Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-12-21 / 51-52. szám

20 2oo8. december 21-28. FÓKUSZ 'Evangélikus Éltó Dr. Boleratkzy Lóránd A z egyházi iskolák hatvan évvel ezelőtti államosításáról számos megemlékezés jelent meg. A Ma­gyar Nemzet című napilap 2008. szep­tember 13-i számában Fáy Zoltán A her­cegprímás köpönyege című írásában felve­tette azt a kérdést, hogy mi vezethette Ortutay Gyula kultuszminisztert az álla­mosítás során betöltött dicstelen szerep vállalására, arra is tekintettel, hogy a pia­ristáknál ő maga is meggyőződhetett az egyházi iskolák kiváló voltáról. Azt gondolom, hogy Ortutay kárté­kony szerepvállalását jellembeli fogyaté­kosságával, másrészt pedig szereplési vá­gyával lehet magyarázni. Ezt Kahler Fri­gyes kutatásai is alátámasztották, aki ki­derítette, hogy Ortutay már 1945-től kezdve a Független Kisgazdapártban vi­selt tagsága mellett párhuzamosan - más név alatt - a kommunista párt tagja is volt, így nem eshetett túlságosan nehezé­re, hogy az egyházi iskolák megszünteté­sére irányuló törekvéseket hathatósan támogassa, sőt a zászlóvivőjük legyen. Mivel Ordass Lajos evangélikus püs­pöknek 1948-ban koncepciós perben két évre történt elítélése mögött elsősorban az egyházi iskolák körömszakadtáig való védelmezése állt, méltó, hogy legalább nagy vonásokban megemlékezzünk ró­la, arra is tekintettel, hogy most volt halá­lának harmincadik évfordulója, valamint azért is, mert ő volt ennek a nagy küzde­lemnek az egyik első áldozata. Ordass Lajos már 1945. szeptember 27-én történt püspöki beiktatásakor hangot adott az egyházi iskolák, vala­mint a vallásoktatás fenntartása szüksé­gességének: „Ragaszkodunk iskoláink­hoz! Meggyőződésünk, hogy arasszal méri a mérföldköveket és futó pillana­tok gyűszűjével az idők végtelen folya­mát az, aki csak a ma feltételeiből kiin­dulva gondolja azt, hogy a felekezeti is­kolák elmellőzhetők és megszüntethe­tek. Mikor egész nemzetünk az elnem- zetlenítés ostroma alatt állott, magyar­ságunk lelke ezekben a felekezeti isko­lákban merített életerőt, s amikor a ha­tárvonalakon túl élő magyar kisebbsé­günk sorsát összeszorult szívvel figyel­tük, az egyház igehirdető munkája mel­lett ezek a felekezeti iskolák adtak csak reménysugárt. Megdönthetetlenül áll az a régi megállapítás, hogy »a történelem Ordass Lajos evangélikus püspök, az egyházi iskolák védelmezője az élet tanítómestere«. A történelem pe­dig a magyar felekezeti iskola megbe­csülésére tanít.” Az evangélikus iskola elleni éles táma­dások először Szabó József püspöki beik­tatásán, Balassagyarmaton 1948 márciu­sában Mihályfi Ernő kabinetirodai főnök részéről hangzottak el, követelve az egy­ház világi vezetőinek mielőbbi leváltását. Ordass Lajos először az egyházi taná­roktól és tanítóktól, valamint a sajtóból értesült arról az állami nyomásról, amellyel őket az egyházi iskolák államo­sításának kérésére akarták rávenni. Ortutay már május 16-án két helyen is kirohanást intézett a felekezeti iskolák ellen, mondván, hogy „ezekben a reak­ció tanyázik”, ezért „a kormány elhatá­rozott szándéka, hogy ezt felszámolja”. Ordass és az egyház vezetősége május 21-re tárgyalásokra kapott meghívást Ortutaytól. Erre az egyház második vo­nalbeli emberei mentek el. Ortutay ha­talmas felháborodással tiltakozott ez el­len, jóllehet Mihályfi Ordasst minden­képpen ki szerette volna kapcsolni a tár­gyalásokból. Amikor Ortutay azzal kezdte mondókáját, hogy az evangéli­kus egyház már ismeri az állami állás­pontot, Ordass tiltakozott ez ellen, mondván, hogy a Túróczy Zoltán püspök ügyében tartott