Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-01-27 / 4. szám
‘Evangélikus ÉletS MOZAIK 2008. január 2 7. !► 11 Ószövetségi környezetismeret ► Tartva magunkat az amerikai unitárius lelkész, Robert Fulghum nem régi, de elévülhetetlen megállapításához, amely szerint életünk legfontosabb ismereteit az óvodában szerezzük meg, századunk rétegződő globális problémái, valamint a megoldásuk terén mutatkozó globális tehetetlenség láttán kotorjunk bele kicsit gyerekkori emlékeink kincsesládájába! Visító bújócskadarabok, szikrázó karácsonyfoszlányok, köldökünkig csurgó levő, foszlós belű őszibarackok és a mindenkiben a különlegeset felfedezni vágyó ismeretségkötések emlékei; a keresgélés közben megtörténhet, hogy egységbe rendeződnek, és ismét hatalmába keríthet bennünket az az első, átfogó életélményünk, amelyre talán nem is emlékszünk mán ebben az élhető világban otthon vagyok Egyértelmű, hogy a világ nem velem kezdődött. Világos, hogy nem én állok a nagy események középpontjában. Sok megismernivalóm van még, és bármennyit élek is át belőle egy nap alatt, ezer új felfedeznivaló marad még. Itt, ahol az ismeretlen is otthonos, ahol képes vagyok rá, hogy a titkok újabb kamráit az eddigi tapasztalataim és a többiek segítségével megértsem, úgy érzem, hogy minden, ami körülvesz - az emberek, a házak, a fák és a tárgyak - valahogyan segítségemre van. Persze én is hozzátartozom a környezetemhez; a játszótéren tagnap arrébb húztam egy padot, ma is - ahogy még a nyoma is - ott van. Sálamba tekerve kimenekítettem egy sündisznót az úttest közepéről; talán jövőre látom a kicsinyeit - vagy legalább a nyomát, ahogy elment a fa tövéből, ahova letettem. Tegnap már nem támasztottam a biciklimet a földszinti néni falához, mert a múlt héten elmondta, hogy leverem vele a vakolatot az ablaka alatt. A biciklim nem ott lesz, de ennek a (nem) tettemnek a nyoma biztosan ott lesz ma a néni arcán, amikor találkozom vele. A világ hagyja magát folyamatosan megismerni, miközben a tetteim és a nem tetteim - vagy inkább a jó és rossz tetteim, a hibáim meg a lustaságom - jól látható nyomokat hagynak rajta. Abban a házban alszom ma, amelyet nagyapám épített. Néha fogja a nagy létrát, és felmászik a tetőre, hogy megigazítsa a cserepeket. Szeretem annak a háznak az illatát, ismerem minden zugát. Szeretek neki segíteni, és ő sokszor meghagyja a nekem való munkákat akkorra, amikor megyek hozzá. Ha lesz unokám, tudok majd neki olyasmit adni, ami most bennem is nyomot hagy? Elmondhatom majd neki - amit tegnap tanultam -, hogy a mezőn a terményt akkor sem szabad méreggel védeni a rágcsálóktól, ha kárt tesznek benne, mert a sasok fentről nem tudnak különbséget tenni a mérgezett és az egészséges pockok közt, és ha az előbbieket megeszik, ők is elpusztulnak? A madarak nem változtathatnak zsákmányszerző szokásaikon, de az ember még rengeteg jó módszert találhat ki a kártevők megfékezésére! Ősszel lefújta egy ház tetejét a vihar. Akik benne laknak, sehonnan nem kaptak segítséget a rendbetételére. Nagyapám nyolc társával segített nekik, egy hét alatt elkészült az új tető. Az, amit a ház lakóinak és a segítőknek az arcán láttam a .rögtönzött „átadási ünnepen”, semelyik eddigi élményemre nem hasonlított. Volt, aki adott, volt, aki kapott, mégis mintha mindenki ugyanannak örült volna! Láttam Nagyapát, kicsit zavarban volt, ahogy a köÜZENET AZ ARARÁTRÓL Rovatgazda: Jerabek-Cserepes Csilla E-mail: ararat@lutheran.hu szönő szavakat hallgatta. Itthon kérdeztem őt. Azt felelte, csak ritkán érez ilyet: mintha a Hiánynélküliség maga lett volna ott jelen. * * * Az ószövetségi kinyilatkoztatás arra figyelmeztet, hogy az ehhez hasonló, életünk első részét átható, korántsem gyerekes bölcsességek alkalmasak a nyomában sarjadó európai