Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-08-17 / 33-34. szám
Levéltár EVANGÉLIKUS HETILAP 73. évfolyam, 33-34. szám - 2008. augusztus 17-24. - Szentháromság ünnepe után 13-14. vasárnap Ára: 398 Ft „Meggyőződésem, hogy egyszer ébredés fog a világra szakadni. Akkor az emberek száznyolcvan fokkal az ellenkező irányba fognak fordulni, másként fognak gondolkodni. Csak az a fontos, hogy a pillanatot éberen várjuk.” !► Születésnapi beszélgetés Balczó András olimpiai és világbajnok öttusázóval - 5. oldal „Gyakori azonban az is, hogy a sofőr józan, mégis bekövetkezik a baj. A buliból hazajövet a kocsiban is pörög az élet, a zene bömböl, nagy a ricsaj - ami egy tapasztalt vezetőt is zavar -, és az autó máris túl gyorsan hajt.” !► Tiszta fejjel a diszkóbalesetek ellen - 6-7. oldal Az egyház mint kivilágított léghajó ► 3. oldal Az Egyházak Világtanácsának első világgyűlése ► 12-13. oldal Rudolf trónörökös szobra a Városligetben ► 14. oldal Csónakvásárlás ► 10-11. oldal Pályázati információk az interneten ► 15. oldal Mellékletünk: Útitárs - magyar evangéliumi lap Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy az Evangélikus Elet következő, 35. száma augusztus 31-i dátummal, azaz két hét múlva jelenik meg. Új utakon az állam és az egyház viszonya A rendszerváltás után, pontosabban 1997 óta az állam és az egyház viszonyával kapcsolatos kérdések megítélése jelentős változáson ment keresztül, annak ellenére, hogy az alapvető kérdések továbbra is tisztázatlanok maradtak. Komoly segítséget jelent ebben a vonatkozásban a kiváló kánonjogász, Rónay Miklós alapos tanulmánya (Állam és egyház a mai magyar demokráciában, Budapest, 2008, kézirat), amely az állam és az egyház közötti viszonyt a korábbi szemlélettől eltérően világítja meg. A magyar állam és a történeti egyházak közötti jogviszony kialakításánál korábban az alkotmány rendelkezései, az egyházakról szóló törvények, az állam és az egyházak közti szerződések, illetve az alkotmánybírósági határozatok voltak irányadók. Anélkül, hogy ezek szerepe megszűnt volna, új tényezőként • jelentkezett a magyar állam és a Szentszék között 1997. június 20-án megkötött nemzetközi szerződés (Rónay Miklós, idézett munka 37. o.), amely azért tekinthető rendkívül fontosnak, mert egyrészt a katolikus egyházzal való kapcsolatot nemzetközi síkra helyezte, másrészt pedig a katolikus egyházzal kötött megállapodásokat a többi történeti egyházra is kiterjesztette. Ezzel a Vatikán és a magyar állam között létrejött nemzetközi szerződés az állam és az egyház viszonyát széles körben befolyásoló tényezővé, valóságos jogforrássá vált. A katolikus kánonjog az egész világon egységes szabályozásra törekszik (Rónay Miklós, idézett munka 6. o.), és az egyház hivatalos képviselője a Szentszék. Tehát nem a püspökök vagy konferenciáik képviselik az állam irányában a katolikus egyházat; ezek csak conces- sio alapján. A katolikus egyház maga felett nem ismer el semmiféle más hatalmat, mint Jézus Krisztus főségét, tehát teljesen szuverén. A 1997. évi vatikáni szerződés jelentősége abban van, hogy az állam és a katolikus egyház közötti kapcsolatok rendezése gyakorlatilag nemzetközi síkra tevődött át, és ez az állami vállalások végrehajtásának nagyobb biztosítékát jelenti. A szerződésben vállalt támogatások csak az egyház beleegyezésével, tehát csak kölcsönös megállapodás útján változtathatók meg, ami az egyházak működésében a korábbinál nagyobb stabilitást jelent, mivel korábban az államhatalom akár egyoldalúan is módosíthatta az egyházakat érintő jogszabályokat. A katolikus egyház kizárólagos joghatóságot csak szakrális kérdésekben igényel magának. Luther a középkori „két kard elméletre” támaszkodva építi ki szervezeti elgondolásait, és a világi felsőbbséget hívja segítségül (Boleratzky Lóránd: Magyar evangélikus egyházjog, Budapest, 1992, 10. o.). Kálvin az államot és az egyházat két különálló szervezetként fogja fel, melyeknek egymástól lényegesen eltérő, saját feladatuk van (Szathmáry Béla: Református egyházjog, in: Felekezetközi egyházjog, Budapest, 2004, 305. o.). Ma az állam és az egyház elválasztásának modellje érvényesül (1990. évi IV. törvény „a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról”, 15. § 1. bekezdés). Ennek kapcsán az államnak a tekintetben -nincs feladata, hogy az egyházak milyen politikát akarnak a társadalommal kialakítani, csak arra vigyáz, hogy az egyházak megtartsák az állami törvényeket; az állam azonban anélkül teszi ezt, hogy felügyeletet gyakorolna az egyházak felett. Az állam és as-egyház viszonylatában a katolikus egyházat nem lehet az állam „belső jogrendszerébe” kényszeríteni azon az alapon, hogy a többi egyházzal legyen. Egyébként sincs szükség a Vatikánnal kötött szerződéseknél a transz- formációra, mert az állami jog számára kompatibilis a katolikus egyház nemzetközi szerződésképessége. Az egyházak az államhatalomnak nem alárendelt intézményei, hanem az államtól elválasztott, szuveréh, attól független, saját jogon létező entitások. Az államok tényként fogadják el a katolikus egyház nemzetközi jogképességét, és a szerződéseket az egységes egyházijogrend és a helyi állami jogrend között létesült közjogi természetű kollíziós jognak tekintik. A szerződések megalkotásánál az egyeztetés a magyar vegyes bizottság útján történik. A szerződések módosítására csak akkor van lehetőség, ha a, megállapodások megkötésekor fennálló körülmények gyökeresen megváltoznak. Ez a kitétel a rebus sic stantibus klauzulára utal, amely még súlyos helyzetben is tárgyalásokat kezdeményez. Az 1997. évi szerződés az egyetlen, amelyik financiális kérdéseket szabályozott arra tekintettel, hogy Magyarországon kiszámíthatatlan finanszírozási rendszer alakult ki, amely minden évben vita tárgya volt. Ez a szerződés részben nemzetközi szintre emelte a korábbi állami vállalásokat, részben újabb jogosultságot is vállalt. A szerződés szerint az egyház finanszírozása két nagyobb pilléren: az adófel- ajánlásos és járadékrendszeren, illetve a közfeladat átvállalása alapján végzett közszolgálati tevékenység normatív állami finanszírozásán nyugszik, melyeket már a szerződés megkötése előtt is garantált az államhatalom. Az úgynevezett kiegészítő támogatás a közszolgálati tevékenység finanszírozásához járul hozzá. Új elem az egyházi felsőoktatás államival azonos finanszírozása. A szerződés részletesen felsorolja a kulturális örökséggel, illetve a műemlékek védelmével kapcsolatban vállalt támogatások körét. Új rendelkezés az is, hogy az egyház az ingatlanrendezési törvény alapján fennálló igényét a szerződésben foglaltak teljesítésével kielégítettnek tekinti, és hogy a magyar állam az egyház beleegyezése nélkül nem szűkíti a kedvezmények és adómentességek körét (Rónay Miklós, idézett munka 38. o.). A kormány a vatikáni szerződés után megállapodást kötött a református (1052/1999. [V. 26.] korm. hat.), az evangélikus (1056/1999. [V. 26.] korm. hat.), a baptista (1044/2001. [IV. 20.] korm. hat.) egyházzal és a szerb ortodox egyházmegyével, továbbá a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségével is. Mivel ezek nem nemzetközi szerződések formájában jöttek létre, nem törvényben, hanem kormányhatározatban jelentek meg. Gyakorlatilag az összes többi egyház - így azok is, amelyekkel nem született kormányszerződés - élvezi mindazt a jogot és stabilitást, amelyet a történeti egyházak élveznek az 1997. évi vatikáni szerződés révén. Az állam és az egyház viszonyának 1997-ben történt jelentős változása indokolttá teszi, hogy ezzel a kérdéssel az evangélikus egyház is behatóan foglalkozzék. ■ Dr. Boleratzky Lóránd „Hol vagy, István király?” Jókai Anna A kérdés, a magyar kereszténység leikéből ilyentájt fölfakadó ének, többféle hangsúlyt enged: lehet panaszos, már- már szemrehányó, de lehet várakozó-reménykedő is. Sóhajtva búcsúzhatunk a nyártól; köztudott, hogy augusztus 20. után lehűl a levegő, bőrösödik a tavak tükre, és rozsdásra pöndörödnek a fákon a levelek... Hol vagy, dicső múlt, eltökélt és ihletett férfiú, Istentől jelölt, felelős király? Hol vagy, te egykori, épp csak születő nemzet, tele sürgető feladattal? „Hol vagy, István király?” Lásd, mivé lettünk, lásd, miben té- velygünk, kényszerűen szétszóródott magyarok! A jogos panaszszó felhallik az égbe - de ez nem elég. Már nem elég a kétségbeesés. A szemrehányás sem segít. „Hol vagy, István király?” - Miért nem csinálsz valamit? Megrángatjuk képzeletünkben a palástja szegélyét; követelünk Istentől, nógatjuk, küldje már a kegyelmet, áthárítjuk a szellemi ügyintézést, helyettünk hozza rendbe, zökkentse vissza a helyes kerékvágásba a világot a Teremtő... Aztán majd mi a jó irányban kényelmesen haladunk tovább! „Hol vagy, István király?” - költői kérdés ez, s nekünk, magunknak kell rá felelnünk. Izzó érzésekkel, megfontolt gondolatokkal és egyre szilárduló akarattal: Szent István, mit mondasz nekünk ezekben a különleges napokban, amikor nemcsak elillan a nyár, hanem a gyümölcs is beérik...? Amikor a learatott gabona megjelenik az új kenyérben, s ezáltal értelmet nyer, hogy besárgult és levágattatott... A múlt a jelenben szentelődik meg. Az idő következetes, de nem könyörtelen, ahogy a slágerek banalitása hirdeti. Szent István a vállalást megtette. Nem kevés áldozattal, nem kevés öngyötrés közepette. Sosem könnyű a régiben az elavultat legyőzni, ugyanakkor továbbmenteni belőle, ami örök, és bölcsője az újnak. A világ hosszú, fájdalmas előkészület után végre befogadta Krisztust. Krisztus a Földön ütötte fel sátrát; az emberiség megmaradása függött ezen a szakrális tényen, másrészt azon, az emberiség felismeri-e a nagy fordulatot, képes lesz-e sorsát Krisztus útjára„vezetni. Bizonyos, ma nem volna Magyarország, ha István gőgösen, „nyakas ősmagyarként" elutasítja a kereszténységet, mint ahogy Európa sem kapta volna meg azt a kitüntető feladatot, hogy a lelkes glóbusz közepe lehessen, ha a lecsengő hitformákba beleragad. Napjainkban éljük Európa újabb megkísérlését: a keresztény értékek relativi- zálását, a luciferi szabadosságot a szabadság álarcában. István nem taktikából tette az országot keresztény állammá, hanem meggyőződésből, szellemi parancsra: földi küldetés csak úgy teljesedhet be, ha van spirituális alapja. Ez az ő korunknak szóló üzenete. „Hol vagy, István király?” - Tudatos építkezésünkben találhatunk rá, legyűrve kétkedést, elzárkózva a cinizmustól, István király intelmeit a jelen körülményeire is alkalmazva: a hit cselekedetek híján meghal; a szent renden munkálkodó férfiakat hamis vádaskodással ne mocskolják; senkit se hajts szolgaságba; semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség; ostoba, pöf- feszkedő, középszerű emberekből ne állítsd össze tanácsodat; a „jövevényeket” jóakaratúan gyámolítsd; ne feledd apáid rendeléseit; imádkozz, gyakorold a szere- tetet, légy erős, ismerd a mértéket, légy becsületes, legyen benned szemérem. Nem az Isten hűtlen - hűtlenek csak mi, esendő teremtmények lehetünk. Minden nemzetnek adott a Gondviselés az általános emberfeladaton belül sajátos, egyéni részfeladatot: mielőtt ezt nem teljesítjük, nem olvadhatunk bele a nagy Egészbe. Feladatunk, hogy mi adjunk példát, mintát; a még szerencsésebbeknek is közvetítsük a spirituális tudást, arról, mi dolgunk a matériában és a matériával, megérteni és megértetni azt, hogy miért is kaptuk valójában az életet, éppen itt és éppen most... Hogy legyen kenyér, ne csak morzsa, hogy hasson át az Ige, s ne a hazug szavak csűrése-csa- varása. Az új kenyérre rajzolt kereszt emlékeztet erre. Az élet Ura tudta, hogy e földön enni is kell... Ezért szaporította a kenyeret és a halat a sokaságnak. A harmadik évezredben járunk. Sú- lyosodik az emberre eső felelősség. A korona nem billenékeny divatdiadém, nem múzeumi tárgy, hanem „aranyaura”, az Istentől megáldott uralom jelentését hordozza. Fényében - s nem árnyékában! - reménykedik, dolgozik és imádkozik a magyar nemzet. „Hol vagy, István király?” Vágyakozó szívünkben, megfontolt tudásunkban s a jóra edzett szabad akaratunkban. Mindenütt, ahol „négy-öt magyar összehajol”.
