésben a nyerges-tetői kopjafa avatásán, tiszta arcú székelyek között, hát mondjuk együtt: Isten éltessen, kedves Sándor, vigyázza és segítse életedet még sokáig! ■ Fenyvesi Félix Lajos Sok víz lefolyt már a Dunán, sok-sok szennyet kellett már magával sodornia, hullámai nemegyszer hozták a pusztulás árját. Volt idő, amikor a víz nem összekötötte a nemzeteket, hanem - mint ellenségeket - elválasztotta őket egymástól. Az erőszak leküzdésére szánt évtized végéhez közeledve, 2010 őszétől kezdve, a Duna mentén élő evangélikusok közös istentiszteletek keretében készülnek bizonyságot tenni arról, hogy Krisztusban a gyűlölet, az agresszió hullámai lecsitulhatnak. Bár Nagyszebenben hiába keresnénk a Dunát, a várost a nevét adó Szeben folyó övezi, mégsem véletlenül érkezett ide tanácskozni a program szervezéssel megbízott hattagú csapat. A magyarázat egyszerű: Romániát azok a szász evangélikusok képviselik a közös programban, akiknek egyházi központja - a püspöki hivatal és a teológiai akadémia - éppen e gyönyörű város szívében található. Nagyszeben - vagy ahogyan ők hívják: Hermannstadt - sok „vihart” látott település. A 13. században ide és a környező falvakba betelepült szászoknak sok próbát kellett kiállniuk tatároktól, törököktől, de többször pusztított közöttük pestisjárvány is. Az egyházi múzeum tárlói megannyi bizonyságát őrzik mégis e nép Istenbe vetett hitének, hűségének. A reformáció hullámai hamar elérték ezt a vidéket, hiszen sok szász diák tanult Wittenbergben. Nem utolsósorban nekik köszönhető, hogy az erdélyi társadalomban azóta is kiemelten fontos szerepet tölt be az Erdélyi Ágostai Hitvallású Szász Evangélikus Egyház. Az erdélyi szász evangélikusok létszáma azonban jelentősen megfogyatkozott. A rendszerváltást követően, 1990 óta az egyháztagok nyolcvanöt százalékát veszítették el. A tíz évvel ezelőtt százezer hívet számláló egyház mára tizennégyezres közösséggé „zsugorodott” Neppendorf, a ma már Nagyszebennel egybeépült település templomában annak idején több százan gyűltek össze vasárnaponként az istentiszteletre, ma húszan-harmincan vannak együtt. Ám ők a gyülekezet hetven százaléka! „Nagyon jó az istentiszteletekre látogatók aránya” - tudtuk meg D. dr. Christoph Klein püspöktől, aki 1990 óta vezeti főpásztorként a szász evangélikusok megmaradt nyáját. Látogatásunkkor stílszerűen egy olyan gyertyával ajándékoztuk meg, amelyen több nyelven is olvasható a szó: „Béke”. Amikor arról kérdeztük, hogy miként érintette egyházát ez az elvándorlási hullám, szomorkásán mosolyog: „Fel kellett dolgoznunk, hogy népegyházból hirtelen diaszpóraegyházzá váltunk. Rá kellett döbbenünk, hogy nem élhetünk a számok bűvöletében. Nem azt kell néznünk, hogy hányán vagyunk, azon keseregnünk, hogy mennyire elfogytunk, hanem arra kell koncentrálnunk, hogy mi a feladatunk. Krisztus az evangélium terjesztésének ügyét bízta ránk. Ez a mi feladatunk: szólni Isten irgalmát és megélni a tőle kapott szeretetet. Krisztus nem a tömegeket használta, hanem a tanítványok kicsiny seregét, s hűséges szolgálatuk nyomán sokan lettek.” Bajor lelkésznő társam a beszélgetést követően nekem mondta el, hogy milyen reménységgel töltötte el Klein püspök biztató vallomása. „Tudod, nálunk egyre többen lépnek ki az egyházból, és ez pánikszerű aggodalommal tölt el néhányunkat” - magyarázta, majd hozzátette: „De most bátorságot kaptam.” Bevallom, nem csak őt vigasztalta és erősítette meg ez a „nagyszebeni látogatás”... ■ B. Pintér Márta Nagyszebeni utcarészlet - háttérben az evangélikus nagytemplom