kultúra élhető fejlesztésére. Tanulságos történet a történetben, hogy a világ mai, egyre élhetetle- nebb állapotáért jó néhányan épp ezt és a nyomában járó újszövetségi gondolkodásformát hibáztatják A kérdés persze messze nem elméleti. Kezünkbe kell vennünk az Ószövetséget, és újra kell olvasnunk azokat a történeteket, amelyek mitikusan, azaz kultúraalapozó erővel segítenek felfedezni a környezetünkkel való kapcsolat módját, amelyek tehát végső soron az élhető földi életforma kialakításához és megéléséhez segítenek hozzá. Mindannyiunk számára életformává tehető volna e történetek igazsága a teremtés jóságának megtapasztalásáról, minden teremtett dolog és lény egymásrautaltságáról, a felfedezésre váró jövő otthonosságáról és az ezért való felelősségről, tetteink és mulasztásaink kétesélyes nyomáról a világban - és végül a hivatását betöltő életnek a Hiánynélküliség érzését felkelteni tudó istenképűségéről. Miért nem ilyen a világ mégis? ■ Béres Tamás Az Úrnak útjain Azért, hogy el kellett hagynia szülővárosát, tu- lajdonképpen csak önmagát hibáztathatta. Az ital volt az oka mindennek Megfogadta ugyan, hogy nem nyúl többé a pohárhoz, s hősiesen ki is tartott elhatározása mellett - de csak addig, míg valamelyik „jó barát" unszolni nem kezdte: „Gyere, komám, csak egy kupicával!" Felesége mégis jobban szerette őt annál, mint hogy egyszerűen elhagyja emiatt. Egy darabig tűrte, aztán megpróbálta megváltoztatni. De hiába. Végül „oldalbordája" már csak egyetlen kiutat látott: .Költözzünk el olyan helyre, ahol nem szőlőmunkából és borkészítésből élnek az emberek s akkor kendnek is ritkábban lesz lehetősége arra, hogy borhoz jusson!” Eladták hát azt a keveset, amijük volt, maguk mögött hagyták rokonaikat, gyülekezetüket s ifjúkoruk színhelyét, és elindultak az ismeretlenbe - akárcsak sok ezer évvel korábban egy Ábrahám nevű ember tette. Hitték hogy az Úr velük megy, és megáldja szándékukat. Isten gondoskodásában nem is csalódtak Áldássá vált az a kis darab föld, amelyen a férj saját kezével építette fel házikójukat, a'mellette lévő területet pedig maga törte fel és tette szántóföldnek alkalmassá. Az első évben csupán annyi kukorica termett rajta, amennyi a pár libának kellett, később azonban lett mellé egy kisebb baromfiudvar s tehén meg ló is. Sohasem bővelkedtek de nem is láttak szükséget, mert azt az elegendő keveset mindig bölcsen be tudták osztani. Még a háború idején is csodálatos módon hordozta őket tenyerén az Úr, amikor éppen előttük vonultak el a magyar és az orosz egyenruhások s elvittek minden mozdíthatót: tárgyat és állatot. Fintorogva legyintettek viszont arra a libára, amelyik alig tudott enni testi fogyatékossága, rossz csőre miatt, pedig aztán - kiköltve tojásait - egész kis libacsaládot nevelt fel a pusztítás elvonulása után. S dühösen pont a kapujuk előtt hagytak sorsára egy félig agyonvert lovat, amelyet azonban ő sok szeretettel, türelemmel és gondoskodással megmentett. Mint később kiderült, ily módon egy életerős, fiatal jószágot kapott, ráadásul törvényesen meg is tarthatta. E hálás teremtménnyel tudta újrakezdeni a munkát a romokon. A szomszédok és a környékbeliek szerették őt és a feleségét, sőis szívesen élt közöttük De amikor egyetlen gyermeke „lánykodni” kezdett, komoly döntést hozott. Helyes az, ha az ember a saját fajtájából való párt talál magának különben sokkal több konfliktus adódhat a későbbi házaséletben. Ne mondja majd a leendő vőegy-egy vita során, hogy „azt a tót...", vagy ne érje sérelem szegényt evangélikus hite miatt - márpedig ha az itteni magyar katolikus fiatalok közül választ, akkor ez könnyen előfordulhat! Jobb hát, ha a lány vasárnaponként eljár szülővárosába, amely csupán két település- nyire van innét, s ez annak aki tud kerékpározni, nem