Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)

2009-04-19 / 16. szám

Evangélikus Élet PANORÁMA 2009. április 19. *• 9 Szent Pál a szigeten telelt, és amelynek címeré­ben Dioszkurok voltak” Sziklaszilárd szentek Kicsit bizarr ugyan, hogy Pálék épp a Dioszkurok, a tengerjárók pártfo­góinak tartott ikrek (Zeusz-fiak) cí­biekben Athén püspökeként orosz­lánok elé vetett - Publiuszt hivatalo­san mindeddig nem emelte a szentek sorába, a máltaiak Pál apostollal és Szent Ágotával egyetemben (róla később) a szigetország védőszentje­ként tisztelik. A mdinai Szent Pál-katedrális mere alatt vitorlázó hajóval folytat­ták útjukat, no de hol volt még ekkor a szeretetre méltó Antiókhiai Szent Erazmusz (olaszul Elmo), akihez a ké­sőbbi tengerészek fohászkodtak a bajban? (Időben egyébként nem is volt olyan távol, hiszen az ókori Szí­ria fővárosának püspöke Diocletianus császár idejében, 303-ban szenvedett vértanúságot. Legendája szerint egy viharban tiszta maradt felette az ég - a tengerészek ezért választották vé­dőszentjüknek, hogy megóvja árbo­caikat a villámoktól. S ha eláruljuk, hogy egyik védőszentjüknek tekintet­ték őt a johannita lovagok is, az ol­vasó talán sejti, hogy nem véletlenül időztünk e párhuzamnál...) Maradjunk azonban még Pál apos­tolnál, akinek máltai működéséről a helybeliek Lukácsnál valamivel töb­bet is tudni vélnek. Három hónapos ott-tartózkodása alatt Pál gyülekeze­tét alapított, és tényként könyvelik el, hogy e gyülekezet vezetője (püspö­ke) az elsőként megkeresztelt Publi­­usz lett. Máltai források szerint an­nak a Pál apostol által meggyógyított „elöljárónak” a fia, aki minden való­színűség szerint római kormányzó­ként felügyelte a municípiumot. Bár a katolikus egyház — a későb­A helybéliek azt is tudni vélik, hogy ideje nagy részét Pál apostol a sziget közepén elterülő - a rómaiak által Melitának nevezett, a 9. század óta pedig Mdinaként jegyzett - főváros­ban töltötte, Publiusz ottani villájá­ban. A villa feltételezett helyén kated­­rális hirdeti az apostol emlékét - mai formájában 1702 óta. Mdina épségben és szépségben év­századokat átvészelt erődvárosának nem kevésbé szemet gyönyörködte­tő, patinás elővárosa Rabat. Ennek fő­terén ugyancsak Szent Pál nevét vi­seli egy 1675-ben épült, szintén felet­tébb impozáns barokk templom. Ol­dalán egy barlangkápolnához vezet a lépcső, amelynek előterében tábla hirdeti, hogy 1996-os máltai látoga­tása során a néhai II. János Pál pápa is itt imádkozott, mintegy hitelesít­ve azt a feltételezést, hogy egykor Pál apostol is ebbe az üregbe vonult fél­re elcsendesedni. Rabat legfőbb történelmi neve­zetessége szintén a mélyben találha­tó. A szigetet alkotó felszíni kőzet különböző fajtájú mészkő. Málta középső részén a puhább, könnyen megmunkálható, úgynevezett meszes iszap a kőzetalkotó. Ezt felismerve a 3. századtól kezdve a helybéliek „sziklába” vájt üregekbe temették halottaikat. A kazamaták idővel va­lóságos labirintusokká terebélyesed­tek. A még ma sem teljes egészében feltárt barlangrendszerek egyike szin­tén Pál apostolról neveztetett el, ta­lán mert ennek előterét a kereszté­nyek gyülekezeti alkalmakra is hasz­nálták. Közvetlenül kötődik névadójához a freskómaradványokkal is büszkél­kedő Szent Ágota-katakomba, mert egy ideig ebben