Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-02-17 / 7. szám

2 -41 2 oo8. február i/. FORRÁS ‘Evangélikus ÉletS BÖJT 2. VASÁRNAPJA (REMINISCERE) - Ézs5,1-7 A dal jajjá lett A BIBLIA ÉVE A Bírák könyve - a küzdelem Az Ószövetség hetedik könyve színes ké­pet nyújt Izráel életének arról a korsza­káról, amely a honfoglalás és a királyság bevezetése közé esik, nagyjából a Kr. e. 12-n. századról. A letelepült törzsek la­za kapcsolatban éltek egymás mellett, és csak akkor fogtak össze, ha ellenség fe­nyegette őket. Ellenség pedig akadt bő­ven: keletről a rabló beduinok, az am- moniták és a móábita királyság szoron­gatták Izraelt, nyugatról, a tengerpartól pedig a sokkal fejlettebb haditechniká­val fellépő filiszteusok jelentettek folya­matos fenyegetést. A könyv arra figyelmeztet, hogy a fo­lyamatos küzdelemben megtapasztalt elnyomatás és megszabadulás a válasz­tott nép Isten törvényeivel szembeni en­gedetlenségének vagy engedelmességé­nek a következménye. A könyv azokról a hős harcosokról, „bírákról” kapta a ne­vét, akiket „Isten Lelke” hívott el és ruhá­zott fel erővel éppen a legkeservesebb el­nyomatások idején. E bírák között talá­lunk kiemelkedő fizikai vagy szellemi erővel megáldott karizmatikus férfiakat (például Gedeont és Jeftét) és egy asszonyt is (Debórát). ,Az élet küzdelem...” A Bírák könyvének különös alakja Sám­son, aki magányos harcosként úgy hada­kozott a filiszteusokkal, hogy közben leginkább önmagával, az Istentől kapott erő és az emberi gyengeség kibékíthetet­len ellentmondásaival küzdött. Amikor Sámson élete és Isten rajta keresztül adott áldásai egy sor értelmetlen tévedé­se következtében semmivé válni látszot­tak, csodálatos módon végül mégis be­bizonyosodott, hogy őt is Izráel Istene hívta életre és fogadta szolgálatába, hogy halála révén előkészítse Izráel megszabadulását a filiszteusok elnyo­mása alól. Küzdelem az életért „Ha a természetet vizsgáljuk, örökké szem előtt kell tartanunk, hogy körülöt­tünk minden élőlény a sokasodásért küzd, hogy mindegyik küzdelemben él élete meghatározott szakaszaiban, és hogy a pusztulás elkerülhetetlenül lesel­kedik fiatalra vagy öregre egyaránt...” (Charles Darwin) ' „En Uram, Uram, hatalmas szabadítom, te véded fejemet a küzdelem napján." (Zsolt 140,8) „Mert aki meg akarja menteni az életű, el­veszti, aki pedig elveszti az életét énértem, meg­menti azt.” (Lk 9,24) M Magyar Bibliatársulat SEMPER REFORMANDA „Azután emelkedj Krisztus szívén át egé­szen az Isten szívéig! Értsd meg, hogy Krisztus nem szerethetne téged, ha Isten nem akarná ezt örök szeretetével. Értsd meg, hogy Krisztus csupán Istennek en­gedelmeskedik, amikor téged így szeret, így találhatsz rá az Isten jóságos atyai szí­vére, és - miként Krisztus mondja - Krisztus által az Atya vönz magához té­ged. így érted meg végül Krisztus mon­dását (János 3,16): »Úgy szerette Isten a vi­lágot, hogy egyszülött Fiát adta érte, stb.