Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-12-21 / 51-52. szám
20 2oo8. december 21-28. FÓKUSZ 'Evangélikus Éltó Dr. Boleratkzy Lóránd A z egyházi iskolák hatvan évvel ezelőtti államosításáról számos megemlékezés jelent meg. A Magyar Nemzet című napilap 2008. szeptember 13-i számában Fáy Zoltán A hercegprímás köpönyege című írásában felvetette azt a kérdést, hogy mi vezethette Ortutay Gyula kultuszminisztert az államosítás során betöltött dicstelen szerep vállalására, arra is tekintettel, hogy a piaristáknál ő maga is meggyőződhetett az egyházi iskolák kiváló voltáról. Azt gondolom, hogy Ortutay kártékony szerepvállalását jellembeli fogyatékosságával, másrészt pedig szereplési vágyával lehet magyarázni. Ezt Kahler Frigyes kutatásai is alátámasztották, aki kiderítette, hogy Ortutay már 1945-től kezdve a Független Kisgazdapártban viselt tagsága mellett párhuzamosan - más név alatt - a kommunista párt tagja is volt, így nem eshetett túlságosan nehezére, hogy az egyházi iskolák megszüntetésére irányuló törekvéseket hathatósan támogassa, sőt a zászlóvivőjük legyen. Mivel Ordass Lajos evangélikus püspöknek 1948-ban koncepciós perben két évre történt elítélése mögött elsősorban az egyházi iskolák körömszakadtáig való védelmezése állt, méltó, hogy legalább nagy vonásokban megemlékezzünk róla, arra is tekintettel, hogy most volt halálának harmincadik évfordulója, valamint azért is, mert ő volt ennek a nagy küzdelemnek az egyik első áldozata. Ordass Lajos már 1945. szeptember 27-én történt püspöki beiktatásakor hangot adott az egyházi iskolák, valamint a vallásoktatás fenntartása szükségességének: „Ragaszkodunk iskoláinkhoz! Meggyőződésünk, hogy arasszal méri a mérföldköveket és futó pillanatok gyűszűjével az idők végtelen folyamát az, aki csak a ma feltételeiből kiindulva gondolja azt, hogy a felekezeti iskolák elmellőzhetők és megszüntethetek. Mikor egész nemzetünk az elnem- zetlenítés ostroma alatt állott, magyarságunk lelke ezekben a felekezeti iskolákban merített életerőt, s amikor a határvonalakon túl élő magyar kisebbségünk sorsát összeszorult szívvel figyeltük, az egyház igehirdető munkája mellett ezek a felekezeti iskolák adtak csak reménysugárt. Megdönthetetlenül áll az a régi megállapítás, hogy »a történelem Ordass Lajos evangélikus püspök, az egyházi iskolák védelmezője az élet tanítómestere«. A történelem pedig a magyar felekezeti iskola megbecsülésére tanít.” Az evangélikus iskola elleni éles támadások először Szabó József püspöki beiktatásán, Balassagyarmaton 1948 márciusában Mihályfi Ernő kabinetirodai főnök részéről hangzottak el, követelve az egyház világi vezetőinek mielőbbi leváltását. Ordass Lajos először az egyházi tanároktól és tanítóktól, valamint a sajtóból értesült arról az állami nyomásról, amellyel őket az egyházi iskolák államosításának kérésére akarták rávenni. Ortutay már május 16-án két helyen is kirohanást intézett a felekezeti iskolák ellen, mondván, hogy „ezekben a reakció tanyázik”, ezért „a kormány elhatározott szándéka, hogy ezt felszámolja”. Ordass és az egyház vezetősége május 21-re tárgyalásokra kapott meghívást Ortutaytól. Erre az egyház második vonalbeli emberei mentek el. Ortutay hatalmas felháborodással tiltakozott ez ellen, jóllehet Mihályfi Ordasst mindenképpen ki szerette volna kapcsolni a tárgyalásokból. Amikor Ortutay azzal kezdte mondókáját, hogy az evangélikus egyház már ismeri az állami álláspontot, Ordass tiltakozott ez ellen, mondván, hogy a Túróczy Zoltán püspök ügyében tartott