Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)

2009-03-01 / 9. szám

6 2009- március i.

élő víz

Evangélikus Élet

MAI MEGTÉRÉSEK

Humán értelmiségiek és művészek „irányváltása”

Irányváltás címmel 2008. november 4. és december 16. között kéthetente négy rendkívüli alkalmat szervezett a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának Hermeneutika Tanszéke. A „Sub-klub” (a sub héber szó megtérést jelent) keretében zajlott beszélgetéseket az ötlet- és házigazda, e sorok írója vezette.

Bölcsész megtérők - miért ritkábbak?

A sorozat célja az volt, hogy a hallgatók és az érdeklődő vendégek közelebbről is megismerjék humán értelmiségiek (bölcsészek, művészek) életútjának „irányváltását”. Mintha mérnökök, orvosok, természettudósok megtéréséről gyakrabban hallanánk, mint filozófusokéról, irodalmárokéról, művészekéről. Vajon mi ennek az oka? Talán az, hogy a keresztény hithez hasonlóan a filozófia, az irodalom, a művészet is az emberi létezés teljességére keresi a választ, s így a filozófia vagy a művészet nyelvén adott válaszok sokszor akár valláspótlékként is helyettesíthetik az elutasított istenhitet. Ezzel szemben egy természettudós világlátásának nincsenek totális igényei; így az ő esetében éppen azok hiánya vezethet el az istenhit vagy akár a kereszténység igenléséig, a megtérésig.

Meghívott vendégeink a hetvenes-nyolcvanas években bölcsész egyetemi oktatóként vagy alkotóművészként ígéretes pályán indultak el, s hamarosan jelentős szakmai eredményeket mutattak fel. Ám gondolkodásuk egy ponton radikálisan megváltozott, „megfordult” Megismerték Krisztust, aki az ő életük szabadítója és megváltója is. Egyszóval: megtértek. Ennek következtében művészi és tudósi pályájuk is többnyire új irányt vett. Előadóinktól a „régi” és az „új” szellemi irányultságuk, illetve egykori és mai szakmai teljesítményük bemutatását kértük.

A bizonyságtétel új nyelve

Kiderült, hogy személyes vallomás, bizonyságtétel nélkül az előadóknak nehéz megfogalmazniuk a „szakmai irányváltást” Ám a protestáns egyházi körökben jól ismert „bizonyságtétel” éppen sztereotip jellege miatt könnyen kiüresedhet, s a sokszor zavarba ejtő intimitása könnyen sémává is válhat. Talán ezért is idegenkednek akár a világiak, akár a felnőtt keresztények ettől a formától. Az egyetemen szervezett sorozat „műfaját” így inkább kísérleti jellegűnek tekintettük, s a „bizonyságtétel intellektuális megújításaként” próbáltuk definiálni.

Három előadás és kerekasztal

Az első három alkalommal a meghívott előadók külön-külön szóltak személyes megtérésükről és szakmai „irányváltásukról”, a negyedik délután pedig „kerekasztal” formájában beszélgettek egymással, illetve a jelenlévőkkel. Hála a Zákeus Médiacentrum munkatársainak, mindegyik előadásról készült videofelvétel; a megszerkesztett anyag majd a Pax Televízióban is látható lesz, és könyv formájában is megjelenik.

A sorozat mottóját Dér Katalin könyvének egyik gondolata adta. „A megtérési történetek lényegi eseménye nem annyira a karakter »átváltozása«, másmilyenné »válása«, olyanná, amilyen korábban nem volt. Ami történik, az inkább a meglevő karakter, az abban rejlő erők, képességek irányváltása, megfordulása, összhangban a héber swb gyök és a latin conversio »megfordulás, megfordítás, fordulat« értelmével, ami a görög meta-noein jelentésétől sem áll távol: a megtérés, a metanoia »a gondolkodás irányváltása«.” (Dér Katalin: A Biblia olvasása, Kairosz Kiadó, Budapest, 2008, 139. o.)

