Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-03-15 / 11. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2009. március 15. *• 13 A presbiterek szolgálata - helyzetkép a püspök szemével Mi való - március idusára? Amikor együtt gondolkozunk a presbiteri szolgálat néhány aktuális kérdéséről, figyeljünk két összefüggésre. Tudatosítanunk kell, hogy az egyházi év melyik szakában járunk. Életünket nem egyszerűen a külső körülmények határozzák meg, hanem a Krisztus-év, az egyházi esztendő. A böjti időszakban élünk, ami felszabadítja az embert arra, hogy több ideje legyen befelé fordulni, önvizsgálatot, bűnbánatot tartani. Szembesülhet azzal, hogy vajon mennyire tudja az életét Isten kezében, mennyire van ott, ahol Isten szeretné őt látni. Emellett van egy szekuláris kontextus is, amelyből nem lehet, nem szabad kiszakítani magunkat: krízis sújtotta világban élünk. Böjt és válság - a kettőből együtt, hiszem, az Úristen sok-sok áldást tud kihozni. A válság is esély, mert Isten azon keresztül is meg tud ragadni, és olyan pozitív fordulatot tud hozni, amely után talán egyszer még hálásak is leszünk... Helyünket és küldetésünket keresve az egyházban, először tisztázzuk, hogy mi az egyház. Ezzel kapcsolatban óriási a káosz a világban. Időnként még számunkra sem mindig világos az egyház fogalma. A magyar elnevezés is félreérthető, ugyanis ott van benne a ház, egy épületet jelölő szó. A presbiterek döntő százaléka, többé-kevésbé, abban éli meg presbiteri feladatát, küldetését, hogy ennek a háznak a karbantartása, tatarozása rendben legyen. Sajnos a lelkészek is néha úgy tekintenek a presbiterekre, hogy ők építkezési vállalkozók, rosszabb esetben segédmunkások, hiszen a presbiter olcsóbban lapátolja a földet, vagy talicskázza a betont, mint a fizetett segédmunkás... Valódi küldetésünk újragondolásában segíthet egyházunk stratégiája, melynek már címe is sokat mond: Élő kövek egyháza. Szükségünk van stratégiára, mert különben az egyház hajója csak sodródik. Már maga a biblikus cím is korrigál: mi nem a templomkövek egyháza szeretnénk lenni. Büszkék vagyunk, hogy harminckét új templom épült az elmúlt húsz évben, ez óriási eredmény. Ennél már csak az lenne nagyszerűbb, ha harminckét gyülekezet is alakult volna... Döntő fontosságú, hogy közösségeket, emberi kapcsolatokat építsünk. Manapság divatos a humán erőforrás kifejezés, és ezzel kapcsolatban fontos, hogy az egyházunkban is fokozott hangsúlyt kapjon a képzés, továbbképzés, a lelkészeké éppúgy, mint a presbitereké. Ennek jele ez a révfülöpi hétvége is. A lelkészt szolgálat egyik nagy kísértése, hogy túlértékeljük önmagunk jelentőségét. Erről árulkodik, hogy gyakran így fogalmazunk: „Istentiszteletet tartok, keresztelek, konfirmálok, ennyi meg ennyi hívem van... Én vagyok az egyháznak, a gyülekezetnek a motorja...” Tény, hogy rengeteg múlik a lelkészi szolgálat mennyiségén és minőségén: mennyit látogatok, milyen a lelkigondozás, az igehirdetés. De fennáll a presbiteri szolgálatot is érintő veszély, hogy a lelkészek jelentős része még ma sem veszi komolyan, amit Jézus kétezer éve világosan megmondott: ez csapatjáték. Nem maratoni futóra van szükség, aki végigfutja a távot, aztán összeesik. Nem szólóművészre van szükség, aki kiáll egy hangszerrel, és a publikum neki tapsol. Jézus követése, szolgálata döntően csapatjáték. Kóruséneklés. Fontos megtalálni, hogyan lehetne javítani, erősíteni az összjátékot, az együttműködést lelkész és presbiterek, presbiterek és presbiterek, lelkészek és lelkészek, gyülekezetek és gyülekezetek között. Ez utóbbi, a gyülekezetek közötti kapcsolatépítés is létszükséglet. Különben maguk a gyülekezetek is magányosak lesznek, elszigetelődnek. Nem veszik észre a nagy lehetőséget, hogy lehet egymástól tanulni, lehet egymást segíteni. Jó lenne a ma igencsak divatos jelszót komolyan venni: hálózatépítés! Dr. Csermely Péter szavait szeretném idézni, aki úgy fogalmazott, hogy ma Magyarország úgy néz ki, mint egy pókháló bombatámadás után. Régi stabil szálak szétszakadtak: családok, generációk, falu- és egyházi közösségek. Meg kell tanulnunk újraszőni ezeket a szálakat gyülekezeti, egyházi szinten is. Egy másik izgalmas kérdés egyházunkban a gyülekezetek és az intézmények kapcsolata. Nem könnyű eldönteni: vajon gyülekezeteink vannak, amelyek intézményeket tartanak fönn, vagy intézményeink vannak, amelyek mellett gyülekezeteink még elvegetálnak? Vajon a rendszerváltás óta nem „húztunk-e magunkra” túl sok intézményt? Egyre növekvő intézményhálózat, csökkenő gyülekezetek. Számos lelkészünk ma már inkább menedzser, mint lelkipásztor. Intézményeink egyfelől nagy áldást jelentenek, de másfelől fel kell tenni a kérdést: vajon nem borult-e fel az egészséges arány, az egyensúly? Felelősen tisztázni kell: ki tart fent kit? Mit szabad valóban átvenni, átvállalni? Egyházunk szórványhelyzete is kényes kérdés. Józanul be kell látnunk, hogy az evangélikus egyház létszámából következően nem tud minden településen ott lenni. Fel kell vállalnunk, hogy Isten sóként, kovászként, kicsiny mécsesként helyez minket a világba. Nem a méreteink adják meg értékünket, hanem hogy van-e még íze a sónak, tud-e még keleszteni a kovász, világít-e a még a mécses. Ahol ott vagyunk, ott viszont legyünk jelen, legyünk Krisztusra mutató jelek! Merjünk úgy élni, hogy kicsiny nyáj vagyunk, de nagy a pásztorunk! A szórványhelyzetben a presbitereknek óriási szerepük van abban, hogy segítsenek a lelkészeket megszabadítani annak a terhétől, hogy nekik kell mindenkit elérniük. Szép a bibliai kép, hogy az egyet sem szabad otthagyni. Csak az a kérdés, hogy meddig szabad tétlenül nézni, hogy lelkészek tönkremennek, fizikailag, lelkileg kiégnek. Vasárnaponként öt-hat helyre rohannak azért, hogy egy-két embert elérjenek. Vajon nem lehetne-e - éppen a presbiterek segítségével - autókkal összegyűjteni a nyájat? Ezzel egyben nagyobb közösségi élményt is kínálnánk. Vegyük komolyan, hogy a lelkészi humán erőforrással is felelősen kell gazdálkodni. Inkább kevesebb, de koncentráltabb alkalom kell, ahol a környezet is megfelelőbb: fűtött templom, megfelelő kántori szolgálat stb. Olyan istentiszteleteket kell teremtenünk, ahol jól érezzük magunkat, ahol megélhetjük az Istennel és egymással való közösség örömét. ■ Gáncs Péter írásunka révfülöpi presbiteri továbbképzés február 27-én elhangzott elősiAnznvifi.k q?prkpxTtett vnltnvntsi Az Invocavit vasárnapra (2009. március í.) megjelent Evangélikus Élet 13. oldalán Mi való a templomba? címmel olvashatunk állásfoglalást mindhárom püspökünk aláírásával. Az dokumentum minősége, fajsúlya meg is felel az aláírók tekintélyének. Visszaemlékezve a középiskolában anno tanult formális logikára, kristálytiszta kategorikus szillogizmussal van dolgunk, amelyben az általános érvényű, minden vitán felül álló „felső tételből” származnak a konkrét helyzetre vonatkozó megállapítások. Ez a szigorú, kemény, gyémánttisztaságú logika mint követendő norma az írás erénye. (Bár minden új liturgikai kezdeményezés kiállná ezt a metsző kritikát!) Egyúttal azonban ez a cikknek a fogyatkozása is: 1. Természetes, hogy a templomba bóvli nem való. Küzdünk is ellene. Mégis kénytelenek vagyunk néha lenyelni a békát és eltűrni, mert a templomban a „legnemesebb anyag” maga az ember, a kisember, a szegény asszony, aki a megspórolt „két fillérén” vásárolta Isten iránti hálából, meglepetésként a bonyhádi giccsfestőnél azt a bárgyú tekintetű „jó pásztort” amelyet ha nem engedek kitenni a hidasi templomba, örökre kizárom a nénit a gyülekezetből - amint erre egy oltárterítő kapcsán az egyik elődöm idejében már volt példa... „Mert szükséges, hogy botránkozások történjenek, de jaj annak az embernek, aki megbotránkoztat.” (Mt 18,7) Mi történjék azokkal a gyülekezetekkel, amelyeknek - egyelőre - nem telt másra, csak „műanyag” (= elektronikus) orgonára vagy harmóniumra? Vagy mi történjék azon botfülű-fahangú szolgatársainkkal, akik előre magnóra veszik a szórvány-istentiszteleten elhangzó korálokat, mert egyedül nem alkalmasak arra, hogy az éneket vezessék? (Áldott emlékű Andorka Sándor például.) 