Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-11-02 / 44. szám
2 2oo<S. november 2. FORRÁS "Evangélikus EletS A BIBLIA ÉVE SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 24. VASÁRNAP - Kol 1,9-14 Pál levele Filemonhoz - megbocsátás Amikor ezt a levelét írta, Pál Efezusban, a mai Törökország nyugati partvidékén tartózkodott. Innen csak néhány kilométerre feküdt Kolossá, ahol a fiatal keresztény gyülekezet vezetője Filemon volt, Pál egyik tanítványa és „lelki gyermeke”. Filemon, mint minden házbirtokos, szolgákat tartott, köztük Onézimuszt is, aki valamilyen okból megszökött tőle. Efezusba menekült, s ott találkozott a fogoly Pállal. Tőle hallott először Jézus Krisztusról, a megfeszített és feltámadt Messiásról, aki rabszolgahalált halt, jóllehet szabad ember volt, és bűnt sem követett el soha. A valószerűtlen örömhír átjárta a szökött rabszolga szívét, és átformálta az életét. Pálnak ezen a ponton kellett szembenéznie a sikeres evangélizáció dilemmájával: magánál tartson és megvédelmezzen egy szökött rabszolgát, aki meglopta az ő szeretett lelki gyermekét? Pál „megoldása” az, hogy a rabszolga és ura közé áll, igyekezve megérteni mindkettő szempontjait. Filemont kérleli, arra hivatkozva, hogy bizonyos értelemben egész „új” életével tartozik neki. Meg akarja győzni őt, hogy észrevegye: Onézimusz már megváltozott, és igazán „hasznossá” vált Krisztusban. A legjobb persze az lett volna, ha Pál maga mellett tarthatta volna Onézimuszt, de tudta, hogy ha nem küldi vissza Filemonhoz, akkor lehetetlen lesz a megbocsátás és a kiengesztelő- dés, és a keresztény szeretet sérül. Ezért hát rábízza a levelet, és visszaküldi, de úgy, hogy tudatja Filemonnal: a szolgával együtt a „saját szívét” is visszaküldi hozzá. Pál nem állt egyik fél oldalára sem, de mindkét oldallal azonosult. Nem kérte számon Filemontól, miért volt annyira elviselhetetlen rabszolgatartó, hogy Onézimusznak el kellett szöknie tőle, kockáztatva a halálbüntetést is. De Onézimuszt sem vádolta azzal, hogy tolvaj és szökött rabszolga lett belőle. Kettejük között állt. Ő volt az egyetlen kapocs, amely ezt a két embert még egyáltalán összekötötte. O választotta el Onézimuszt a halálbüntetéstől és Filemont attól, hogy megbukjon mint keresztény. A megbocsátás dokumentuma Pál legrövidebb levelének létjogosultságát sokan megkérdőjelezték az újszövetségi kánonban. Egy ilyen rövid, személyes levélnek vajon lehet-e komoly teológiai üzenete? A levélben azonban sokkal több van, mint sokan gondolnák. Pál két elkeseredett ember, egy dühödt rabszolgatartó és egy szökött rabszolga közé áll. A lehetetlennek tűnő megbocsátást és ki- engesztelődést szolgálja. A megbocsátás és az abból eredő, mélyebb tartalmú kiengesztelődés pedig nem valami elvont, haszontalan keresztény képzelgés: elég, ha napjaink kül- vagy belpolitikai harctereire nézünk. Mintha semmi másra nem is lenne szükség igazán, csak erre. „Ha tehát engem társadnak tartasz, fogadd őt úgy, mint engem. Ha pedig valamivel megbántott vagy tartozik, azt nekem számítsd fel” E rövid őskeresztény dokumentum tehát bepillantást enged a keresztény hit lényegébe. Pál a rabszolga és ura között áll, magára véve mindazt a fájdalmat, amelyet egy széttört kapcsolat jelent. Minden bizonnyal Jézus Krisztustól tanulta ezt, aki Isten és az ember közé állt, magára véve az ember bűnének és Isten fájdalmának terhét. Aki maga lett a megbocsátás és a kiengesztelődés