Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-04-26 / 17. szám
2009• április 26. • 3 ÚTI-TÁRSALGÓ Rózsa-színek - nem csak rózsaszínek Beszélgetés Zászkaliczky Pállal' a Maek titkárával ümáns^ AZ ÉLET KENYERE „Egy testté kereszteltettünk meg a Lélek által” (iKor 12,12-14) Talán minden megkonfirmált lutheránus egyháztagnak felsejlik a konfirmációi oktatás anyagából, mit is jelképeznek a Lutherrózsában megtalálható színek. Amikor a Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) vezetősége A Luther-rózsa színei címmel tanulmányi napokat szervezett Révfülöpön, ezúttal kicsit másra gondolt: az evangélikus jelképben fellelhető színek kapcsán egyházunk sokszínű hagyománya is eszünkbe juthat. A részletekről Zászkaliczky Pált, a Magyar Evangélikus Konferencia titkárát kérdeztük.- A Maek kétnapos konferenciát szervezett márciusban a révfülöpi Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban. Miként jött az ötlet, és hogyan szervezték meg az eseményt ?- Rendezvényünk ötletét szinte a Maek megalakulása óta dédelgetjük. Elnökünk, Prőhle Gergely írta annak idején: „...a környező országokban élő magyar anyanyelvű evangélikusok iránt érzett felelősségünk mindenképpen együtt kell járjon Magyarországon élő szlovák és német nyelvű hitsorsosaink iránti felelősséggel. Csak úgy lehet hiteles a Kárpát-medencei magyar lutheránusokkal való törődésünk, ha tudatosan ápoljuk német és szlovák gyökereinket is.” Ebből a célkitűzésből nemcsak az a lutheri alapállás következik, hogy az evangéliumot egyházunk minden tagjának anyanyelvén kell hirdetnünk, hanem egy izgalmas, sokrétű, elsősorban egyháztörténeti feladat is. Fel kell tárnunk, hogy a reformáció korában evangélikussá lett, magyar anyanyelvű ősök leszármazottai mellett az egyházunk közösségébe a későbbiekben betelepült népcsoportok milyen hitbeli, kegyességi, egyháznéprajzi hagyományokat hoztak magukkal. Hogyan őrizték meg hagyományaikat máig, s azokkal hogyan gazdagítják egész egyházunkat. A konferencia programja már egy esztendeje összeállt, az előadókat is felkértük. A programot elsősorban nem lelkészek, hanem érdeklődő gyülekezeti tagok számára szerveztük, péntek estétől vasárnap délutánig. A meghívót közölte az Útitárs, az Evangélikus Élet, egyházunk honlapja, ezentúl a Maek hazai és a környező országokban élő küldötteit is megkértük, adják tovább a hívást.- Kik és hány országból vettek részt az alkalmon ?- Sajnos csak az országhatáron belülről érkeztek konferenciánkra, a ház csak félig telt meg, kicsi, de nagyon figyelmes és lelkes csapat kovácsolódott össze, akik kérték és várják a folytatást.- Milyen előadások, lelki együttlétek színesítették a programot?- A tartalmas és színes előadásokat csak felsorolni tudom: A legelsőt Gémes István tartotta, aki a nagyvilágban szétszórt hittestvéreink között végzett ötvenesztendős szolgálatáról számolt be. Aradi András Péter a szlovák Tranoscius-énekeskönyv történetéről és gyülekezeti-családi használatáról szólt, Fehér Károly Kemenesalja gazdag múltját mutatta be, Kráhling Dániel tolnai-baranyai német testvéreink be- és kitelepítéséről beszélt, Kovács Attila a hétfalusi csángó evangélikusok kisebbségi létét vázolta előadásában. Jóllehet az előadásoknak voltak egyházunk tanítására is utaló mozzanatai, este és reggel közösen hajoltunk Isten igéje fölé, s az alkalmat vasárnap úrvacsorás istentisztelet fejezte be. Az egyháztörténelem teológiai tudomány, a teológia művelése pedig nem zárja ki, sőt feltételezi és elősegíti hitünk ébresztését és erősítését. Az igeszolgálatok textusai a Krisztusban megvalósuló közösségbe hívtak mindnyájunkat.- Melyek voltak a konferenciai tanulságai? Mi az, ami mindenképp folytatandó, és van-e esetleg olyasmi, amit a jövőben másként tennének?