elérhetetlen távolság. Menjen csak vissza, látogassa meg a rokonokat, s ismerkedjen olyan ifiakkal, akik szintén szlovák kegyes- ségű családban nőttek fel! Lelkésze, a maroknyi evangélikus gyülekezet pásztora ugyan nehezményezte, miért vonja ki gyermekét ebből a közösségből, ő azonban megmagyarázta indítékait: „Tudja, tisztelendő úr, Ábrahám is visszaküldte a szolgáját apja házához, hogy onnan hozzon a fiának feleséget!” A jövendőbeli végül mégiscsak egy helybélifiú lett, aki - hasonló okok miatt - „legény- kedni" ment vissza „ősei földjére". Hiába, néha nagyon különlegesek az Úrnak útjai... Ha csak tehette, rendszeresen bejárt a faluba az istentiszteletre a feleségével együtt. Péntekenként pedig mindig böjtöt tartott, hiszen - úgy érezte - bűnei miatt még így sem tud eléggé vezekelni. Az itallal való küzdelme csak idővel hozta meg számára a teljes szabadságot, de végül ezt az igyekezetét is megáldotta Isten. Öregkorának éveit pedig nagy örömére az Úr házának közelében tölthette, hiszen miután ráhagyta a tanyát és az ottani munkát a fiatalokra, venni tudott egy régi házat az evangélikus templom közelében, ahová ettől kezdve könnyen eljuthatott: elég volt csak átballagnia az utcán. Sőt még a mama is gyakran el tudta kísérni, pedig neki a rossz lábai miatt ugyancsak nehezére esett a járás. Presbiterséget nem vállalt a gyülekezetben, mert méltatlannak tartotta magát ilyen megtisztelő feladatra, de egyházát és szeretteit mindig imádságban hordozta. Bizonyára legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy dédunokái egyszer majd - lelkészként és kántorként - az Úr szolgálatába állnak... ■ Hulej Enikő A színházi társaság Balikó ellen Feljelentést tesz, akár Brüsszelig is elmegy Balikó Tamás, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója, a budapesti Nemzeti Színház művészeti főtanácsadója a Magyar Színházi Társaság hétfőn kiadott közleménye miatt. A társaság megengedhetetlennek nevezte Balikónak a budapesti Nemzeti Színház vezetésére kiírt pályázat eredményhirdetéséről egy internetes portálon mondott szavait. Az interjúból kiemelt mondat a következő: „Ötvenéves evangélikus, adófizető polgárként, háromdiplomás, heteroszexuális színházigazgató férfiként pedig úgy ítélem meg, hogy a csalás az bűn.” A Kritikus Céh kezdeményezésére elfogadott nyilatkozatban a színházi társaság úgy fogalmaz: „Ennek a mondatnak a szellemisége, az a gondolkodás- mód, amelyből fakad, számunkra elfogadhatatlan.” „Mélységesen felháborít, és a sztálinista gondolatrendőrség emlékét idézi bennem az, ahogy a Magyar Színházi Társaság egy, a környezetéből kiragadott mondatomért elítél” - reagált lapunknak Balikó Tamás az állásfoglalásra. Hozzátette: „Megdöbbentő, hogy nem a nyilvánvaló csalásról beszélnek, hanem arról, hogy én magamat identifikáltam.” Balikó elfogadhatatlannak nevezte, hogy a pályázatokat elbíráló grémium tíz tagjából hétnek még a nevét sem hozták nyilvánosságra. „Felháborító, hogy megtörténhet az, hogy 2008-ban Európában valakit azért ítéljenek el, mert evangélikusnak vallja magát” - fűzte hozzá Balikó Tamás. H Forrás: Magyar Nemzet (2008. január 9.) EVEL&LEVEL&EVEL&LEVEL Nyílt levél Donáth László képviselőnek Kedves Lelkésztársunk! Kedves Laci! Ebben a levélben a pesti lelkészi munkaközösség alulírott lelkészei fordulnak hozzád, és tisztelettel arra kémek, hogy a rövidesen újra a parlament elé kerülő, a szakma és a civil társadalom nagy felháborodását kiváltó egészségügyi törvényt a magad részéről ne szavazd meg. Valójában arra kérünk, hogy ne politikai, hanem lelkiismereti döntést hozz, amikor szavazol! Mint politikus tudod, hogy a koalíció ezzel a törvénnyel megcsúfolja a sokat emlegetett baloldali szociális érzékenységet, hiszen a gátlástalanul nyomuló nagytőke érdekeit szolgálja. Ne felejtsd, nem egy párt iránti feltétlen engedelmességre kaptál bizalmat, hanem a választóid lelkiismeretes képviseletére. Mint művelt ember tudod, hogy a profitorientált egészségügyi rendszer nem lesz igazságos, sőt a gazdagokat juttatja még több előnyhöz a kisemberek rovására. Mint teológus tudod, hogy az ószövetségi próféták és az apostolok radikálisan a kiszolgáltatottak mellett foglaltak állást a hatalmasokkal szemben a maguk korában. Kérésünknek az ad nyomatékot, hogy egyre gyakrabban keresnek fel bennünket elkeseredett gyülekezeti tagjaink, panaszolva szociális helyzetük drasztikus romlását. Elkeseredettségüket csak fokozza, ha azt tapasztalják, hogy evangélikus lelkész képviselőjüknek fontosabb a frakciófegyelem, mint az embertárs iránti szeretet. Tisztelettel kérjük, fontold meg jól döntésedet! A magunk részéről imádkozunk érted és minden képviselőért, hogy Isten akarata szerinti döntés szülessen. Budapest, 2008. január 16. A Pesti Egyházmegye húsz lelkésze Apróság Csöngetnek. Már megint. Ismerem ezt a csengetést. Néha bosszantóan elnyújtott, máskor zavaróan tétova. De szinte kivétel nélkül mindig alkalmatlan időben szólal meg: istentiszteletre, látogatásra indulóban tart föl, vagy a bibliaóra áhítatát zavarja, a hittanóra rendjét bontja meg, esetleg az éppen elaltatott gyerekeket lármázza föl. Magamban már hallom is az alázatos „Dicsértessék, Atyám!”-at vagy az arrogáns „Jöjjön mán ki egy percre, tisztele- tes!”-t. A lelkészi hivatal tábláját sokszor olyanok látják meghívásnak, akikre nem is számítunk. Ezúttal egy minden méltóságát,' sőt életkorát is elvesztett nő áll a kapuban. Láttam már, az esti homályban is felismerem elgyötört, maszatos arcát. Nem lep meg sem szánalomra indító külleme, sem kérése. Abban nincs nagy változatosság. „Ismerőseink” már tudják, hogy pénzt nem, de élelmiszert mindig adunk. Vagy visszaváltható üveget, palackot. Most a harmadik szokásos kérést hallom:- Tudna adni néhány gyertyát?- Megnézem - válaszolom -, bár a napokban már kiosztottam, ami volt.- Meg egy kis ennivalót, ha van. Akkor most két helyen is kutakodnom kell. Gyertyát tényleg nem találok, de összeszedem, ami ennivalót odaadhatok. Kiviszem, átadom. Ahogy általában a hozzá hasonló vendégek, ő is türelmesen vár. Piszkos kabátja ujja alól talán még szutykosabb kézzel nyúl a csomag után. A szokásos hálálkodó szavak helyett azonban újabb kéréssel hozakodik elő. Ez is így van általában: ha több kérés van, nem egyszerre mondják el. Mindig az az érzésem, hogy így próbálják hosszabbra nyújtani azt az örömöt, amelyet az szerez az embernek, ha valaki foglalkozik vele. Igen, nagyon hálásak érte, ha valahol embernek tekintik őket.- Volna egy fájdalomcsillapítója? -Miféle...? Mi fáj?- A fogam. Tehát újabb kör. Visszaballagok, turkálok a gyógyszerek között. Nagy nehezen ráakadok. Ismét arra számítok, hogy most már végre minden kívánsága teljesült. Atvillan az agyamon, hogy azért ezek nem is olyan nagy igények. De ismét csalódom. Az ismert köszönet helyett tovább tartóztat. Meghökkent.- Önök is gyűjtenek a gyerekeknek? Először csak kérdő, kissé gyanakvó tekintetem felel, majd bizonytalanul kimondom az igent.- Akkor ezt odaadom. Nekik. így köszönöm meg. Azzal benyúl a kapu rácsán, és egy marék egy- és kétforintost nyom a markomba. Hirtelen nem is tudom, mit mondjak.- Továbbadom. Nekik... - szedem össze magamat, és örülök, hogy már sötét van, így talán nem látszik rajtam a megindultság... ■ Győri Péter Benjámin APtÓV Aliért az api“6KeT 2008 tavaszától kikerülnek a forgalomból az egy- és kétforin- tosoK. Váljon meg Időben ezeKtői a oénzérméKtői oly módon, hogy egyúttal nemes célt Is támogat velük! A Magyarországi Evangélikus Egyház, február 29-ig templomokban gyűjti 92 egy- és