útja. Pál e levelében nem is tesz mást, mint Krisztust imitálja. N Magyar Bibliatársulat Kapaszkodó Idefújta a szél ajtónk elé az avart. Úgy kavarognak most az águk vesztett levelek, mint a sokaság a bevásárlócsarnokban. Kergetőznek, lökdösődnek, mint a tízperces szünetben a diákok a folyosón. Roppanva jajdulnak, mint gyertyagyújtók a szürkülő temetőkertben. Szépen írja Zelk Zoltán: „Szélfútta levél a világ”. És gondolkodásra, eszmélődésre késztet: „De hol az ág, de ki az ág?” Életrajz a címe Kaján Tibor karikatúrájának. Faragott emberfejek, mint teleszkópos antenna, nőnek ki egymásból. Fiata- labból az idősebb. Ugyanaz az arc, egyre több ránccal, egyre inkább kérgesedve. A legfelső fejből görcsösen, kapaszkodót keresve nyúl ki egy kéz. Ez a rendje a világnak: kapaszkodót keres, de már nem talál? Vagy a kapaszkodó éppen ez a rend? „Megvan az ideje a megkeresésnek és megvan az ideje az elvesztésnek" - írja a Prédikátor. Tudnunk kell mindent idejében elengedni? Ahogy a levél elengedi az ágat. Nem csak az időjárás fordult. Az egyházi év is túl van az utolsó kanyaron. „Célegyenest igyekezzünk elhívatásunk jutalmára” - írja Agendánk. Ittlétünket formáljuk úgy, hogy elérhessük majd azt az országot! Magassy Sándor másként fogalmazott hatalmas igehirdetés-gyűjteményében: „Isten igéje célhoz juttat.” Van ebben valami kijózanító, vigasztaló, bátorító. Hiszen az igyekezet megvan bennünk, hogy valahová jussunk. Csak az erő, a belátás, a bölcsesség hiányzik. Magának szab célt az ember... De hiszen erről írt Zelk Zoltán is, ettől lesz szélfútta levél, gazdátlan! Isten igéje azonban célhoz juttat. A levél képét használva ismét: nem a levél kapaszkodik az ágba, hanem az ág tartja a levelet. Ezt hiszi biztosan Jairus, ebben bízik a vérfolyásos asszony (Mt 9,18-26), amikor Jézushoz megy. Ajtónk előtt még mindig kavarog az avar. Az ág elengedte a leveleket. Fájó szívvel emlékezem Tamásra. Tizennyolc évesen a tízemeletes ház tetejéről zuhant le. Éppen akkor tanítottam a konfirmandusoknak Eutikhosz történetét (ApCsel 20). Tamás békében pihen az evangélikus temetőben. Az ág elengedte a levelet? Nem. Az Ág tart. Liturgikus könyvünkkel együtt valljuk: halálunkban is az élő Krisztushoz tartozunk. Bizony, nem értem, olykor egyáltalán nem érzem, hogy az Ág tart. S örülök, ha Pál aposA VASÁRNAP IGÉJE tol vagy valaki a mai szentek - az anya- szentegyház mai tagjai - közül könyörög érettem, hogy tökéletesen megismerjem Jé- .zus akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén. Bátorít, ha tudom, hogy valaki könyörög értem, hogy leginkább azokban a helyzetekben, amikor kevés az értelem, és nem adatik meg az érzés ajándéka, azokban a helyzetekben higgyem, hogy az Atya megszabadított a sötétség hatalmából, és átvitt minket szeretett Fia országába. Én is imádkozom a gyülekezetért és ezért a „szélfútta levél” világért, hogy észrevegye, felfogja: nem kell görcsösen kapaszkodókat keresni, mert van, aki tart, aki megtart minket. Jézus Krisztus, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata. A szél elállt, az avar szépen végigterült a téren, mint valami szőnyeg. A levél elengedte - nem az ágat, hanem önmagát. Ahogy Luther énekelte: „Már megyek békén, örömmel” (EÉ 500), és tovább: „Őt nézem már boldog szemmel. / Benne látom / Üdvösségem, életem / ínségben és halálban.” Az ige - a Jézus Krisztus haláláról és feltámadásáról szóló evangélium - célhoz juttat. S