tárgyaláson Mihályfi és Reök Iván egyetemes felügyelő egyházi meghatalmazás nélkül vett részt. Ordass az egyházi iskolák államosításával kapcsolatban azt mondta, hogy püspökké szentelésekor Bereczky Albert államtitkár biztosította őt arról, hogy az egyházi iskolák továbbra is működhetnek, most pedig váratlanul előhúzták ezt a kérdést, holott az ország lakossága ezt széles körben ellenzi. Nagyon nyugtalanítónak tartja az egyházi iskolák folyamatos gyalázását és a miniszter pünkösdi beszédét. Óriási vihart váltott ki, amikor Ordass azt mondta, hogy a kormány nem tehet mást, mint hogy félreteszi javaslatát. Darvas József - a későbbi miniszter - szerint változtak az idők. Erre Ordass kijelentette, hogy ilyen feltételek mellett tárgyalni nem tud és nem is hajlandó. Ha az egyház egy püspöke egyháza iránti szeretetből kifejezi aggodalmát, akkor azt ne akarják a politikai reakció vádjának bunkójával elnémítani. Azt is kijelentette, hogy ő már hozzászokott ahhoz, hogy M indszentynek titulálják. Mihályfi Ernő a megbeszélések után kijelentette, hogy az iskolák államosításának az ügye a kormány megmásíthatatlan elhatározása; nem egyezkedésről, hanem hatalmi kérdésről van itt szó. Az egyház vezetőinek az a feladatuk, hogy az egyház népét az állam iránti bizalomra neveljék. Május 27-én Ortutay lakásán folytak a megbeszélések a reformátusokkal kötendő szöveg alapján, amelyen módosítani nem lehetett. Harmadik tárgyalásra nem került sor, mert Vargha Sándor főtitkár letartóztatása miatt az egyház'képviselői erre nem voltak hajlandók. Az utolsó tárgyalás Balatonlellén zajlott Tildy Zoltán köztársasági elnök részvételével, aki „ügyeskedő húzódozás- nak” nevezte az evangélikusok magatartását, és kijelentette, hogy ha június 15-ig nem jön létre megegyezés, az súlyos hátrányt fog az egyház számára jelenteni. A brutális hang ismét Mihályfi Ernő részéről jelentkezett, aki Ordasst okolta azért, hogy az egyházkerületek egyöntetűen az államosítás ellen foglaltak állást. O egyébként meghívás nélkül vett részt a január 14-én tartott rendkívüli egyetemes közgyűlésen, melynek nem is volt tagja. Az iskolaügyben ezen az ülésen nem született az állam által óhajtott határozat: mindössze egy kérés hangzott el a lelké- szi egyesület részéről: „Ha lehetséges, maradjanak meg az egyházi iskolák.” Másnap az országgyűlés 230 : 63 arányban elfogadta az egyházi iskolák államosítását. Átmenetileg két gimnáziumot meghagytak az egyháznak, melyet a kollaboráns egyházi vezetés hamarosan átadott az országnak. Ordass Lajos püspöknek mint az egyházi iskolák államosítása egyik fő ellenzőjének a letartóztatására hamarosan sor került: augusztus 24-én házkutatással egybekötve. Ortutay az evangélikus egyház új vezetőségéhez írt, 1950. január 4-én kelt levelében sürgette az Ordass elleni fegyelmi eljárást, hangoztatva, hogy ennek hiánya már eddig is több baj forrásává vált. Időközben új „összeesküvési pert” készítettek elő Ordass püspök, Kékén András és Kendek György lelkészek ellen, arra az esetre, ha a fegyelmi bíróság nem fosztaná meg Ordasst püspöki tisztétől; de mivel ez megtörtént, a két lelkészt „csak” internálták fél évre. Ezzel sikerült Ordass Lajost hosszú időre törvénytelen módszerekkel félreállítani. A történelmi egyházak közül kétségkívül az evangélikus egyházat érintette legsúlyosabb mértékben az egyházi iskolák államosítása. Nemcsak azért, mert egyetlenegy iskolája sem maradt meg, hanem azért is, mert egyetlen főiskolájának, a miskolci jogakadémiának a megszüntetésével megszűnt az evangélikus