tárgyaláson Mihályfi és Reök Iván egyetemes felügyelő egyházi meghatalmazás nélkül vett részt. Ordass az egyházi iskolák államosítá­sával kapcsolatban azt mondta, hogy püspökké szentelésekor Bereczky Albert államtitkár biztosította őt arról, hogy az egyházi iskolák továbbra is működhet­nek, most pedig váratlanul előhúzták ezt a kérdést, holott az ország lakossága ezt széles körben ellenzi. Nagyon nyug­talanítónak tartja az egyházi iskolák fo­lyamatos gyalázását és a miniszter pün­kösdi beszédét. Óriási vihart váltott ki, amikor Ordass azt mondta, hogy a kor­mány nem tehet mást, mint hogy félre­teszi javaslatát. Darvas József - a későbbi miniszter - szerint változtak az idők. Erre Ordass ki­jelentette, hogy ilyen feltételek mellett tárgyalni nem tud és nem is hajlandó. Ha az egyház egy püspöke egyháza iránti szeretetből kifejezi aggodalmát, akkor azt ne akarják a politikai reakció vádjá­nak bunkójával elnémítani. Azt is kije­lentette, hogy ő már hozzászokott ah­hoz, hogy M indszentynek titulálják. Mihályfi Ernő a megbeszélések után kijelentette, hogy az iskolák államosítá­sának az ügye a kormány megmásítha­tatlan elhatározása; nem egyezkedésről, hanem hatalmi kérdésről van itt szó. Az egyház vezetőinek az a feladatuk, hogy az egyház népét az állam iránti bizalom­ra neveljék. Május 27-én Ortutay lakásán folytak a megbeszélések a reformátusokkal kö­tendő szöveg alapján, amelyen módosí­tani nem lehetett. Harmadik tárgyalásra nem került sor, mert Vargha Sándor főtitkár letartóztatá­sa miatt az egyház'képviselői erre nem voltak hajlandók. Az utolsó tárgyalás Balatonlellén zaj­lott Tildy Zoltán köztársasági elnök rész­vételével, aki „ügyeskedő húzódozás- nak” nevezte az evangélikusok magatar­tását, és kijelentette, hogy ha június 15-ig nem jön létre megegyezés, az súlyos hát­rányt fog az egyház számára jelenteni. A brutális hang ismét Mihályfi Ernő ré­széről jelentkezett, aki Ordasst okolta azért, hogy az egyházkerületek egyönte­tűen az államosítás ellen foglaltak állást. O egyébként meghívás nélkül vett részt a január 14-én tartott rendkívüli egyetemes közgyűlésen, melynek nem is volt tagja. Az iskolaügyben ezen az ülésen nem szü­letett az állam által óhajtott határozat: mindössze egy kérés hangzott el a lelké- szi egyesület részéről: „Ha lehetséges, ma­radjanak meg az egyházi iskolák.” Másnap az országgyűlés 230 : 63 arányban elfogadta az egyházi iskolák államosítását. Átmenetileg két gimnázi­umot meghagytak az egyháznak, melyet a kollaboráns egyházi vezetés hamaro­san átadott az országnak. Ordass Lajos püspöknek mint az egy­házi iskolák államosítása egyik fő ellen­zőjének a letartóztatására hamarosan sor került: augusztus 24-én házkutatás­sal egybekötve. Ortutay az evangélikus egyház új ve­zetőségéhez írt, 1950. január 4-én kelt le­velében sürgette az Ordass elleni fegyel­mi eljárást, hangoztatva, hogy ennek hi­ánya már eddig is több baj forrásává vált. Időközben új „összeesküvési pert” készítettek elő Ordass püspök, Kékén András és Kendek György lelkészek ellen, arra az esetre, ha a fegyelmi bíróság nem fosztaná meg Ordasst püspöki tisztétől; de mivel ez megtörtént, a két lelkészt „csak” internálták fél évre. Ezzel sikerült Ordass Lajost hosszú időre törvénytelen módszerekkel félreállítani. A történelmi egyházak közül kétség­kívül az evangélikus egyházat érintette legsúlyosabb mértékben az egyházi is­kolák államosítása. Nemcsak azért, mert egyetlenegy iskolája sem maradt meg, hanem azért is, mert egyetlen főiskolájá­nak, a miskolci jogakadémiának a meg­szüntetésével megszűnt az evangélikus