Négy alkalommal e sorok írójával együtt

négy személy (két nő és két férfi) szólt a jelenlevőkhöz, négy felekezetet (római katolikus, szabadkeresztény, református, evangélikus) reprezentálva. A kerekasztal alkalmával fogalmazta meg az egyik előadó, hogy Isten mindegyikünket különböző utakon talál meg, és sokszor egymástól egészen eltérő módon találkozunk vele, de végül mindnyájan ugyanazt a Credót mondjuk!

Hetilapunk böjti számaiban az előadások rövidített és szerkesztett változatait közöljük. Az itt írásban is olvasható tanúságtételek természetesen magukon viselik a szóbeli előadás külső jegyeit. Az Irányváltás című könyvben, amelyet a Hermeneutikai Kutatóközpont fog kiadni a tavasz folyamán, az olvasók majd részletesebben is megismerhetik e tanúságtevő életutak színes és elgondolkodtató történeteit.

Magyarországon nemcsak a második világháború után, a nagy evangélizációk idején voltak, hanem ma is vannak sorsfordító, irányváltó megtérések. Első alkalommal Dér Katalin klasszika-filológus szól lapunk olvasóihoz. Fogadjuk szeretettel!

■ Fabiny Tibor egyetemi tanár (Károli Gáspár Református Egyetem)

A klasszika-filológiától a Bibliáig

■ Dér Katalin

Megtérésam minden emberileg megragadható előzmény nélkül, teljesen váraüanul, egyik napról, sőt egyik óráról a másikra történt, és minden képzeletet felülmúló, drasztikus, egész életemet gyökerestől átformáló, száznyolcvan fokos fordulatot hozott.

A megelőző négy évben beteg voltam: pánikbetegség, szorongás, depresszió, vegetatív neurózis, állandó rettegés, főleg halálfélelem, ugyanakkor állandó öngyilkossági késztetés súlyos testi tünetek, szívproblémák, fulladásrohamok kíséretében; kórházak, kivizsgálások, pszichiátriai kezelés, masszív gyógyszer- és orvosfüggőség. Az orvosok mindent megtettek, meggyógyítani azonban nem tudtak, hiszen nem orvosi természetű volt maga a betegség. Egzisztenciabetegség volt; a létem volt beteg, így éltem négy évig.

És eljött 1989 húsvét vasárnapja. Úgy fél tíz tájban arra ébredtem, hogy valaki beszél hozzám a bensőmben. Persze nem szavakból álló, hangzó beszéd volt ez kerek mondatokban, dehogy! Mégis, amit mondott, utólag le tudtam fordítani nagyon pontos, világos magyar mondatokra. így szólt: „Van valaki, és ez Jézus Krisztus, aki meghalt érted. Mondjuk mindenkiért, de most itten arról van szó, hogy teérted. Meghalt érted. Meghalt és feltámadt. És ez most van. Menj el és nézd meg! Meg lehet nézni, mert ez most van. Menj és nézd meg!” Ennyi. Ellenállhatatlan volt. Nyilván ellenállhattam volna, ha akarok, ám olyan erős, világos, meggyőző volt az egész, hogy ez fel sem merült bennem. Felpattantam, magamra kaptam valamit, mentem. Tudtam, el kell mennem valahová, feltehetően egy templomba. Hogy mifélébe, meg hogy van-e ilyenkor mise, istentisztelet vagy valami, arról fogalmam sem volt: templomban addig legfeljebb turistaként jártam.

Beestem a közeli kis katolikus templomba. Persze volt istentisztelet, a feltámadási mise folyt éppen. Húsvétvasárnap, tömérdek ember, hely sehol. Megálltam az oldalfalnak dőlve; nem fogtam fel semmit, nem láttam az embereket, nem hallottam a prédikációt. És akkor megtörtént. Érzékeltem, amint megy ki belőlem az a sok rossz, ami e négy évben és egész életemben volt, minden. Mintha valami anyag volna, valami vízféle: mintha, hosszú évek óta először, sírnék. Nem igazi sírás volt, a totális érzelmi közöny, amely az ilyen pszichés betegségek sajátos tünete, az szakadt fel, és csak jött ki a rossz, így, víz formájában. Nagyon fájt a szemem - és elmondhatatlanul jó volt. Aztán vége lett, elindultam haza. És mire hazaértem ezen a tízperces úton, tudtam én már mindent: hogy Isten van, és szeret engem, hogy Jézus Krisztus van, és szeret engem, és hogy mindez - igaz. Arról, mi az a „mindez” fogalmam sem volt. Csak annyit tudtam róla, hogy igaz. És hogy most már minden jó lesz; sőt nem is lesz, hanem van. Most már minden jól van.

Ilyenkor az ember igen fogékony az Isten-tapasztalatokra. A megtérés utáni első tapasztalatom az volt, hogy ha Isten a kezébe vesz valakit, totális szanálást végez egész lényében, minden rétegében, testében, lelkében, szellemében. így olvastam később a Bibliában, például Ruth történetében vagy a gyógyulástörténetekben: amikor Jézus betegeket gyógyít, nemcsak konkrét betegségük

Dér Katalin az ELTE Ókortudományi Intézetének docense. 1990- ig a latin nyelvészet, az antik irodalom, főleg a színház körében folytatott kutatásokat, 1989-ben könyvet írt Plautus világa címmel. Megtérése (1989) után részint a katolikus egyház társadalmi tanításáról szóló írásait, részint középkori teológusok műveit fordította (Canterburyí Szent Anzelm, G. Crispinus, Bonaventura). Érdeklődése egyre erőteljesebben fordult a Szentírás felé, az utóbbi években ilyen tárgyú írásai jelentek meg (a társszerzővel írt Bibliaismeret, 1999; A zsoltárok világa, 2008; A Biblia olvasása, 2008). A Mária Rádióban hetenként jelentkezik bibliai műsorsorozata.

múlik el, hanem teljes életük és személyiségük gyógyul meg. És ezt tapasztaltam saját sorsomban. Megtérésem előtt életem egyetlen szeglete sem volt rendben, testi-lelki egészség, családi élet, emberi kapcsolatok, munka: minden romokban. Most ez az egész változott meg gyökeresen. Meggyógyultam, családi életünk rendbe jött, emberi kapcsolataim szintén, a munkában is nagyon gyorsan megtaláltam a helyemet.

Másik ekkori tapasztalatom szerint megtéréskor nem annyira az történik, hogy az ember személyisége, karaktere megváltozik, átváltozik másmilyenné, amilyen korábban nem volt. Nem. Ami történik, sokkal inkább a meglévő karakter, az abban rejlő erők, képességek irányváltása, megfordulása, összhangban a héber sub és a latin conversio „megfordulás”, „fordulat” értelmével vagy a görög metanoiával, ami a gondolkodás irányváltása.

Az emberben lévő erők, képességek, tulajdonságok önmagukban nem jók, nem rosszak; hogy jók vagy rosszak Iesznek-e, egyedül az irányuk, az erők és képességek iránya dönti el. Ám irányt csak szabad akaratú szellemi lény, Isten és ember adhat nekik. Isten a megtérésben nem megváltoztatja a bennünk lévő erőket, képességeket, még a tulajdonságokat sem; azt teszi, hogy ha addig a rosszra irányultak, mostantól a jóra irányuljanak. így olvastam a Bibliában, így történt az életemben is. Isten minden erőt, képességet, még a tulajdonságokat is meghagyta bennem, csak éppen átfordította új irányba.

Azt is hamar tapasztaltam, hogy Isten rendezetten akar cselekedni az életünkben, ha hagyjuk. Az első idők eufórikus boldogsága könnyen vezethetett volna afféle rajongó vallási fanatizmushoz. Isten nem hagyta, hogy így legyen. Rendnek kell lenni! - mondta ő: tegyél meg, kérlek, egész pontosan két dolgot! Az első, hogy a szentségeket, amelyek téged illetnek, vedd fel szép sorjában! Bűnvallás, a múlt rendezése Istennel,

életgyónás; majd az eukarisztia, a bérmálkozás és a házasság szentségi rendezése: lépd meg ezeket! - tanácsolta Isten, igen erőteljesen. Aztán a Biblia! Mindenekelőtt a Bibliát tessék elolvasni! Méghozzá rendben: alaposan, elejétől végig!

így lett. Életem talán legszebb időszaka volt ez az első találkozás a Szentírással. Minden szó, még a netán érdektelenebbnek tűnő szakaszok

is, minden életbevágóan fontos volt, személyesen nekem szólt, és úgy volt vadonatúj, hogy mégis, mintha már mindig is bennem lettek volna a Biblia szavai.

Megtérésem első pillanatától tudtam, hogy intellektuálisan sem érdekel már más, csak Isten dolgai, mostantól csak vele akarok foglalkozni. Kicsit fájó szívvel, de határozottan felhagytam addigi pályámmal, az ókortudománnyal. Persze az Úr sokszorosan felhasználta mindazt, amit ókorosként tanultam, nyelvtudást, szövegérzéket, szellemi kultúrát, semmit sem dobott el. Foglalkozni azonban már csak a teológiával akartam.

Teológia? - mondta megint Isten. Jó, csináld! De rendben! Menj és tanuld meg! Irány az iskola! Jelentkeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karára. Nem tudom, hogyan vettek fel, hiszen semmit sem tudtam Istenről, Jézusról, Bibliáról, kereszténységről, egyházról. A tudást, amely injekciószerűen, kódolva már ott volt bennem mint

csupasz lényeg Isten szeretetéről, a teológia kibontakoztatta, artikulálta, rendezte; amit tanultam, merőben új volt, mégis folyamatos déjá vu érzés kísérte, hogy hiszen én valahogyan már mindig is tudtam ezeket.

Az egyetemet elvégezve két szakmám volt immár, az ókori filológia és a teológia. Nagy előny volt a Biblia megértésénél, hogy ókoros múltamnak köszönhetően elég jól ismertem a Bibliával kortárs világot, az ókor történelmét, tárgyi emlékeit, pogány vallásait, irodalmát, szellemiségét, és hogy eredetiben olvashattam az Újszövetséget (az Ószövetséget némi segítséggel). Rengeteget számított a filológiai tréning, amely a szöveg iránti maximális tiszteletre, alázatra szoktatja az embert, és arra, hogy a szöveget szentnek tekintse, s vallja, hogy annak nagyon pontos megértése az alapja minden másnak.

Még ilyen előzmények után is elég sok év kellett, hogy eljussak a felismerésre, amely máig a legnagyobb hatással van az életemre: hogy Isten szavának cselekvő hatalma, képessége, természete van. Nemcsak informál, tanít, nevel, nemcsak megmutat, Istent, Jézust, önmagamat, nemcsak erkölcsi elveket, parancsokat, tilalmakat ad - nem! Hanem meg is teszi velem azt, amit kijelent, ahogy Ézsaiásnál olvassuk: „Amint az eső és a hó lehull az égből, és (...) megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi (...), éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem’.’(55,10-n; a Szent István Társulat fordítása)

így van, naponta tapasztalom. Isten szava megcselekszi, amit kimond, megvalósítja önmagát. Teremtő beszéd. Nem csupán a világ teremtésekor cselekedett, hanem mindig cselekszik; leírt, ma olvasható, ma kimondott formájában is cselekvő erő; nemcsak első elhangzásakor, a bibliai időkben volt létrehozó ereje, hanem azóta is, további, ismételt elhangzásaikor is van; sőt az ember ajkán, az ember által kimondva sem szűnik meg Isten szava s mint ilyen - teremtő erő lenni.