egyházjog széles körű művelésének a központja (ugyanakkor a katolikus és a református egyház új egyetem, illetve jogi kar alapításával ezt a kérdést meg tudta oldani). A katolikus egyház pedig a Kánonjogi Posztgraduális Intézetnek az 1996-ban'történt megalapításával a kánonjog oktatásának és művelésének teremtett új, széles körű lehetőséget. Az 1934-37. évi Evangélikus egyházi törvények rendelkezése szerint „a jog- és államtudományoknak, különösen az evangélikus egyházjognak önálló előkészítő intézete” a miskolci evangélikus jogakadémia. Ezzel összhangban állapította meg Bruckner Győző akadémikus, aki a jogi akadémiának éveken át dékánja volt, hogy „kultuszintézményeink sorában tehát eltűnt az az iskolatípus, amely nemzeti kultúránkban mélyre gyökeredzett, egyházunk világi vezetői nagy részének egyházjogi tudást adott, és mint felekezeti jogakadémia egyházunk ön- kormányzatának igazi pártfogója és az evangélikus egyházjognak hazánkban egyetlen műhelye volt". Az állami egyetemek jogi karain 1950- től mind a mai napig - a külföldi gyakorlattól eltérően - nincsen egyházjogi oktatás, illetve egyházjogi tanszék. Ennek hiányát az egyházi törvényhozásban és közigazgatásban részt vevő világi elemnél igen erősen érezzük. Legyen szabad az elmúlt zsinati törvényhozásnak két szerencsétlen jogalkotására rámutatni, amely talán elkerülhető lett volna, ha a zsinati tagok jobban fel vannak vértezve az evangélikus egyházjoggal, az egyházi alkotmány fejlődésének sarokpontjaival. Így például a „folyamatos” zsinat újításként való bevezetése elhibázott lépés volt, mert a korábbi jogszabályok gyakori módosításával jogbizonytalanságot teremtett. A másik pedig a montes- quieu-i elvnek a félretétele volt, amikor is „pénzügyi okokból” a törvényhozást összeolvasztották a közigazgatással legfelsőbb szinten. Ezek a jogszabályok kétségkívül retrográd irányba vitték az egyház szekerét. A kommunista diktatúra az egyházi iskolák tanárait és vagyonát szétszórta. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy még az emléküket is ki akarja törölni az emberek fejéből. Rövid idő múlva a tanárok egy részét politikai meggondolásból az egyezmény ellenére elbocsátották. Milyen előrelátó volt Vladár Gábor egyházkerületi felügyelő, aki az elbocsátás tilalmát tíz évre akarta rögzíteni a szerződésben, de ezt elutasították. Milyen megnyugtató lett volna, ha a délvidéki evangélikus gyülekezetekről készített dokumentumfilmekhez hasonlóan a „Tarca-parti Athén” híres kollégiumáról, az evangélikus egyház évszázados támaszáról és büszkeségéről is dokumentumfilm készülhetett volna! A jogakadémia megszűnése után a két igen értékes emlék - akárcsak maga az intézmény is - ebek harmincadjára került. A Thököly és az öt szabad királyi város bírája által 1665-ban aláírt eredeti alapítólevél a Magyar Országos Levéltárban 1956-ban a tűz martalékává vált. A másik nagy érték, a Than Mór által festett hatalmas méretű Dessewffy Arisztid-fest- mény sorsa is jellemző az akkori egyházi gondolkozásmódra: ezt Ottlyk püspök törvénytelenül - mert értékesítésre egyedül a Jogakadémiai Intéző Bizottság lett volna jogosult - áron alul eladta. Ezzel az evangélikus egyházi iskolák sorsa mindenben beteljesült. De az is sajnálatos, hogy evangélikus múzeumunkban a miskolci jogakadémiáról vagy még inkább az eperjesi kollégiumról semmiféle emlék nem található. A z Ordass Lajossal és egyben a magyar evangélikus egyházzal foglalkozó angol nyelvű irodalomból messze kimagaslik Fabiny Tibor most megjelent kitűnő tanulmánya: The Veil of God - The Testimony of Bishop Lajos Ordass in Communist Hungary. E cím a koncepciós perben a püspök által az utolsó szó jogán elmondott beszéd egyik mondatára utal: „Elítéltetésem ténye olyan lesz számomra, mint a fátyol, amely eltakarja előlem Isten akaratát, és érthetetlenné teszi azt.” A püspök azonban azonnal hozzáteszi: „De Istenemtől zúgolódás nélkül elfogadom, mert azt az egyet jól tudom, hogy még elítéltetésem esetén is csak az ő áldott akarata történhet meg velem.” Fabiny Tibor nagy szolgálatot tett ezzel a könyvével egész egyházunknak - nemcsak az Ordass-ügy elsősorban igen alapos külföldi visszhangjának a feltárásával, hanem azért is, mert a külföldi olvasó számára igen széles körű történeti és egyháztörténeti tájékoztatást •nyújt a magyar valóság részletes megismeréséhez. A munka négy fő részre oszlik. Az első rész a magyar evangélikus egyházkormányzat 1945-1990 közötti teológiájával, illetve ekkléziológiájával foglalkozik. Az egyház történetének rövid ismertetése után rávilágít a totális rendszer egyházi vezetőinek megítélésénél használt modellre: attitűdjük alapján több csoportba osztja az egyházi vezetőket. Az első csoportba, a hitvallók közé egyedül Ordass Lajost sorolja, aki egyháza érdekét, önkormányzatát, iskoláit mindvégig élete árán is védelmezte. Támogatni kívánta az állam törekvéseit, de nem feltétel nélkül. A kompromisszumkeresők csoportjába a szerző azokat sorolta, akik politikai vagy egyházpolitikai elemeket vittek bele teológiai gyaIsten fátyla Fabiny Tibor angol nyelvű kötetéről korlátúkba. Túróczy Zoltán és Szabó József püspököt említi meg, akik az egyházi iskolák megőrzését nem tartották az egyház szempontjából alapvető fontosságúnak. A harmadik csoport a kollaboránsoké. Ide azok tartoznak, akik az állam érdekeit előbbre tartották, mint az egyházéit. Elsők között említi a könyv Vető Lajos püspököt, aki Rőzse István hivatalos jelöltsége mellett lett püspök állami segítséggel. Dezséry László pedig, aki korábban a Szociáldemokrata Párt tagja volt, a szociáldemokratáknak a Magyar Kommunista Párttal való 1948. júniusi egyesülése után az immár egyetlen párt - a kommunista - tagja lett. O egyébként később kivált az egyházi szolgálatból, és nyíltan ateistának vallotta magát. Az 1956-os forradalom után Káldy Zoltán nyitotta meg - a diakóniai „totális teológiájával” - az állami érdekeket kiszolgáló intenzív egyházpolitikát, akit csak Ottlyk Ernő tudott felülmúlni. Amikor az utóbbi püspök már tehertétellé vált, helyére Nagy Gyula professzor került, aki ugyan Káldy nyomdokain haladt, azonban a Lutheránus Világszövetség számára elfogadható volt. Az óvatos újítók csoportjába Fabiny Tibor azokat sorolja, akik ugyan a lelki megújulást hangoztatták, azonban a szerkezeti megújulás előtt. Harmati Béla és Szebik Imre tartoznak ebbe a csoportba. Harmati Béla püspökké választásánál az volt a tehertétel, hogy az ő jelölését megelőzte az állami hozzájárulás megadása, és csak az után került sor az illetékes egyházi testület állásfoglalására, bár megválasztásánál magnus consensus érvényesült. A diktatúra nehéz éveit csak Dóka Zoltán bátor írása, a Nyílt levél törte meg. Szerzőjét meghurcolták, és igyekeztek hivatalosan agyonhallgatni, mégis lassacskán erjesztette az egyház vezetését. Bár Fabiny elsősorban csak a püspökök helytállását kívánta vizsgálat tárgyává tenni, összefoglalva nem ártott volna az országos felügyelők áldatlan tevékenységére is rámutatni, mert elsősorban Reök Iván és Mihályfi Ernő, illetve ke- rületi