egyházjog széles körű művelésének a központja (ugyanakkor a katolikus és a református egyház új egyetem, illetve jo­gi kar alapításával ezt a kérdést meg tud­ta oldani). A katolikus egyház pedig a Kánonjogi Posztgraduális Intézetnek az 1996-ban'történt megalapításával a ká­nonjog oktatásának és művelésének te­remtett új, széles körű lehetőséget. Az 1934-37. évi Evangélikus egyházi tör­vények rendelkezése szerint „a jog- és ál­lamtudományoknak, különösen az evangélikus egyházjognak önálló előké­szítő intézete” a miskolci evangélikus jogakadémia. Ezzel összhangban állapította meg Bruckner Győző akadémikus, aki a jogi akadémiának éveken át dékánja volt, hogy „kultuszintézményeink sorában tehát eltűnt az az iskolatípus, amely nemzeti kultúránkban mélyre gyökere­dzett, egyházunk világi vezetői nagy ré­szének egyházjogi tudást adott, és mint felekezeti jogakadémia egyházunk ön- kormányzatának igazi pártfogója és az evangélikus egyházjognak hazánkban egyetlen műhelye volt". Az állami egyetemek jogi karain 1950- től mind a mai napig - a külföldi gyakor­lattól eltérően - nincsen egyházjogi ok­tatás, illetve egyházjogi tanszék. Ennek hiányát az egyházi törvényhozásban és közigazgatásban részt vevő világi elem­nél igen erősen érezzük. Legyen szabad az elmúlt zsinati törvényhozásnak két szerencsétlen jogalkotására rámutatni, amely talán elkerülhető lett volna, ha a zsinati tagok jobban fel vannak vértezve az evangélikus egyházjoggal, az egyházi alkotmány fejlődésének sarokpontjai­val. Így például a „folyamatos” zsinat újí­tásként való bevezetése elhibázott lépés volt, mert a korábbi jogszabályok gya­kori módosításával jogbizonytalanságot teremtett. A másik pedig a montes- quieu-i elvnek a félretétele volt, amikor is „pénzügyi okokból” a törvényhozást összeolvasztották a közigazgatással leg­felsőbb szinten. Ezek a jogszabályok kétségkívül retrográd irányba vitték az egyház szekerét. A kommunista diktatúra az egyházi iskolák tanárait és vagyonát szétszórta. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy még az em­léküket is ki akarja törölni az emberek fejéből. Rövid idő múlva a tanárok egy részét politikai meggondolásból az egyezmény ellenére elbocsátották. Mi­lyen előrelátó volt Vladár Gábor egyház­kerületi felügyelő, aki az elbocsátás tilal­mát tíz évre akarta rögzíteni a szerző­désben, de ezt elutasították. Milyen megnyugtató lett volna, ha a délvidéki evangélikus gyülekezetekről készített dokumentumfilmekhez hason­lóan a „Tarca-parti Athén” híres kollégi­umáról, az evangélikus egyház évszáza­dos támaszáról és büszkeségéről is do­kumentumfilm készülhetett volna! A jogakadémia megszűnése után a két igen értékes emlék - akárcsak maga az intézmény is - ebek harmincadjára ke­rült. A Thököly és az öt szabad királyi vá­ros bírája által 1665-ban aláírt eredeti ala­pítólevél a Magyar Országos Levéltárban 1956-ban a tűz martalékává vált. A másik nagy érték, a Than Mór által festett hatal­mas méretű Dessewffy Arisztid-fest- mény sorsa is jellemző az akkori egyházi gondolkozásmódra: ezt Ottlyk püspök törvénytelenül - mert értékesítésre egye­dül a Jogakadémiai Intéző Bizottság lett volna jogosult - áron alul eladta. Ezzel az evangélikus egyházi iskolák sorsa mindenben beteljesült. De az is sajnálatos, hogy evangélikus múzeumunkban a miskolci jogakadémi­áról vagy még inkább az eperjesi kollégi­umról semmiféle emlék nem található. A z Ordass Lajossal és egyben a ma­gyar evangélikus egyházzal fog­lalkozó angol nyelvű irodalom­ból messze kimagaslik Fabiny Tibor most megjelent kitűnő tanulmánya: The Veil of God - The Testimony of Bishop Lajos Ordass in Communist Hungary. E cím a koncepciós perben a püspök által az utolsó szó jogán elmondott beszéd egyik mondatára utal: „Elítéltetésem té­nye olyan lesz számomra, mint a fá­tyol, amely eltakarja előlem Isten aka­ratát, és érthetetlenné teszi azt.” A püs­pök azonban azonnal hozzáteszi: „De Istenemtől zúgolódás nélkül elfoga­dom, mert azt az egyet jól tudom, hogy még elítéltetésem esetén is csak az ő ál­dott akarata történhet meg velem.” Fabiny Tibor nagy szolgálatot tett ez­zel a könyvével egész egyházunknak - nemcsak az Ordass-ügy elsősorban igen alapos külföldi visszhangjának a feltá­rásával, hanem azért is, mert a külföldi olvasó számára igen széles körű törté­neti és egyháztörténeti tájékoztatást •nyújt a magyar valóság részletes megis­meréséhez. A munka négy fő részre oszlik. Az első rész a magyar evangélikus egy­házkormányzat 1945-1990 közötti teo­lógiájával, illetve ekkléziológiájával fog­lalkozik. Az egyház történetének rövid ismertetése után rávilágít a totális rend­szer egyházi vezetőinek megítélésénél használt modellre: attitűdjük alapján több csoportba osztja az egyházi veze­tőket. Az első csoportba, a hitvallók közé egyedül Ordass Lajost sorolja, aki egy­háza érdekét, önkormányzatát, iskoláit mindvégig élete árán is védelmezte. Tá­mogatni kívánta az állam törekvéseit, de nem feltétel nélkül. A kompromisszum­keresők csoportjába a szerző azokat so­rolta, akik politikai vagy egyházpoliti­kai elemeket vittek bele teológiai gya­Isten fátyla Fabiny Tibor angol nyelvű kötetéről korlátúkba. Túróczy Zoltán és Szabó József püspököt említi meg, akik az egyházi is­kolák megőrzését nem tartották az egy­ház szempontjából alapvető fontossá­gúnak. A harmadik csoport a kollaboránsoké. Ide azok tartoznak, akik az állam érde­keit előbbre tartották, mint az egyházéit. Elsők között említi a könyv Vető Lajos püspököt, aki Rőzse István hivatalos je­löltsége mellett lett püspök állami segít­séggel. Dezséry László pedig, aki korábban a Szociáldemokrata Párt tagja volt, a szociáldemokratáknak a Magyar Kom­munista Párttal való 1948. júniusi egye­sülése után az immár egyetlen párt - a kommunista - tagja lett. O egyébként később kivált az egyházi szolgálatból, és nyíltan ateistának vallotta magát. Az 1956-os forradalom után Káldy Zol­tán nyitotta meg - a diakóniai „totális teológiájával” - az állami érdekeket ki­szolgáló intenzív egyházpolitikát, akit csak Ottlyk Ernő tudott felülmúlni. Ami­kor az utóbbi püspök már tehertétellé vált, helyére Nagy Gyula professzor ke­rült, aki ugyan Káldy nyomdokain ha­ladt, azonban a Lutheránus Világszövet­ség számára elfogadható volt. Az óvatos újítók csoportjába Fabiny Ti­bor azokat sorolja, akik ugyan a lelki megújulást hangoztatták, azonban a szerkezeti megújulás előtt. Harmati Béla és Szebik Imre tartoznak ebbe a csoport­ba. Harmati Béla püspökké választásá­nál az volt a tehertétel, hogy az ő jelölé­sét megelőzte az állami hozzájárulás megadása, és csak az után került sor az illetékes egyházi testület állásfoglalásá­ra, bár megválasztásánál magnus con­sensus érvényesült. A diktatúra nehéz éveit csak Dóka Zol­tán bátor írása, a Nyílt levél törte meg. Szerzőjét meghurcolták, és igyekeztek hivatalosan agyonhallgatni, mégis las­sacskán erjesztette az egyház vezetését. Bár Fabiny elsősorban csak a püspö­kök helytállását kívánta vizsgálat tárgyá­vá tenni, összefoglalva nem ártott volna az országos felügyelők áldatlan tevé­kenységére is rámutatni, mert elsősor­ban Reök Iván és Mihályfi Ernő, illetve ke- rületi szinten Darvas József is mérhetetlen kárt okozott egyházunknak. A második fejezetben a szerző Ordass Lajos drámai életét öt „felvonásban” mutatja be - igen széles körű külföldi anyagra támaszkodva -, és bár ez a leg­hosszabb fejezet, a bemutatásától a rendelkezésünkre álló szűk keretek mi­att el kell tekintenünk. Csak annyit kí­vánunk megemlíteni, hogy Ordass az egyházkerületi bíróság ítélete alapján harminchárom évig volt az egyházke­rület törvényes püspöke, kétszeri el­mozdítása miatt azonban csak keve­sebb mint öt évet töltött tényleges püs­pöki szolgálatában. A harmadik fejezet címe Isten fátyla és Krisztus keresztje: Ordass bizonyságtétele mint a theologia crucis tükrözője. Ordass bizony­ságtevő volt. Élete és szolgálata, halála és szavai Krisztus keresztjére utalnak. Lu­ther 20. századi követője, a kereszt teoló­gusa volt. Isten elrejtett dolgait Ordass először a bírósági tárgyaláson tapasztal­ta meg 1948-ban, így ha „Isten fátyolá- ról” vagy „isteni lepelről” beszélünk, kö­zelebb jutunk a mondanivaló lényegé­hez. A keresztfa tövében címmel 1955-ben írt meditációs könyvében a püspök így fogalmazott: „Életem értelme az lett, hogy Érted és Veled szenvedhettem.” Szinte valamennyi későbbi igehirdetése a bizonyságtevésről szólt, erről tanúsko­dik az is, hogy neve az egyesült államok­beli Willmar templomában (Minnesota állam) Krisztus tanúinak sorában olvas­ható (Ordass volt az egyetlen, akinek a nevét még életében megörökítették ily módon). A negyedik és egyben utolsó fejezet a „bűnrészesség és állhatatosság” kérdésé­nek vizsgálata. Ezzel kapcsolatban a szerző arra a következtetésre jut, hogy a magyar evangélikusokra vonatkozó megállapítása valamennyi egyházra ér­vényes. A katolikusok modus vivendi- ként a „kis lépések politikáját”, a refor­mátusok pedig a „szolgálat teológiáját” követve kívánták céljaikat elérni. Fabiny végül összefoglalja az eddigie­ket, és hangsúlyozza, hogy a kollaborán­sokat nem mindenestül „árulókként” kí­vánta megbélyegezni, hanem „sine ira et studio” (harag és részrehajlás nélkül) mérlegelte tevékenységüket, hisz az er­délyiek „ahogy lehet” kifejezése is sokfé­le magatartási megoldásra utal, noha ezek mindegyike nem jelenthetett Krisz­tus követésére szóló buzdítást. Egyházunk szenvedő egyház volt, amely azonban végre elindult az újjá­születés útján. Ennek egyik jele, hogy 2005-ben bizottság alakult a titkosszol­gálatokkal együttműködő egyházi sze­mélyek ügyeinek kivizsgálására; a másik jele pedig 2000-ben a Dunántúli Egy­házkerület újjáéledése volt. Ennek püs­pökévé nagy szótöbbséggel Ittzés Jánost választották meg, akinek személye, tisz­ta múltja garancia arra, hogy az egyház megújulását célzó lépések tovább fog­nak erősödni. Az Ordass Lajos sírjánál halálának harmincadik évfordulóján két püspök közreműködésével tartott megemléke­zésen megjelent hívek nagy száma - ez a „veritas filia temporis”, az igazság előre­törése - legyőzte az eddigi megosztott­ságot, és az egyház népének összeková- csolódására utal. Fabiny Tibor nagyszerű könyvét - összhangban a címmel - a Második ko- rinthusi levél egyik igéjével fejezi be: „De ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel.” (2Kor 3,16) ■ - Boleratzky ­Tibor Fabiny: The Veil of God - The Testi­mony of Bishop Lajos Ordass in Communist Hungary. Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 2008. Megrendelhető és megvá­sárolható a Hermeneutikai Kutatóközpont­ban (Károli Gáspár Református Egyetem, 1088 Budapest, Reviczky u. 4/c; tel.: 1/483- 2935; e-mail: hermeneutika.btk@kre.hu). Ara 1000 forint.

Next

/
Thumbnails
Contents