2. Az állásfoglalás több tekintetben figyelmen kívül hagyja templomaink építészeti adottságait. Templomaink nagy része a türelmi rendeletre épült, ezek zömmel két egybekapcsolt térből állnak: egy (a nyolcszögű hasáb lapjaival határolt) centrális liturgikus térből és egy (a nyolcszögű hasáb három lapja helyén csatlakozó) „háromhajós” hosszházból, amelyben a két „oldalhajó” fölött oldalkarzatok találhatók. Az oldalkarzatok mellvédjének kazettáit általában vándorpiktorok festményei díszítik (nem a korszak csúcsszínvonalán), és a két első kazettában nagyon sokszor II. József és II. Lipót sematikus portréja látható - igaz, nem a centrális liturgikus térben. A türelmi rendeletre épült templomok késő barokk stílusúak; a barokkra - többek között - az isteni és a világi hatalom harmóniája jellemző. Ez azt jelenti, hogy a szószékoltárokon az isteni motívum (tetragrammaton, Bárány stb.) mellett az épület szimmetriatengelyében, a szigorúan vett, centrális liturgikus térben megjelenik a világi hatalom szimbóluma is. Bonyhádon például az oltár fölötti diadalív tetején a magyar címer az osztrák császári koronával. Legutóbb akkor kellett (Luther-rózsával, ott függ bekeretezve a szószék lépcsőjén) eltakarni, amikor Rákosi pajtás, Sztálin elvtárs legjobb tanítványa új címerrel ajándékozta meg hazánkat és népünket. A korona maradhatott, mert az nem a magyar... A püspöki állásfoglalás értelmében ezeket el kell távolítani... Figyelmen kívül hagyja az írás a gyülekezet - adott esetben fájdalmasan megélt - történelmét. Az első világháborút követően sok templomban - így Bonyhádon is - ott van a háborúban elesettek emléktáblája, ha úgy tetszik, a centrális liturgikus tér falán. Távolítsuk el? Ugyanezen EvÉlet-szám 7. oldalán látható a felsőszeli templomban a nemzeti trikolór a „Repülj, lelkem, keresd meg hazádat” felirattal. Nem volna - nem lett volna - pásztori magatartás kitiltani onnan. Ugyanígy szeretetlenség volna a kitelepített gyülekezeti tagok emléktábláját száműzni onnan, ahol valaha velük volt teljes az úrvacsorái közösség... A cikk megírásának aktualitása március idusának közelsége. Ünnepeljünk úgy, hogy száműzzük nemzeti jelképeinket onnan, ahol évtizedekig az együvé tartozást jelentették? Hogyan egyeztethető össze mindez például HaubnerMáté katedrájával és adventi körlevelével? Hogy az állásfoglalás genezisének elhallgatott valódi oka, hogy egyes templomainkban megjelent a trikolór elődje, az Árpád-sávos zászló, a még ősibb nemzeti jelkép? Egyenesen leírhatták volna, hogy bizonyos körökben - lelkűk rajta - rossz az akusztikája. Kár volt a véleményüket sandán elhallgatok mellé állni, az igazat nem vállalni, kertelni és ezzel a cikkel (ágyúval) a veréb mellé lőni. A svábokat egyébként - tanúsíthatom - a magyar nemzeti jelképek nem zavarják, sőt. Kitelepítettjeink első generációja követelte és végigkönnyezte, ha itthon voltak, alkalomról alkalomra a magyar Himnuszt. Tán csak nem azok véleménye a mérvadó, akik Szent István koronáját svájcisapkának minősítették? Higgyék el, Főtisztelendő Uraim, azok véleménye akkor sem változik, ha a kedvükért valamennyien cigány- - pardon: roma- - kereket hányunk. ■ Kráhling Dániel (Bonyhád) Az írás eredetileg a Fraternet lelkészek levelezőlistán jelent meg február 27-én. A hónap könyve akció - március * Eric W. Gritsch: Isten udvari bolondja Vásárolja meg a hónap könyvét kedvezményesen! Az evangélikus könyvesboltban történő vásárlás vagy közvetlenül a Luther Kiadótól való megrendelés esetén az adott hónapban 30%-os kedvezményben részesül. Eredeti ára: 2750 forint. http://bolt.lutheran.hu/ E-mail: kiado@lutheran.hu Fax: 1/486-1229 1085 Budapest, Üllői út 24. Felügyelői konferencia „Nem rejthető el a hegyen épült város” (Mt 5,14) - idén ezzel a címmel rendezte meg felügyelői konferenciáját a Déli Egyházkerület március 6- 7-én a békéscsabai evangélikus kollégiumban. Az eseményen - amelyen egyházi szakértők bevonásával az egyházi szolidaritásról, a gyülekezetek diakóniai felelősségéről és lehetőségeiről, valamint jövőbe mutató perspektívákról esett szó - közel százhúsz gyülekezeti felügyelő, illetve gondnok vett részt. A konferencia prezentációs anyagai megtalálhatók a kerület honlapján: http://del.lutheran.hu/portletek/letolthetosegedanyagok/felugyeloi-konferencia-2009. ■ Smidéliusz András felvétele