szinten Darvas József is mérhetetlen kárt okozott egyházunknak. A második fejezetben a szerző Ordass Lajos drámai életét öt „felvonásban” mutatja be - igen széles körű külföldi anyagra támaszkodva -, és bár ez a leghosszabb fejezet, a bemutatásától a rendelkezésünkre álló szűk keretek miatt el kell tekintenünk. Csak annyit kívánunk megemlíteni, hogy Ordass az egyházkerületi bíróság ítélete alapján harminchárom évig volt az egyházkerület törvényes püspöke, kétszeri elmozdítása miatt azonban csak kevesebb mint öt évet töltött tényleges püspöki szolgálatában. A harmadik fejezet címe Isten fátyla és Krisztus keresztje: Ordass bizonyságtétele mint a theologia crucis tükrözője. Ordass bizonyságtevő volt. Élete és szolgálata, halála és szavai Krisztus keresztjére utalnak. Luther 20. századi követője, a kereszt teológusa volt. Isten elrejtett dolgait Ordass először a bírósági tárgyaláson tapasztalta meg 1948-ban, így ha „Isten fátyolá- ról” vagy „isteni lepelről” beszélünk, közelebb jutunk a mondanivaló lényegéhez. A keresztfa tövében címmel 1955-ben írt meditációs könyvében a püspök így fogalmazott: „Életem értelme az lett, hogy Érted és Veled szenvedhettem.” Szinte valamennyi későbbi igehirdetése a bizonyságtevésről szólt, erről tanúskodik az is, hogy neve az egyesült államokbeli Willmar templomában (Minnesota állam) Krisztus tanúinak sorában olvasható (Ordass volt az egyetlen, akinek a nevét még életében megörökítették ily módon). A negyedik és egyben utolsó fejezet a „bűnrészesség és állhatatosság” kérdésének vizsgálata. Ezzel kapcsolatban a szerző arra a következtetésre jut, hogy a magyar evangélikusokra vonatkozó megállapítása valamennyi egyházra érvényes. A katolikusok modus vivendi- ként a „kis lépések politikáját”, a reformátusok pedig a „szolgálat teológiáját” követve kívánták céljaikat elérni. Fabiny végül összefoglalja az eddigieket, és hangsúlyozza, hogy a kollaboránsokat nem mindenestül „árulókként” kívánta megbélyegezni, hanem „sine ira et studio” (harag és részrehajlás nélkül) mérlegelte tevékenységüket, hisz az erdélyiek „ahogy lehet” kifejezése is sokféle magatartási megoldásra utal, noha ezek mindegyike nem jelenthetett Krisztus követésére szóló buzdítást. Egyházunk szenvedő egyház volt, amely azonban végre elindult az újjászületés útján. Ennek egyik jele, hogy 2005-ben bizottság alakult a titkosszolgálatokkal együttműködő egyházi személyek ügyeinek kivizsgálására; a másik jele pedig 2000-ben a Dunántúli Egyházkerület újjáéledése volt. Ennek püspökévé nagy szótöbbséggel Ittzés Jánost választották meg, akinek személye, tiszta múltja garancia arra, hogy az egyház megújulását célzó lépések tovább fognak erősödni. Az Ordass Lajos sírjánál halálának harmincadik évfordulóján két püspök közreműködésével tartott megemlékezésen megjelent hívek nagy száma - ez a „veritas filia temporis”, az igazság előretörése - legyőzte az eddigi megosztottságot, és az egyház népének összeková- csolódására utal. Fabiny Tibor nagyszerű könyvét - összhangban a címmel - a Második ko- rinthusi levél egyik igéjével fejezi be: „De ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel.” (2Kor 3,16) ■ - Boleratzky Tibor Fabiny: The Veil of God - The Testimony of Bishop Lajos Ordass in Communist Hungary. Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 2008. Megrendelhető és megvásárolható a Hermeneutikai Kutatóközpontban (Károli Gáspár Református Egyetem, 1088 Budapest, Reviczky u. 4/c; tel.: 1/483- 2935; e-mail: hermeneutika.btk@kre.hu). Ara 1000 forint.