rejtőzködött az a szűz leányzó, akit nemcsak keresztény hite, de kivételes szépsége miatt is ül­dözött a szicíliai helytartó. Ágota ké­sőbb visszatért szülőföldjére, ahol sorsa bevégeztetett. Őt azonban nem ezért, még csak nem is rövid rabati bujdokolása miatt tekintik harmadik védőszentjüknek a máltaiak, hanem mert az ő közbenjárásának tudják be, hogy a főszigetet 1551-ben megkímél­ték a törökök, akik Gozo lakóit egy­től egyig elhurcolták rabszolgának. Hol törött a hajó? Jóllehet Pál apostol hajótörésének emléknapja február 10., azt ma már a máltaiak is tudják, hogy az esemény valójában valamikor november és de­cember eleje között következhetett be. 1988-ban viszont „országos felhá­borodást” váltott ki, hogy egy német tudós szerint valójában nem is Mál­ta, hanem a görögországi Kefalónia szigete volt a hajótörés színhelye. Egyenesen megható olvasni a kora­beli ellenérveket, melyek között az is szerepel például, hogy „Máltát VI. Pál pápa is mindig Pál apostol szigete­ként emlegette”... Az ókori geológia szaktekintélyé­nek számító (evangélikus) dr. Heinz tol partra vetődött. Hisz oly mindegy, hogy Pál valóban az öböl túlsó végén csörgedező Apostol-forrás vizében keresztelte-e meg a Krisztus-hitre jutott első máltaiakat. A lényegen mindezek mit sem változtatnak. Mert a lényeg mégiscsak az, hogy e kis or­szág népe kétezer év múltán is azt tartja történelme legjelentősebb ese­ményének, hogy kereszténnyé lett. Megpróbáltatások és helytállások Bár a kereszténység jelenlétét a szi­geten folyamatosnak mondják, arról szó sincs, hogy Máltán mindig több­ségben lettek volna Krisztus követői. A keresztényüldözések éppúgy lo­­hasztották a hitbuzgalmat, mint az anyagi jólét esztendei. A Római Birodalom kettészakadá­sa után jött rövid (és itt alig érzékelt) bizánci uralmat 870-től muszlim megszállás váltotta fel. Igaztalan volna letagadni, hogy az arabok több szempontból is jótékony hatás­sal voltak a természeti erőforrások­ban nemigen bővelkedő mediterrán szigetre és lakóira. A keresztények iránt is türelmesek voltak, de a val­A máltai lovagok nagymesterének vallettai palotájában Warnecke disszertációjának (Die tat­sächliche Romfahrt des Apostels Pa­ulus) legfőbb érve egyébként az volt, hogy Lukács evangélista ugyebár azt írta, hogy „az Adrián sodródtunk tovább”. Ezt az érvet történetesen si­kerrel cáfolták a Málta és Szicília kö­zötti tengerszakaszt szintén Adriának nevező korabeli feljegyzések, ám a vi­tának időközben komoly szakiro­dalma lett, s a kérdés talán csak a máltaiak számára nem kérdés. És ta­lán azon külföldiek számára sem, akik a megannyi emlékhely felkeresése után ugyanerre a következtetésre jutnak. Arra tudniillik, hogy nem az szá­mít, valóban a róla elnevezett öböl be­járatát ékesítő - és ma már szintén az ő nevét viselő - két apró Selmunett­­sziget egyikébe ütközött-e Pál apos­tol hajója. Nem az számít, hogy az öböl partján álló Szent Pál örömtüze templom a 17. században valóban azon a helyen épült-e, ahol az apos­lási elkötelezettséget azért híven jelzi, hogy 1090-ben hathatós helyi támogatással űzte ki őket a nor­mann Roger gróf. Fiának, II. Roger­­nek e műveletet 1127-ben meg kellett ugyan ismételnie, de ettől kezdve - akárcsak Szicíliában - Máltán is katolikus uralkodóházak (norman­nok, frankok, spanyolok) védelmez­ték az egyetemes vallást. 