bár még nem vagyunk a célnál, Jézus ismerete máris termi gyümölcseit a gyülekezetben. Fiatalok kompromisszum nélkül odaszánták hétvégéjüket, hogy jó ügyeket szolgáljanak. Szülők mozdultak meg, hogy egy család költözését köny- nyebbé tegyék. Presbiterek jutottak egy akaratra, közös megoldásra nehéz gyülekezeti ügyekben. Mások évek óta teherként hordozott bűnöket, félelmeket tudtak kimondani. És szól az Isten-dicséret, hogy jeles évfordulókhoz érhetünk ezen a földi pályán. Az avar szépen végigterült a téren, mint valami szőnyeg, s őszi álmában, igaz álmában a tavaszi rügyfakadást látta. ■ Bencze András Imádkozzunk! Mennyei Atyánk! Áldunk téged, hogy Jézus Krisztusban bennünket, szélfútta leveleket megragadtál, és meg is tartasz minket életben és halálban. Ámen. Oratio oecumenica Urunk, mennyei Atyánk! Hálát adunk neked, hogy életünkben mindennek rendelt ideje van. Köszönjük szüleinket és rajtuk keresztül születésünk pillanatát. Áldunk téged, hogy megőriztél a sok kísértés között, amikor fiatalon, meggondolatlanul döntöttünk, éltünk, és a magunk akarata szerint jártuk utunkat. Hálás szívvel borulunk le előtted, amiért elhoztad családi életünk idejét is, és benne áldást, örömöt, békességet kaptunk. Jó volt megtapasztalni, hogy a te hűséged, szereteted és megbocsátásod határtalan. Bocsásd meg, hogy a rendelt időt siettettük, mert úgy gondoltuk, mi jobban tudunk dönteni az életünkről. Te tudod, hogy számtalanszor gyorsítani vagy lassítani szerettük volna még földi életünk perceit is. Segíts, hogy mindezt alázattal el tudjuk venni a te kezedből. Amikor sietnünk kell, ne legyünk kényelmesek. Ha pedig elhozod annak az idejét, hogy nehezebben járunk, lassabban végezzük munkánkat, akkor ahhoz adj türelmet, békességet a szívünkben. Úr Jézus Krisztus, felmérhetetlen ajándék, hogy te mindig kitárod felénk karodat, amikor hozzád jövünk, betegségben, megpróbáltatásban, megoldatlan kérdések közepette. Nálad soha nincs akadálya annak, hogy megkönyörülj rajtunk. Ezért most mi is szeretnénk megragadni a ruhád szegélyét, mert hisszük, hogy ránk nézel. Hisszük, hogy belelátsz a szívünkbe, és a legjobbat szeretnéd nekünk adni. Nem akarunk távol lenni tőled, hanem a te lelked, szereteted közelségébe vágyódunk. Áldj meg minket, Urunk. Ámen. Már megyek békén, örömmel ► Szentháromság idejének utolsó időszaka „az utolsó dolgokról”, az egyház élete célhoz érkezésének és Krisztus királysága teljességre jutásának a végső eseményeiről prédikál. A halál, feltámadás, ítélet, örök élet és örök kárhozat ténye tárul itt elénk az egyházi év isteni drámájában, amely éppen ezekben az összefüggésekben olyan csodálatosan megmutatja Krisztus hatalmát. A Szentháromság ünnepe utáni huszonnegyedik vasárnap a halálban is megmaradó élet öröméről és dicsőségéről szól. Az evangéliumban (Mt 9,18-26) Jairus leányának feltámasztásával hirdeti Krisztus Urunk, hogy van szabadulás a halálból, mert ő isteni hatalmával mennyei életet ajándékoz. Az epistola (Kol 1,9-14) keresztény reménységünk alapját láttatja meg Krisztusban, aki felkészít e földön a mennyei életre, részt ad a szentek örökségében, kimentve a sötétségből a világosságra. A vasárnap graduáléneke Luther Márton műve, a Már megyek békén, örömmel (EÉ 500): Simeon canticumának (Lk 2,29-32), a Nunc dimittisnek szabad átköltése, amely a napzáró zsolozsma, a komple- tórium fő tétele, és amelynek az óegyházban szilárd helye volt február 