- A tanulság elsősorban az, hogy a gyökereinket ismernünk és ismertetnünk kell. Ma már nem köztudomású, mennyi drága, a szlovák nyelvű Tranoscius-énekeskönyvből származó ének gazdagítja mai gyülekezeti énekkincsünket, pedig el sem tudnánk képzelni istentiszteletünket a „Dicsőítünk, Krisztus, aki szenvedtél” (199) vagy a „Jézusom, Krisztusom, én szerelmesem” (381) kezdetű ének nélkül. Át kellene vennünk a tolnai-baranyai német eredetű testvéreinktől a templomszentelési évforduló, illetve a gyülekezetenként „választott” bűnbánati nap méltó megünneplését. Örömmel énekeltük az egyik esti áhítaton erdélyi testvéreink esti istentiszteleti liturgiáját, a vesperát. Bizony megtanulhatnánk tőlük a lutheri kincseket felhasználó énekes liturgia szeretetét, buzgó használatát! Milyen legyen a folytatás? Akad még bőven téma házunk táján, gondolok például a vend hátterű gyülekezetek történetére, hagyományaira. S bár a „két hazát szerető” felsőszeli evangélikusok kényszerű betelepítéséről és szétszóratásáról szóló, Mátis Lilla rendezte nagyszerű filmet is megnéztük, a Szlovákiából áttelepítettek és a szülőföldön maradottak életével is többet kell foglalkoznunk a továbbiakban. Ha az Úristen időt és erőt ad még, legközelebb hazai egyházunkon kívüli, sőt nem kifejezetten egyházi előadót is szeretnénk meghívni.- Várható-e, hogy a konferencia előadásainak anyagát azok is elolvashatják, akik személyesen nem vettek részt az alkalmon ?- Igen. Az áhítatokat egymás után közli az Útitárs, az előadások pedig hamarosan felkerülnek a Maek honlapjára. Szűcs Petra A levél sűrűjéből való ez a pár mondat. Talán illenék szebben, úgy mondani, hogy a levél szívéből. Bele a korinthusi gyülekezet életének sűrűjébe, a szíve közepébe. Pál apostol egy irigylésre méltóan gazdag lelkiségű gyülekezetét kénytelen emlékeztetni arra, hogy a sokféle lelki ajándék az „egy testnek” szól. Jézus Krisztus legdrágább ajándéka, hogy egy testté keresztelt bennünket magával és egymással. Ettől vagyunk egyház, ettől élhetjük meg kereszténységünket helyi gyülekezetünkben is. Csak az egyesít és csak az tart együtt, amit Krisztus tett velünk. Jó dolog egymást kiegészíteni, összedolgozni vagy kitartó buzgósággal keresni az együttműködés lehetőségét. De „egy test” voltunk csodája ennél sokkal nagyobb. Ismétlem Pál emlékeztető intését: csak az egyesít és csak az tart együtt, amit Krisztus tett velünk! Furcsán éreztem magamat egy konferencián, ahol keresztény és nem keresztény építészek beszéltek a templomépítészet mai kritériumairól. Csak olyan templomot szabad építeni - mondta az egyik -, amelyben a gyülekezet körben vagy legalább félkörben ülhet, mert így egymás arcát és nem a hátát láthatják. Átélik egymást, lelkesíthetik egymást. Örültem, amikor valaki megkérdezte: valóban sok lelkesítőt, vonzót, bátorítót olvashatunk le egymás arcáról? Nem attól vagyunk egyek, hogy átéljük egymást, hanem attól, hogy az Egyre tekintünk, és akkor sokadrangúvá válik, hogy egymás mögött vagy egyetlen körben ülünk-e. Az „egy test” nem a vonzó személyiségek klubja. Mi lenne, ha nekünk kellene összeválogatni azokat, akikkel hajlandók lennénk összefabrikálni az egy testet? Egyetlen szemvillanás, egyetlen szó, egyetlen gesztus éket verhet, falat emelhet az egy testbe. Régi emlék villan elém: istentisztelet után tíz-tizenöt gyülekezeti tag körében a lelkész így invitált egy kiszemeltet: „Estére várunk, magunkfajták leszünk együtt.” Észre sem vette, hogy más is van ott. Például a tököli internálótáborból nem sokkal előbb szabadult, hűséges evangélikus szocdem presbiterek... Már rég halottak, de életükben még sokáig sajgott bennük annak a sebe, hogy ők nem - és a csoportból még mások sem - tartoztak a „magunkfajták” közé. Mindig újra kell kezdenünk a harcot, újra és újra kérnünk kell, hogy a Szentlélek erőt vegyen rajtunk, hogy ne butaságból, tudatlanságból vagy ki tudja, éppen mitől gerjedő indulatra hallgassunk, amely nemcsak elválaszt, hanem egymás ellen is ugraszt bennünket. „Senki sem keresztelheti meg önmagát!” - így hangzik a nemescsói gyülekezet kézírásos agendájának egyik rubrikája. „Egy testté kereszteltettünk a Lélek által.” De jó ez a szenvedő igeragozás, de jó az „üdvösséges özönvíz”, amely úgy sodor be a bárkába, az egyházba, a Krisztus testébe, hogy szembefordít szétfeszítő gondolatokkal, indulatokkal, bűnökkel. Nem