1520-tól már volt is kitől. Ekkor lépett az Osz­mán Birodalom trónjára I. (Nagy) Szulejmán. E török szultán hódító tö­rekvéseinek - miért ne fogalmaz­zunk így - két kerékkötője akadt: Magyarország - és egy lovagrend. Nem véletlen, hogy a pápai véd­nökségre 1113-ban szert tett Jeruzsá­­temi Szuverén Katonai Ispotályos Szent János Lovagrend számos elne­vezése (jelzője) közül a „máltai” a leg­ismertebb. Az eredendően betegápolásra és szentföldi zarándokok védelmére felesküdött lovagok Jeruzsálem eles­kodva kellemetlenkedhettek a mu­zulmánoknak. Az új honfoglaláshoz kissé ko­mótosan kezdő lovagok a már emlí­tett 1551-es gozói törökdúlást azon­ban nem tudták megakadályozni. Ráadásul nyolc évvel későbbi „válasz­csapásuk” is kudarcot vallott, flottá­juk csaknem fele veszett oda a tuné­ziai partoknál. Ebből a vereségből vi­szont helyesen következtetett arra a rend akkori nagymestere - a francia Jean Parison de la Valette -, hogy Nagy Szulejmán vérszemet kap, és végleg le akar majd számolni velük. Ha van az „egri csillagok” tizenhá­rom évvel korábbi hősiességéhez ha­sonlítható heroizmus, akkor az a lo­vagok és a máltaiak 1565-ös helytál­lása. Elég legyen utalnunk arra, hogy a harmincezres török sereggel hétszáz lovag és nyolcezer helybéli önkéntes vette fel a harcot. Az elsőként ostrom­lott Szent Elmo-erőd védői mind egy szálig életüket áldozták... A ha­záért? Ne hezitáljunk leírni: ott és ak­kor - a kereszténység védelmében! A visszavert török támadást köve­tően az Európa megmentőjeként emlegetett lovagrend ázsiója ismét a magasba szökött, és a keresztény kontinens hálája anyagiakban is bő­ségesen kifejeződött. A lovagok pe­dig - nem utolsósorban újabb török támadásoktól tartva - fantasztikus építkezésekbe kezdtek. Fantasztikus építkezésekbe! Megerősítették a szi­get erődítményeit, és hozzáláttak a későbbi főváros, a mindmáig erede­ti szépségében tündöklő Valletta építéséhez. Talán nem túlzás azt állítani, hogy mindaz, ami a szigetországba manap­ság látogatót Málta aranyló (mész)kö­­vekből épített városaiban, falvaiban megragadja, túlnyomórészt a lovag­rend - Napóleon „forradalmával” megtört - regnálásának emléke. Mi­ként a templomok többsége is. Mert hogy el ne feledjük, egyebek mellett Pál apostol emlékét és tiszteletét is ők kezdték kövekbe vésetni... Máltán 359 katolikus templom található - jut belőle a sziget minden négyzetkilométerére. Akad azért protestáns templom is. Az angliká­noké például katedrális. Ugye sejti az olvasó, kiről van elnevezve? te (1187) után Akkóba költöztek, a ke­resztesek 1291-es veresége után pe­dig Ciprusra kényszerültek, ahonnét 1309-ben Rodosz szigetére települtek át, várva a jeruzsálemi visszatérés le­hetőségét. Ehhez képest 1523-ban e görög szigetet is fel kellett adniuk - ottomán ultimátumra. I. Szulejmán utóbb nyilván százszor megbánta, hogy szabad elvonulást biztosított a kétszáz évnyi „rodoszkodás” alatt tulajdonképpen rettegett tengeri haderővé fejlődött rendnek. Ezt a po­tenciált méltányolta viszont V. Károly császár és VII. Kelemen pápa, amikor a hirtelen hontalanná lett johanniták­­nak ajándékozta a máltai szigeteket, ahonnét szintén kedvükre kalóz-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents