Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)

2009-04-19 / 16. szám

12 -m 2009. április 19. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet Érzelgős kölykök a tévelygőben Ha azt mondom: punk, talán sokak­nak beugrik az a sok lázadó fiatal, akik olyan színes „tarajként” viselték a hajukat, mint az irokéz indiánok. Amikor lecsengett ez a hullám, a szü­lők végre fellélegezhettek, hiszen alig fenyegetett az a veszély, hogy esetleg a gyerekükből is punk lesz. Mára már csak néhány muzeális fi­gura maradt mutatóba. Csakhogy nincs még börtönében a sátán (a hé­ber szó jelentése: „ellenfél”, aki a Szentlélekkel e//e«tétben az anyagon keresztül uralja a létezőket), tehát szükségszerű, hogy ismét felbuk­kanjon a tagadás szelleme, a kornak megfelelő alakban. Ennek egyik for­mája most az emo. Mi az, hogy emo? Azt hiszem, nem fontos, hogy a stílus zenei előzményeinél leragad­junk, szem elől tévesztve a lényeget. Az emotional (az angol szó jelenté­se „érzelmes, lelki, érzelgős”) egyéb­ként eredetileg egy washingtoni rock­irányzat, de a manapság feltűnő „emós” fiataloknak az eredethez nem sok közük van. Magát a kifejezést az angolban arra is használják, ha vala­ki mutogatja az érzelmeit mások előtt („having strong emotions and showing them in front of people” - olvasható az oxfordi kiadású Word­­power Dictionaryben), s érdekes, a szóban forgó egyénekre is ez jel­lemző leginkább. Természetesen egy feje tetejére állított „kultúra” van divatban megint, mely jól tükrözi a világ jelenlegi de­kadens állapotát. Az alapítók lelki sze­mei előtt anno egy emberibb zenei stílus ideája lebegett, az emósok vi­szont ezt teljesen kifordították, s ők maguk is teljesen kifordultak embe­ri mivoltukból. Hajukat az egyik sze­mükbe fésülik, szándékosan ízléste­len ruhákat válogatnak össze, azonos neműekkel folytatnak viszonyt, csuk­lójukon gézt és halálfejet hordanak az öngyilkosság szimbólumaként, felmu­tatva, hogy minden mennyire rossz, mivel lételemük a depresszió és a vi­lágfájdalom - szerintem ennyi elég is szokásaik felvázolására. Nem nehéz felfedezni a punkok­kal való hasonlóságokat, de tegyük hozzá hamar: az angol munkásosz­tály sanyarú sorsú fiataljai annak idején a kapitalizmus rideg felszínes­sége, alakoskodása és pazarló gazdag­sága ellen lázadtak, s e lázadás szim­patizánsokra talált hazánkban is, mindennek fonákjaként, az elnyomó hazai államhatalommal összefüg­gésben; az emósoknak viszont álta­lában egyáltalán nem olyan rosszak a szociális körülményeik - ha nem éppen ideálisak a semmittevéshez és a siránkozáshoz. Egy újabb divathullámmal állunk tehát szemben, mely a többihez ké­pest sokkal károsabb és ártóbb, mint gondolnánk. Egy szlogenbe sűrítve a „nagy megváltó eszmét”: „a befalco­­lás mint kiút”. Ha bármilyen jó érzé­sű ember megnézi aprivi.hu interne­tes oldalon a tengernyi emós bemu­tatkozást, biztos, hogy megdöbben, s nem hisz majd a szemének. Rég lát­tunk ennyi csúf önkifejezési kísérle­tet egy helyen: nyelvpusztítás, vizu­ális környezetszennyezés, szépségir­tás, lélekrontás a kiüresedés elleni se­gélykiáltás ürügyén, ám a lehető leg­undorítóbb eszközökkel. Az egyik kedvenc történetem a Bibliából az, amikor Jézus meggyógyít­ja a gadarai megszállottat (Mk 5,1-20) A megszállott sírboltból jön elő, a Mes­siásban is inkvizítort lát, de ezt már nem ő mondja, hanem a benne élő ör­dögök (szójátékkal élve azt mond­hatnánk: őr-dögök, tehát olyan dögök, akik őrzik a saját lelkűnkhöz vezető be­járatot). Számuk nem csekély: egy egész hadsereg. A jézusi csodatétel leg­szebb része, hogy,,« megszállott, aki­ben a légió volt, felöltözve ül, és eszé­nél van”. Vagyis újra a társadalom fontos tagja, aki alkalmas az építésre, s nem kell többé láncokkal megfékez­ni, mint valami pusztító vadállatot. „Menj haza a tieidhez” - mondja Jé­zus, s állítom, kevés ennél meghatóbb mondatot hallottam életemben - ha már az érzelmeknél tartunk. Nem haragszunk mi az emósokra, hiszen amennyire gyötrődnek ezen a világon, gyötrődünk annyira mi is. „Hiszen tudjuk, hogy az egész terem­tett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. De nem csak ez a világ hanem még azok is, akik a Lé­lek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására” Ifióm 8,22-23) A botránkoztatás, gyerekek, bizto­san nem kiút. ■ Andriska János Pinceklubot kaptak a bonyhádi gimnazisták Pincét találtak 2008 nyarán a Bony­hádi Petőfi Sándor Evangélikus Gim­názium Bajcsy-Zsilinszky utcai épü­letének felújításakor. Miután kihord­­ták a felesleges földmennyiséget, tel­jes valójában előtűnt a szép boltoza­tos helyiség. Az új klubot nemrégiben vehet­ték birtokukba a gimnazisták. A kol­légiumi diákönkormányzat tagjai sokat segítettek a munkálatok során, majd örömmel fogadták a bársarok kialakítását. Diák-önkormányzati üléseket, osztálytalálkozókat, szü­letésnapi bulikat, kollégiumi cso­portfoglalkozásokat szeretnének tartani a fiatalok a pinceklubban, ahol közel harminc ember tud asz­talhoz ülni. ■ Máté Réka felvétele Furcsa divat van terjedőben. Egyre több fiatalt lehet látni, akik időjárás­tól, napszaktól, helyszíntől és tulaj­donképpen mindentől függetlenül - amolyan modern kori Anonymusként - kapucnit viselnek. Verőfényes nap­sütésben az utcán, tömegközlekedé­si járműveken, netán a téren, jó idő­ben, beszélgetve, sőt néha még autó­vezetés közben is lépten-nyomon ka­pucnis fiatalokba botolhat az ember. A kapucnis kabát, pulóver persze nem ismeretlen, hiszen praktikussá­ga miatt - vagyis hogy mindig kéz­nél van a fejfedő - korábban is sokan viselték. Gyermekek, szabadban dol­gozó munkások, erdőjárók s mind­azok hordták, akiknél reális veszély volt, hogy egy hirtelen égszakadás esetén nem tudnak fedél alá mene­külni. S persze időnként az örökké hátrakacsintó divat is visszahozta, amikor hol szépen kihajtott, nagy gallérként omlott a hölgyek vállára, hol természetes tartozékává vált az aktuálisan „trendi”sportos öltözék­nek. De nem, most nem erről van szó. Gyanítom, hogy a tengerentúlról hajókázott át hozzánk ez a furcsa hó­bort csakúgy, mint a ruhadarabok. Igaz, míg az ötlet a jóléti társadalmat szimbolizáló Amerikából, a ruhada­rabok vélhetően a tömegtermelésre át­tért Kínából érkeztek. De vajon mi értelme van ennek? Vezetés közben kifejezetten veszé­lyes, hiszen beszűkíti a látóteret, rontja a hallást. Villamoson, bu­szon meg komikus, hiszen aligha kell a járműveken erős széltől, der­mesztő hidegtől vagy jelentősebb csapadéktól tartani. Utcán, szabad­ban indokolt lehet, a maga helyén és idejében. De állandóan? Azt gyanítom, máshol kell keresni az okokat. A kapucni személytelenné tesz. Segít elzárkózni, elbújni az arctalan tö­megben, beleolvadni a szürke átlagba. Hol van már az az idő, amikor a Anonymusok „Tornárok, feszengj” és a „Ki a mellet, be a hasat!”felszólításra erőt sugárzó tekintettel néztek előre az ifjak. Ami­kor nem kigyúrtnak, hanem edzettnek volt sikk lenni, s az edzettséget megsze­rezni nem izzadságszagú termek edző­gépein volt szokás, hanem hegyek kö­zött, lábbal rótt kilométerek által vagy grundokon szétrúgott labdák tucatja révén. Amikor a fiatalok természetes tö­rekvése volt a kitűnni akarás, de a szá­mításba vehető lehetőségek között em­ber- és társadalomellenes lehetőségek nem szerepeltek. Igaz, nem is volt a le­hetséges munkavállalók tizenöt-húsz százaléka leszázalékolt, egy orvost já­ró, gyógyszert szedő, betegeskedő or­szágban. Pedig nem jó ez így. Nem jó, ha nem az egyéniség felmutatása, hanem a szürke tömegbe olvadás a cél, ha egy­forma emberek egyforma öltözetben egyformán csak „kibekkelni”próbál­ják az életet értelmes, hasznos, szép cé­lok nélkül. Nem jó, ha egyre többek­nek nem cél, nem öröm levegővel, széllel, vízzel, napfénnyel találkozni. S legfőképpen nem jó, ha viseletűnk is arra kényszerít, hogy folyamatosan csak lefelé, magunk elé, legfeljebb előre nézzünk. Hiszen pont a lényeg hiányzik. A lehetőség hogy felfelé te­kintsünk, messzebb lássunk, s hogy ér­jen bennünket az igazi fény. Amely - divat ide, divat oda, emberi szándék ide, emberi szándék oda - továbbra is egészen biztosan felülről érkezik. ■ Gyarmati Gábor Vacsoracsata - avagy nagycsütörtök margójára Péter! Ne nézz már rám olyan bam­ba tekintettel! Nyugodj meg, mind­járt vacsorázunk. Legutóbb akkor néztél így rám tanácstalanul, amikor egy kehes szamáron jöttem a főváros­ba. Inkább adj egy törölközőt, és vedd le a sarud! Jól hallottad. Megmosom a lábad. A tiédet. És a többiekét: Ja­kabét, Jánosét, mindenkiét... Hogy nem akarod? Azt nem kérdeztem, megmosom és kész. Azért jöttem, hogy szolgáljak nektek. Nem, Péter, elég a lábadat. Ha fürödtél indulás­kor, akkor elég a lábadat megmos­nom így vacsora előtt. Nem, ez nem az a program, gye­rekek! Tudom, néhány ezer év múl­va ezrek kapcsolnák be egy ilyen vacsoráért a televíziót. Tudom, még a Hal a tortán-t is lenyomnánk a né­zettségi listáról. De ez nem show-mű­­sor, az maga az evangélium. Azt is tu­dom, hogy ötcsillagos sztármagazi­nok egyszer súlyos pénzeket fizetné­nek a sztoriért, hogy a harmadosztá­lyú názáreti botrányfőhős fehérre mosta Fekete Pákó lábait vacsora előtt. De ez tényleg nem az a műsor. Tudjátok, ha valódi bűnbánattal jön­nének hozzám, én W Anikót és BB Évit se csak addig vigasztalnám, amíg ott vannak a Fókusz kamerái. Én az éjszaka csendjében ültem le kettesben Nikodémussal, és a világ­tól elzártan térítettem jobb belátás­ra Zákeust. Én vagyok az élet kenyere... Már megint nem érted, Péter? Te sem, a kőszikla? Aki belőlem fogyaszt, nem éhezik meg soha. Igen, olyan ez, mint a tartós kenyér. Nem romlik meg, és aki eszi, nem éhezik meg soha. Na, adjátok tovább! Ez az én testem! Ezt cselekedjétek az én emlékeze­temre!... Mondtam már, hogy ez nem show-műsor, nem talmi ri­­pacskodás. Ez maga az áldozat. Ér­tetek. Ez meg az én vérem. Igyatok mindnyájan e pohárból! A vér, ame­lyet értetek hullatok majd nem is olyan soká. Hogy mire számítok? Jó kritikára a vacsoráért vagy tíz pontért mind­­egyikőtöktől? Nem, nem arra. Áru­lásra attól, aki velem együtt nyúl a tál­ba. Tőled meg megtagadásra számí-SZÓSZÓRÓ Rovatgazda: Balog Eszter tok. Tőled meg egy hitetlen tekintet­re, Tamás. És hogy ennek ellenére a saját testemet szolgálom fel nektek? Nem értitek? Hát éppen ezért? Mert én így is szeretlek benneteket, és azért jöttem, hogy szolgáljak nektek, bűnös tanítványoknak. Adjátok tovább, Péter! Ezt csele­kedjétek az én emlékezetemre! Itt Je­ruzsálemben! És mindenhol! Szerte a világon! Brassótól Brüsszelig! A Fer­tő tótól Fancsalig! Igen, te is, Juli! A testem érted is megtöretik. És adjá­tok tovább a jó hírt, hogy itt vagyok veletek a világ végezetéig ebben a fa­lat kenyérben és ebben a korty bor­ban! Terjesszétek az örömhírt! ■ László Jenő Csaba Forrás: myLuther HIRDETÉS______________________________________________________________________________________________________________________________________________ A Magyar Protestáns Tanulmányi Alapítvány felvételt hirdet a Protestáns Felsőoktatási Szakkollégiumba (1121 Budapest, Eötvös út 35.), ahol 105 diák nyerhet elhelyezést. Információk a szakkollégiumról és a felvételi fel­tételekről a http://www.mpta.hu honlapon találhatók, illetve az 1/391-9050-es telefonszámon kaphatók hétfőn, szerdán és csütörtökön 9-től 13 óráig. A jelentkezés beérkezési határideje május 31.

Next

/
Thumbnails
Contents