« Ez nem mást jelent, mint hogy akkor ju­tunk el Isten helyes ismeretére, ha nem hatalma és bölcsessége felől közelítjük meg - hiszen ez rettenetes -, hanem jósá­ga és szeretete felől. Ekkor szilárdulhat meg a hit és a bizalom, ekkor születünk újjá Istenben.” M Luther Marton: Hogyan szemléljük Krisztus szenvedését? (Véghelyi Antal fordítása) Vannak filmek, amelyek idilli képekkel indulnak. Kiegyensúlyozott család, bol­dog szülők és gyermekek, játék, nevetés, boldogság minden filmkockán. De a gyakorlott néző sejti, hogy ez nem ma­rad sokáig így. Beköszönt valamilyen nagy baj, betegség, baleset, halál. Az ézsaiási ige is idilli képpel indul. Egy gazda - aki példázatunkban maga az Isten - szőlőt ültet. De nem akárho­gyan, hanem a legnagyobb körültekin­téssel, igazi hozzáértéssel, óriási lelkese­déssel és szeretettel. Nem spórol a mun­kával és a fáradsággal. Amikor végre meglátja munkája eredményét, azt, hogy csak vadszőlő termett, először nem hisz a szemének. „Ez lehetetlen, hi­szen mindent megtettem!” - gondolja. „Nektek, akik ezt kívülről nézitek, mi a véleményetek erről? Ti mit tennétek a helyemben ezzel a szőlővel?” A gazda csalódottsága ismerős. Hány­szor látunk magunk körül olyanokat, akik hasonló módon csalódtak, botrán- koztak meg vagy ábrándultak ki! „Sze­rettem volna, de nem ilyet.” „Nem gon­doltam volna, hogy ez lesz belőle.” Ilye­neket szoktunk mondani vagy gondol­ni, ha csalódunk, mert a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan vártuk. Sírva tartja kezében a kisgyerek a szét­esett kisautót, amellyel még csak kétszer játszott. Keserűség szorítja össze a gimna­zista szívét, amikor kiderül, hogy a legjobb barátja a háta mögött rosszmájú megjegy­zést tett rá. Könnyeivel küszködik a fiatal­Korán indult kapcsolatom az igehirde­téssel. Annak idején vasárnap fél tízkor kezdődött a gyermekbibliakör a Deák téren. Többször édesapám jött értem, és ilyenkor én is vele mehettem a tizenegy órai istentiszteletre. Nem sokat értettem az igehirdetésből, de az belém rögzült, hogy bár szép a közös éneklés, az együt­tes imádság, de a csúcs, a legfontosabba prédikáció. Azután a konfirmációmat - 1948 - követően már személyes döntésem volt az igehallgatás. Beleborzongok, ha fel­idézem azokat, akiket 1948 és ’58 között hallgattam. És keresem, mi volt a közös a Deák tériek - Kékén András, Ordass Lajos, Hafenscher Károly -, a dunántúliak - Veö- reös Imre, Balikó Zoltán, Káldy Zoltán, Görög Tibor -, a kifejezett evangelizátorok - Csepregi Béla, Józsa Márton, Győry János, Zászkaliczky Pál - igehirdetésében. (Elné­zést az eklektikus, korántsem teljes fel­sorolásért.) A különböző módon meg­fogalmazott, de mindig személyre szóló üzenet, az igeszakasz eredeti, saját korá­ban való elhelyezése és mai aktualitása, a szószékről áradó hitelesség, a prédikáci­ók átütő ereje szempontjából lényeges személyes meggyőződés, az anyanyelv magas színvonalú ismerete és alkalma­zása voltak a legfontosabb összetevők. így azután evidensen vált evangélikus identitásom középponti részévé, hogy mi az ige egyháza vagyunk. Bizonyára ma is vannak olyan igehirdetőink, aki­asszony, aki néhány év elteltével szembe­síti egykori álmait a házasélet valóságával. Álmatlanul foigolódik az apa, aki min­dent megtett tizennyolc éves gyermekéért, és most kiderült róla, hogy kábítószeres. Mások egyre hidegebb és egyre értetle- nebb szívvel figyelik a távolodó barátokat, munkatársakat, családtagokat. És halljuk a megállíthatatlan panaszáradatot: én nem ilyen iskolát, nem ilyen munkahelyet, nem ilyen főnököt akartam. Nem ilyen menyet, vöt, nem ilyen orvost, nem ilyen papot, nem ilyen miniszterelnököt, nem ilyen rendszerváltást. Én nem ilyet