etikára, hanem Krisztus-hitre hív bennünket Pál; nem azon háborog, hogyan telhet ki keresztény emberektől az egy test szaggatása. Egy trappista szerzetes (Thomas Merton) könyvéből tanultam: a kereszténység széttört csontú test. A törés kétszer fáj. Először a töréskor, másodszor, amikor próbálják összeilleszteni. Ne szégyelljük, ha fáj. Örüljünk, hogy Krisztus nem ilyen testet akar, hanem tett és tesz azért, hogy a széttört egybeforrjon. Kempis Tamás egyik szentenciáját formálom alapigénk képére: ,Jobban szeretném megélni a test egységét, mintsem tudni a definícióját!” Segítséget is kapunk ehhez Krisztustól. Ámen. Fehér Károly (Elhangzott Révfülöpön, A Lutherrózsa színei című konferencián 2009. március 21-én.) Itthon - otthon 2. Madarat tolláról, embert barátjáról - tartja a közmondás. Ugyanolyan találó azonban, ha kiegészítjük: embert a nyelvéről, a beszédéről is meg lehet ismerni. Nyelveket tudó, jó fülű ember rögtön észreveszi, hogy a vele szóba elegyedő német Bajorországban látta-e meg a napvilágot vagy az Északi-tenger partján, angol társalkodópartnere pedig amerikai-e vagy esetleg skót. Nekünk, „kinti” magyaroknak a tájszólásokon kívül van még egy nyelvi megkülönböztetésünk: aránylag könnyen megállapítjuk egymásról, ki mikor hagyta el Magyarországot vagy a Kárpát-medencét, mióta él külföldön. Mert a nyelv élő, eleven valami, egyre fejlődik, változik - otthon. Itthon azonban azt a magyar szókincset használjuk, amelyet annak idején otthonról magunkkal hoztunk. így aztán hazalátogatások alkalmával számtalan új kifejezéssel találkozunk - nem csak új fogalmak megjelölésével, mint például a „számítógép”, hanem régi kifejezések újakkal való helyettesítésével is: régebben például a beteget „operálták”, manapság „műtik”. A sok újdonság között akad ilyen is, olyan is - sok megtetszik, de van jó néhány (számunkra) furcsa és erőltetett. Nekem kedvenc szavam a „duguláselhárítás”. (Vajon a vízvezeték-szerelőt „duguláselhárító-mesternek” kellene szólítanom, és hívhatom-e c&őrepedés esetén is?) Idősebbik fiunk ragaszkodik a „csípmentes paprika” lelkesítő megjelöléshez. No de söpörjünk a magunk portája előtt is: az idegen nyelv buzgó elsajátítása mellett itthon sem állt le teljesen nyelvünk „fejlődése”. Nem beszélve azokról a hazánkfiairól, akik alig féléves kinti tartózkodás után kényeskedve sipogják: JMár el is felejtettem magyarul”, és velünk is mindenáron németül (vagy angolul) akarnak beszélni, aminek hallatára Goethe vagy Shakespeare úgy foroghat rémültében a sírjában, hogy bízvást elmehetne ventilátornak az egyenlítőre. Nem, mi használjuk magyar nyelvünket - csak éppen „gazdagítjuk” idegen szavakkal. Lustaságból - mert hamarább jut eszünkbe az idegen kifejezés - vagy szándékosan, mert találóbbnak tartjuk, mint magyar megfelelőjét. Néha akaratlan szójáték, tréfa is lehet ebből, akárcsak a fenyvesben kiránduló kiscserkész „harcos nadrágja” (a gyanta németül Harz) - vagy a „kaput csinált” eltört tányér („kaputt gemacht”) -, de valójában veszélyes játék, mert megszokássá válhat, és a végén semmilyen nyelven nem tudunk tisztán beszélni, csak keverve. Nemrégen otthon voltam. Az autóbuszon csinos fiatal pár ült mögöttem. Az autóbusz hirtelen bekanyarodott egy utcába, és a sofőr közölte velünk, hogy útépítés miatt kénytelen megváltoztatni az útirányt. És a bájos fiatal lány ekkor kinyitotta a száját, és fennhangon elmondta a sofőrt, az édesanyját és a rokonságát mindennek, ami csak eszébe jutott. Igaz, a durva, trágár nyelv ma egész világunkra jellemző. Vannak írók is, akik szerint az őszinte, igazi irodalom is ebből áll. És mégis kár volt, hogy a kislányt erről „ismertük meg”. Mert a durva beszéd valójában nem „őszinteséget”, „modernséget” jelent, hanem lelki, szellemi sivárságot, primitivitást, agressziót. „Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a szájból...” (Mt 15,11; Károli-fprdítás) Mi lenne, ha testünk tisztán tartása, arcunk szépítése mellett nyelvünk tisztogatását is „műsorra tűznénk”? Környezetünk biztosan megköszönné!- RK-