2-án, Mária tisztulásának ünnepén. E híres bibliai helynek egész sor költői feldolgozása ismeretes a reformáció korából, de egy sem közelíti meg Luther énekének szépségét. A kutatók ezt a hatást a strófafelépítés csodálatos szabadságának tulajdonítják: „A békés odaadás és csöndes öröm érzését nem is lehetne tökéletesebben kifejezni, mint egy nyolc és egy négy szótagos sor kétszeri váltakozásával, amelyet két hét szótagos sor zár le.” Az ének 1524 első hónapjaiban íródott, és a wittenbergi énekeskönyvben a „de tempore” énekek csoportjába besorolva jelent meg. Luther 1542-ben felvette a temetési énekek közé is. Egyes vélekedések szerint a dallam szerzője Johann Walter; mások azt gondolják, Luther dallamát Walter csak átdolgozta. Bárhogyan történt is, egy biztos: az ének a 16. század Tenorlied-stílu- sának legjobban sikerült darabjai közé ÉNEKKINCSTÁR tartozik. Szólóénekről van szó, mely csak Luther tekintélye miatt került be a korabeli énekeskönyvekbe. Manapság pedig azért, mert a szöveg és a dallam is Luther legjobbjai közül való. A négy versszakból álló ének dallama dór modusú, jellegzetessége az első sor két felfelé törekvő kvint hangköze, mely által már az ötödik hangnál elérjük az alaphang oktávját. A következő sorok a szeptimről, illetve a kvintről ereszkednek le, finom ritmikai játékokat alkalmazva. Énekünk először a 18. században jelenik meg a magyar énekeskönyvekben. A megjelenés helye világosan mutatja azt a kettősséget, amelyről már korábban szó volt: az egyik gyűjtemény a halotti énekek között közli, a másik Mária tisztulásának ünnepét tünteti fel. „Elmégyek örömmel s vígan, •/ mint Úr akarja, / szívem, lelkem vagyon bátran, / mert meglátja, / hogy amint megígérte, / halálom lesz csak álom. // Ezt míveli a te Fiad, / az én Megváltóm, / mert őt nékem megmutattad, / s már jól látom, / hogy légyen idvességem / éltemben s halálomban. // Ezt mindennek ingyen adtad, / s országára / az egész világot hívtad / boldogságra, / te drága igéd által, / mely mindenütt hallatik. // O igaz világosságok / a pogányoknak, / kiknek nincs semmi világok, / hogy lássanak, / ő te Izraelednek / dicsősége, öröme.” (Zen- gedező mennyei kar, második típusú bővített kiadás, 1735, 213.) Legközelebb az 1955-ös Dunántúli énekeskönyv eleveníti fel az éneket; Túrmezei Erzsébet fordításában, az eredetihez hű négy strófával jelenteti meg a Halál, ítélet, örök élet című fejezetben. Dietrich Buxtehude (1637-1707) orgona- korálja (BuxWV 76) négy versusban - Klag-Lieddel kiegészülve - dolgozza fel az éneket, a negyedikben a dallam tükörfordítását adva. Johann Sebastian Bach (1685-1750) Mit Fried und Freud ich fahr dahin című kantátája (BWV 125) 1725. február 2-ára készült. A keretversszakok változatlan formában, a belső két strófa szabad átköltésben gazdagítják Mária tisztulásának ünnepét. m Ecsedi Zsuzsa „Isten a bűn halálából és sírjából lelkűn- SEMPER REFORMAND A két is, testünket is feltámadásra, életre hozza elő. Mi hasznunk van tehát abból, ha lélekben a bűnnek, testben a világnak és saját magunknak is meghalunk? Any- nyi az egész, hogy meghalunk és eltemetnek? Nem, mert mi hitünkben bizonyosak vagyunk afelől, hogy életre jutunk, amiképpen Krisztus is feltámadott a halálból, és él. Mert vele együtt haltunk meg is. Vele együtt az ő halálába plántál- tattunk.” N Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) LAPUNK A VILÁGHÁLÓN A WW.EYELET HU CÍMEN OLVASHATÓ.
