Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-12-21 / 51-52. szám

‘Evangélikus ÉletS MOZAIK 2008. december 21-28. 23 de fonákságok MENYES GYULA SZILVESZTERRE HANGOLÓ ÖSSZEÁLLÍTÁSA HUMORRÁ VÁLIK KÉSŐBB... Szereted-e? Szívesen vállaltam a hétvégi helyettesí­tést a szolgálati helyemhez közeli gyüle­kezetben. Volt szombati esküvő, vasár­napi istentisztelet keresztelővel, és ün­nepeltük az Úr szent vacsoráját. Otthoni lelkészi hetes rendszerünk lehetővé tette a teljes helyettesítést. Igazi lakodalom volt sokadalommal. Az esküvő előtt a megadott időpontban, de - mint utóbb kiderült - egy órával ha­marabb érkeztem a templomhoz. Jó ide­ig zavartan topogtam a templomajtó­ban, szorongva, hogy a napot vagy az órát tévesztettem-e el. A kezdés előtt ti­zenöt perccel érkező kántor megnyug­tatott, hogy a napot nem tévesztettem el, érkezésemkor a polgári esküvő kez­dődött. Ha ez lett volna a legnagyobb baj... De nem ez volt.' A násznép betódult a méretes temp­lomba, és az elegáns ifjú pár a tanúk kí­séretében ünnepélyesen az oltár elé vo­nult. Zengett az orgona, sugárzott a fia­talok arca, én pedig több évtizedes rutin­nal, kívülről tudott liturgiával, szabadon mondandó igehirdetéssel békésen vár­tam az elcsendesedésre. Bekövetkezett. Szerettem volna személyes lenni, ezért beleszőttem az igehirdetésbe a megbeszélés szerint az oltáron hagyott cédulán olvasható neveket: „Amikor te, Máté Pál megszeretted a melletted ti ló Gál Anikót,' Isten rendje szerint...” - és így tovább. (A nevek fiktívek.) Még vagy kétszer megismételtem a neveket. Saj­nos nem vettem észre semmit. A nagy tömeg csendben volt, figyelmeztető mo- corgásnak semmi nyoma, a vőlegény és a menyasszony pedig ártatlan tekintettel meredt rám. A liturgia szerint megkérdeztem elő­ször a vőlegényt, hogy szereti-e a mellet­te álló Gál Anikót, akit házastársul vá­lasztott. Nem jött válasz. Se hangosan, se suttogva. A szálas fiatalember elegáns Emelje fel a lábát! öltönyében állt, mint a cövek, zárt száj­jal. Kissé meglepődtem, de nem volt mit tennem, némi határozottsággal és bizta­tó kézmozdulattal megismételtem a kér­dés elejét: „No hát, szereted-e?” Bizony­talan, lassú, elrévedő választ kaptam, majdnem énekelve: „Hááát, sze-sze- ereetem...” A többi kérdéssel nem volt baj, azaz „akart”, és „készen volt”. Nem volt idő csodálkoznom, mert így jártam a menyasszonnyal is. Meg­kérdeztem, hogy szereti-e a mellette ál­ló Máté Pált. Elsőre ő sem válaszolt, csak nagy kerek szemekkel nézett rám. Őt is megbiztattam: „No hát... Szere­ted-e?” S legalább olyan bizonytalan volt az ő válasza is. Nem értettem a helyzetet. Kényszer- házasság? Talán föld a földhöz? Vagy üzlet az üzlethez? No, majd megszeretik egymást, reménykedtem. Folytatnom kellett a liturgiát, és a gyűrűk átadása után következett az es­kü. Engedelmesen letérdeltek, megfog­ták egymás kezét, a népes gyülekezet fel­állt, és a szokásos módon elkezdtem az eskü szövegét: „Én...” És jött a folytatás világosan és érthetően: „Én, Gajdács Mi­hály, esküszöm...” Azt hittem, fejemre omlik a temp­lompadlás. Az egy héttel korábbi nevek felejtődtek ott az oltáron. Rettenetes volt rájönni, hogy végig rossz neveket mondtam. Oldalra sandítottam; mind- kétfelől legalább két-két videokamera surrogott. Megörökítették. Annyira a hatása alatt voltam ennek a malőrnek, hogy a másnapi keresztelőn a keresztmamát sikerült zavarba hoz­nom. A rend szerint megkérdeztem, hogy mi a gyermek neve. Ő pontosan és hangosan megválaszolta, mire én az elő­ző napi élmény bénító hatása alatt riad­tan kérdeztem vissza: „Biztos?” ■ R.J. Az alábbi történetet egy idősebb kolléga mesél­te arról, hogy a keresztség szentsége mellett is megél a humor. Ott áll a család a keresztelendő kisgyermek­kel, és a keresztelési liturgiában elérkezik a le­ürítés mozzanata, amikor az Atya, Fiú, Szent­lélek nevében” megtörténik a keresztelés cselek­ménye. Megható pillanat, kedves momentum. A szóban forgó lelkész mindig figyelt arra, hogy a víz ne folyjék be a csecsemő pólyagal­lérja alá, ezért a felkészítés során mindig előre megbeszélte a szülőkkel, keresztszülőkkel a nagy esemény minden mozzanatát, gyakorlati és elméleti kérdését. Mindent, amit ilyenkor egy lelkésznek illendő és kötelező megbeszélnie a szentség komolyan vétele érdekében. így azt is kérte, hogy a kisbaba feje egy pillanatig le­gyen lejjebb a lábacskájánál. Egyszer egy keresztmama zavarában elfelej­tette ezt. A figyelmes lelkész ezért így szólt hoz­zá: „Emeljefel a lábát!" Ő zavartan nézett a lel­készre, majd elkezdett egy lábon egyensúlyozni. Ez persze azzal járt együtt, hogy álltában igen ingataggá vált, mert nem könnyű kisbabával a kézben egy lábon állni, mint a pihenő gólyá­nak. Mire a lelkész suttogva: A kisbaba lábát kérem felemelni..." A keresztelés után a hölgy mentegetőzve mondta: „Elnézést kérek, katolikus vagyok, mi keresztet vetünk; azt hittem, önöknél az egy lá­bon állás a megszokott szent mozdulat." II Lejegyezte: Ribár János Egy poszter nagyságúra nagyított 1933-as felvétel előtt az idei békéscsabai kolbászfesztivál wittembergi vendégei - a kérdés csak az: vajon kik az élő modellek? í "V" s Kondor Péter esperes úr, miután megtudta, hogy az Országos Lelkészi Munkaközösség vezetője lett, azonnal Szárszóra utazott, hogy a vízen járást gyakorolja. Beszámoltunk róla: a sandi egyházközség anyagyülekezetté válásának száznegyvenedik évfordulóján vendégmunkással ültettetett em­lékfát a templomkertben... Néha magunkra maradunk az ökumenében. íme! Idén már Gáncs Péter püspök is fegyvert ragadott... A liturgiái reform folytatásaként ezután az oltárdíszítők és az egyházfik is liturgikus öltözetet kap­nak egyházunkban... . ..Fabiny Tamás pedig - biskeki kollégája jóvoltából - már a püspöki süveg kirgiz népi változatát is felpróbálhatta. Az elmúlt év szilveszteri számában Ittzés püspök urat íjjal ábrázoltuk; íme az eredmény, egy trófea.

Next

/
Thumbnails
Contents