akartam! Én nem ilyen életet akartam! Isten szomorúan, keserűen nézi válasz­tott népét. Volt szabadítás, volt az egyip­tomiakra mért tíz csapás, volt a tenger ket­téválása, volt vízfakasztás, fúrjek, manna, füst és tűzoszlop. Idevezettem őket Kána­án földjére, a közelembe, és most, amikor már minden ajándékomat átadtam, és várnám a termést, a nagyszerűt, az édeset - csak vadszőlő mindenütt, tövis és gaz. Lehet-e még valamit tenni ezzel a néppel, hogy megváltozzon, hogy meg­térjen, vagy reménytelen eset? Érde­mes-e még energiát, jóságot, szeretetet befektetni ebbe a népbe, vagy reményte­len? Kutyából, tudjuk, nem lesz szalon­na. Isten dilemmája is ez. „Megbántam, két a gyülekezet úgy hallgat, mint egy­kor én a lelkészeimet, de talán nem bán­tó, ha úgy vélem, hogy kicsit erejét vesz­tette a szószéki üzenet. Talán a világ változása is szerepet játszik ebben. Megnőtt a lelkigondozás és a diakónia jelentősége. Új imádkozó mozgalmak, közösségek formálódtak, amelyek az oly kívánatos ökumenizmust erősítik. Mégis, örülve mindannak, ami a keresz­tény egység irányába mutat, ma is élő valóság, egyben igény, hogy az ige egy­háza vagyunk. Az igehirdetés kell, hogy legyen egy­házunkban a meghatározó integráló erő. Amennyire igaz, hogy nem merül­het ki a lelkészi munka a vasárnapi prédikációban, annyira igaz az is, hogy minden további tevékenység, munka­ág erejét, motorját, hitelét az igehirde­tés adja. Alapelv, hogy az igehirdetéshez nem szabad gratulálni és azt nem szabad bí­rálni. Gyenge prédikáció is megszólít­hat. Nyitottaknak kell lennünk. Úgy vé­lem, azért valamennyire meghaladott ez az álláspont. Az igehirdetőknek is szük­ségük van visszajelzésre. Amikor az igehirdetésnek az életem­ben betöltött szerepéről szólok, megha­tározó, hogy a másik oldalról, az igehir­dető oldaláról is van számos élményem. Kezdve azokon a Deák térj éveken - 1950 és ’54 között -, amikor az én felada­tom volt az ifjúsági közösség vezetése. hogy embert teremtettem...” - mondja az özönvíz előtt, és végrehajtja az ítéle­tet. Csak Nőé menekül meg a hite, a rá- hagyatkozása révén. Isten ezzel kiskaput hagy az emberiség megmaradása előtt. És most újra itt a kérdés: mit tegyen Isten a hűtlen néppel, a hűtlen emberrel? Isten elénk tárja jogos ítéletének tervét. Első lépésben megtehetném - mondja Is­ten -, hogy a védőfalat lerombolom, és kiteszem az embert a világ mindenféle ár­tó hatásának. Kiszolgáltatom a korszel­lemnek, a mindenből gúnyt űzőknek, a kereskedelmi televíziós csatornák szeny- nyáradatának. Második lépésben ha­gyom, hogy igémet elnyomja szívükben a belülről fakadó gaz: az élet gondjai, a gaz­dagság csábítása és az élet élvezetei. Ezek megfojtják még azt a kevés jót is, amit idáig igém fakasztott bennük. Hadd ural­kodjanak az elemi ösztönök és az önzés. Harmadik lépésben megvonom tőlük az éltető esőt: igémet. Sokáig nem igé­nyelték, megvoltak nélküle. De eljön a pillanat, amikor majd nem tudnak nél­küle élni. A hazug ideológiákból kijóza­nodva kapkodnának Isten igéje után. Akkor majd föltekintenek, de csak üres eget látnak. Keresnek engem, az Istent, de már nem leszek sehol. Elrejtőzöm, el­érhetetlenné válók. Azután 1954-ben végre olyan lelkész - Hafenscher Károly - kezdte meg a gyü­lekezetben a szolgálatot, aki stabilitást hozott, és akinek szívügye volt az ifjúsá­gi munka is. No meg az igeszolgálat te­rén is mindent, ami tanulható, meg lehe­tett tanulni tőle. Többek között a műfaj követelmé­nyeit. Mert az igehirdetés nem előadás - még ha a textusból adódóan vannak, lehetnek is tanító jellegű prédikációk -: mindig az egész személyiséget érinti, egzisztenciálisan szólít meg. Szembesít önmagunkkal, bűneinkkel. Istenhez való viszonyunkat vizsgálja. Kékén Andrástól a míves igényességet tanultam meg. A precíz készülés fontos­ságát. Azt, hogy az igehirdetést meg kell írni, aztán meg kell tanulni, és szabadon kell elmondani. Fiatal segédlelkészként eszerint járt el, ennek köszönhette, hogy később már elég volt jegyzeteket készí­tenie, a szószéken kész mondatokkal rendelkezett. Ez a készülés hasonló volt az idegen nyelv tanulásához, amelynek során szintén teljes mondatok elsajátítá­sa visz előbbre. Hafenscher Károlytól a textus tisztele­tét és a mai üzenet minden áthallástól, hátsó szándékú utalástól mentes erőtel­jes tolmácsolását tanultam meg. Lenyű­göző volt, ahogy több évtizedes szolgá­lat után egyre inkább a szószéken volt otthon. Talán az is szerepet játszott szolgálata vonzerejében, hogy ekkor, a A VASÁRNAP IGÉJE Van-e keményebb ítélete Istennek itt a földön (nem a túlvilágon), mint hogy az embert a saját kívánsága, útja, érték­rendje következményeinek szolgáltatja ki? Amit főztél, edd is meg! - szoktuk mondani. Hányán cso'dálkoznak a világ romlásán, pedig az természetes követ­kezménye az istennélküliségnek. Isten nélkül csak ide juthat az ember. Isten azonban tett egy negyedik lépést is. Fölvett a szőlőbe egy vincellért. Egy olyan szolgát, aki lehetővé teszi ebben a reménytelen helyzetben is, hogy gyümöl­csöt teremjen. „Kérdezed: Ki az? / Jézus Krisztus az!” Jézus folytatja az ézsaiási példázatot a terméketlen fügefáról szóló példázattal. Jézus az egyetlen, aki az Isten teljesen jogos ítéletét meg tudja állítani. Vérével áztatja a földet, és közben az elve­szett emberért - valamennyiünkért - kéri mennyei Atyját: .Adjunk neki még hala­dékot! Hátha megtér! Hátha terem!” ■ Mekis Ádám Imádkozzunk! Mennyei Atyánk! Könyörülj rajtunk, és ne szolgáltass ki bennünket bűneink következményeinek! Könyörülj, és adj még egy esélyt Már nem abban bízunk, hogy saját erőnkből meg tudunk változni, hanem abban, hogy fölnézhetünk a keresztre, mert számunkra már csak onnan jöhet a remény. Ámen. IGE+HIRDETO rendszerváltás után éreztük úgy, hogy megkopott egyházunkban a tradicioná­lisan magas színvonalú igeszolgálat. Ta­lán túlzott volt a várakozásunk, ezért csalódtunk, tapasztalva, hogy noha már nem kell önkorlátozás, öncenzúra, még­sem elég erőteljes az üzenet. Több parókus lelkész - ahogy ők fo­galmaztak - „megprédikáltatott”: szá­mos szószéken tettem bizonyságot az elmúlt fél évszázadban. Ez a szép kifeje­zés - bizonyságtétel - attól a lelkipásztor­tól, Józsa Mártontól származik, aki bár­hol szolgált, mindig meghívott igehirde­tésre. Nem csinált problémát a műfajból, a nem lelkészeknek bizonyságot kellett tenniük a szószéken. Azt hiszem, na­gyon igaza volt. Minden tudományt, így a teológiát is el lehet sajátítani valamennyire autodi­dakta módon is. Ez szükséges is meg természetes is a rendszeres gyülekezeti életet élő nem lelkészek esetében is. Mégis a bizonyságtétel fejezi ki legjob­ban a lényeget. És ha már itt tartunk: azért is tudom, hogy a szószéken nem előadni, hanem prédikálni kell, mert igen sok akár többórás előadást is tar­tottam életemben, de ezek egész más igénybevételt jelentettek, mint az ige­hirdetés, a személyes vallomás arról, akinek a kereszthalála megváltoztatta a történelmet, és megváltoztatta az éle­tünket. Az enyémet is. ■ Frenkl Róbert Bűnvalló imádság Mindenható! Sírás hallatszik a holtak völgyéből. Néped siratja sorsát, és nem tud megvigasztalódni. Akik a vi­lág világossága voltak, porban hevernek, és elnémult ajkukon az Élet szava. Úristen! Mióta esszük mi ezt a fekete kenyeret, míg te mennyei táplálékot kínáltál nekünk? Úristen! Mióta kiáltunk hozzád, de már csak néma hang a válasz? Te hoztál minket életre, kezeid alkotásai vagyunk. Kép­másod eltorzult, és késik a reneszánsza. Kerted dísze voltunk, vágyaid kiteljesedő reménysége - most faku­ló bogáncs, hervadó, pusztuló, széltől hordozott pely­va lettünk. Urunk! Te megalkottad képmásodat. Dicsőséged fé­nyének hordozója a vak sötétségben tévelyeg. Urunk! Te az édenkert gyönyörét és boldogságát szántad ne­künk. Mivé tettük szándékaid? Sötétlő erdőben járnak lépteink, holott te a világosság útját szántad nekünk. A fehér galléros hóhérok feltűrték az ingujjukat, mi pedig ujjongó csodálattal dicsőítjük őket. A bölcsesség szava és ereje miért késik még mindig? A sakálok órája miért érkezhetett el, és miért győzedelmeskedett? Szent haragod miért nem söpörte el emberi gyarlóságunk és vakságunk bábeli tornyait? Az utcasarkokon feltépett szájú, lebilincselt kezű emberek. Urunk! A remény- vesztett keserűség könnyeit mikor törtöd le arcunkról? Szabadításod meddig késlekedik? Tornyot építettél nekünk, hol a lélek nemessége fel­ragyoghatott, de mi vakondtúrásokba bújtunk. Mennyei fényű, ég tündöklését őrző, hűséget hordozó gyémántokat adtál a kezünkbe, hogy az ég és föld szép­ségtől sugárzó, lelket gyönyörködtető összhangját kö­szörüljük ki rajtuk. De mi nem voltunk méltó őrizői, hanem disznók elé dobtuk őket, hogy összetapossák. Végtelen a mi tévelygésünk, balgaságunk a föld határát fölülmúlja. Kaktuszokat ültettünk, hogy pompázó ró­zsákat gyűjthessünk. De a sivatag forró homokjában nem teremnek az éden virágai. Urunk! Tudatlanságunk fátylát mikor fogod széttép­ni? Irgalommal teli orcád, ha felénk fordul, mit lát még az örökkévalóság szikrájából? Lelketlenségünk sivár homoksivatagában mikor fakasztasz újra életet? Szent hegyeden lesz-e még örömünnep? Mennyei Atyánk! Áraszd ki Lelkedet, hogy a halál völgyében lakozók feltámadjanak! Szádnak izzó lehe­leté feszítsen élő inakat a kiszáradt csontokon. A kifa­kult szemekben lángoljon újra az örök élet tündöklő parazsa. Az örök Megváltás reménysége egyesítse híve­idet. Mennyei seregeid vágtázó dübörgése éltesse szí­vünk minden dobbanását, hogy az élet dala fakadjon belőlünk. Áradjon az igazság bővizű patakként, és a törvény ragyogtassa fel szívünk lankadó akaratát. Szent Fiadért hallgass meg minket! Ámen. . Formailag a fentebb közölt imádság ugyan nem oratio oecume- nica, azonban olyan, a textushoz kötődő bűnvalló imádság, amelyet fontosnak tartottunk megosztani olvasóinkkal. AKI TITEKET HALLGAT... Mit jelent számomra az igehirdetés?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents