Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-08-03 / 31. szám

‘Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 2008. augusztus 3. >► 3 Százhúsz éves a körmendi templom ► Templomuk felszentelésének száz­huszadik évfordulója alkalmából emlékünnepséget tartottak a kör­mendi evangélikusok. A július 26-i alkalmon Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli)‘Egyházkerület püspö­ke hirdette Isten igéjét Jel 5,1-5; 7-9 alapján. Körmenden az 1560-as évek óta élnek evangélikusok. Sok, német földön ta­nult diák hozta el ide a reformáció üze­netét. A város első - az Ágostai hitvallás szellemében igét hirdető - prédikátora a bécsi egyetemen végzett Eszthregnyei Gergely volt, akit a jöbbágysorból Ná- dasdy Tamás emelt ki. Csak néhány esz­tendeig tevékenykedett Körmenden, . 1571-ben halt meg. A türelmi rendelet utáni újjáéledés idején, 1783-ban tanítót szerződtettek; házát és az iskolát a gyülekezet építette. Első templomukat 1786. december 3-án szentelte fel Kárász Adám esperes. Nyolc évtizeddel később, 1864-ben említtetett először, hogy új templom fel­építésére lenne szükség. 1878-ban kezd­téktervezni; olyan igény is megfogalma­zódott, hogy ezer férőhelyes és fűthető legyen. Több tervet is készíttettek, majd hosszas egyeztetés után 1886-ban a bécsi Ludwig Schöne terveit fogadták el. 1887- ben Valentino Morandini Csáktornyái szár­mazású építésszel egyeztek meg a felépí­tésről. 1887. böjt harmadik vasárnapján hangzott el utoljára prédikáció a régi templomban, az elkészült újat pedig százhúsz évvel ezelőtt, 1888. július 21-2 2-én avatták fel. Az emlékező istentisztelet végén, a köszöntők után a gyülekezet Szolga-Tő­kés Sándor helyi lelkész vezetésével kivo­nult a templom elé, ahol a püspök meg­koszorúzta a millennium emlékére állí­tott emléktáblát. ■ M. Gy. Isten Lelkének engedelmeskedve Lelkészszentelés Esztergomban ► Egyházközségük történetében má- - sodszor lehettek részesei lelkész­szentelésnek az esztergomi evan­gélikusok. Ittzés János püspök júli­us 27-én, vasárnap délután ünnepi úrvacsorás istentisztelet kereté­ben ordinálta Bittner Abigél lel­készjelöltet. A püspök szolgálatra bocsátó igehirde­tésében a meghívón szereplő ige, Zak 4,6 alapján attól óvott, hogy emberek­hez kötötten, világi fordulatokban bízva reménykedjünk egy jobb jövőben. Vagy Isten Leikével van megújulás, vagy se- hogy sem. Lehet, hogy időleges sikereket élünk át, de hamar rádöbbenünk, hogy új életet csak Isten Lelke munkálhat ben­nünk - mondta. Imádkoznunk kell azért, hogy Isten szánjon meg és tegyen minket Lelke munkásaivá. „Ezt az alá­zatra indító üzenetet vidd magaddal!” - szólította meg Bittner Abigélt -, majd a gyülekezet felé fordulva kért mindenkit, hogy ne csak igényeket támasszanak a lelkészekkel szemben, hanem imádkoz­zanak is értük. Az ünnepi liturgiában Szabóné Mátrai Marianna, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Intézetének vezető­je, valamint Ferenczy Andrea helyi lelkész vett részt. Bittner Abigél hosszú és változatos úton jutott lelkésszé szenteléséig. Elhatá­rozása és a lelkészi szolgálatra való elhí- vatása fokozatosan formálódott, érlelő­dött benne. Fiatalon, egy nyári táborban jutott hitre. Az ott eltöltött idő, a Szentírás tanulmányozása, az énekek és imádságok nem maradtak nyom nélkül szívében. Mivel szülei jogászként dolgoztak, ő is a jogi pályán indult el. Egy évet végzett a pécsi egyetem jogi karán, de az iroda­lom, a zene és a színház világa izgalma­sabbnak tűnt számára, hiszen gyermek­korában csellózni, majd zongorázni ta­nult. Elmondása szerint paragrafusok biflázása helyett szívesebben rajzolt vio- linkulcsokat, majd lázas versírásba kez­dett. Könnyűzenét, zeneszerzést is ta­nult, és rövid ideig színházközeiben is lehetett. Ezután kisvállalkozóként tevé­kenykedett különböző művészeti terü­leteken. Férjével - Putnoki Dáviddal - megnyitotta az Immánuel Galériát Szentendrén, az ország legnevesebb ipar- és képzőművészeinek közreműkö­désével, akik műalkotásaikkal fejezték ki mindazt, amit számukra Isten jelent. Ez idő alatt a váci fegyház fogvatartot­tait látogatta, hirdetve számukra az evangéliumot. Itt, a börtönmisszió al­kalmain erősödött meg benne a lelkészi szolgálatra való elhívatás; jelentkezett az Evangélikus Hittudományi Egye­temre. Hatodévét a budavári gyülekezet­ben töltötte Bence Imre lelkész mentorsá- ga mellett. Bittner Abigél a somlószőlősi és a kertai gyülekezetben kezdi meg augusz­tus i-jétől beosztott lelkészi szolgálatát. ■ Menyes Gyula Aratási hálaadó nap 41 Folytatás az 1. oldalról Ezzel a hálaadó istentisztelettel kezdő­dött a gazdag programú nap, amelynek minden részlete mögött az anyagi és szel­lemi javak begyűjtése és szétosztása hú­zódott meg. A művelődési ház udvarán Kari Jánosné Csepregi Erzsébet lelkész föl­szentelte a falu közös kemencéjét, és megnyílt Nagy Istvánnak, a Bonyhádi Pető­fi Sándor Evangélikus Gimnázium és Kol­légium igazgatóhelyettesének csángó té­májú fotókiállítása. Demény Károly polgár- mester - aki bebizonyította, hogy kiváló szakács is - két hatalmas üstben főtt gu­lyáslevesével sokan laktak jól. Levezetőül pedig ott volt a fák árnyas alja beszélge­téshez, kézműves-foglalkozáshoz. Az év­kör nyári szakaszáról, az aratáshoz kap­csolódó népszokásokról, ünnepekről Nagy Zoltán helyi fazekas tartott előadást. Innen a gyülekezeti teremhez siettek az egybegyűltek, ahol az ő, illetve felesége, D. Nagy Judit alkotásaiból nyílt lelket eme­lő kerámia- és tűzzománc-kiállítás. Az aratók vacsoráján a Tóth Bözsike néni, Rabestein Manci néni és a jövő nemzedéket képviselő Sokacz Zsófi által sütött kenyér mellé vöröshagyma, többféle szalonna (mangalica is), tö­pörtyű, pálinka, bor volt a kínálat. A jó étvágyú falatozáshoz az összehordott és szépen elhelyezett egykori aratási eszközökből készített kiállítás terem­tett hiteles hangulatot. A napot a Csurgó együttes muzsikája és késő estébe nyú­ló táncház zárta. Velünk volt az Úr! - állapíthatta meg Demény Károly polgármester megszegi az új búzából sütött kenyeret minden résztvevő. Nagyszerű közös él­mény volt látni, hogy - és ahogy - meg­mozdult a falu népe! Sokan érezték: van miért hálát adniuk. A szervezőknek az áldásdömping mellett azért is, mert azon a bizonyos július 26-i szombaton csak hajnalban és éjjel esett eső, mindent elmosó... ■ Bakay PÉTER Program a küszöbön állóknak 41 Folytatás az 1. oldalról A műsor 19 órakor az orosházi Immánuel együttes koncertjével indult, mely méltó felkészülési lehetőség volt a 20 órakor kezdődő könnyűzenés istentiszteletre. Az igehirdetés szolgálatát Deák László orosházi evangélikus lelkész végezte Jn 6,67-68 alapján. A templom nyitott ajta­jára utalva elmondta, hogy nem elég a küszöbön megállnunk. „Ha a hóesésben melegségre vágyik az ember, akkor sem elég közvetlenül az ajtó előtt megállnia. Ahhoz, hogy a megváltó melegséget érezze, be is kell lépnie az ajtón” - fogal­mazott találóan az igehirdető. Az istentisztelet liturgiájában egy tu­cat helyi fiatal is részt vett - köztük az idén konfirmáltak -, az este evangéliu­mát, Jézus és Nikodémus éjszakai párbe­szédét pedig egy olyan édesanya olvasta, aki néhány hónapos gyermekével együtt a következő hetekben részesül a kereszt- ség szentségében. Egyik felemelő pilla­nata volt az alkalomnak, amikor a gyüle­kezet tagjait a lelkészek egy-egy igével áldották meg. Az istentisztelet után Alföldi Csaba bé­késcsabai kántor adott mini orgonakon­certet, majd a Leckék az életről című filmet vetítették le a különlegesen megvilágított neogótikus templomban. Közben a csendességre vágyók a mécsesek fényé­ben úszó csigalépcsőn kialakított gondo­latösvényen a magasság és mélység, vilá­gosság és sötétség fogalmain meditálhat­tak. A program éjfélkor közös gyertyafé­nyes énekléssel és imádsággal zárult. A szervezők már az előkészítés során is érezhették a közösség örömét, hiszen igazi csapatmunkaként valósult meg a különleges templomi éjszaka. A rendez­vény áldott voltát pedig az is bizonyítja, hogy tízszer többen vettek részt rajta, mint ahányan egy átlagos vasárnapi is­tentiszteleten beülnek a földvári lutherá­nus templom padjaiba. ■ -Ó-Ő-A Árnyékvilágból napvilágra Reménység szerint még előttünk a nyár a „kisebbik fele”, augusztus, a Lukács evangéliumában is szereplő fenséges ró­mai császárról elnevezett hónap. Igen­csak szükség van erre a pár hétre; töb­bünkre ráférne még egy kis pihenés, töl- tődés; sok nyúzott, sápadt arccal lehet találkozni. Apropó, sápadt arc, sápadt lélek - va­jon mitől van ennyi belőlük, belőlünk? Talán félünk már a napra menni? Hátat fordítunk az éltető világosságnak? Gyak­ran halljuk, olvassuk szakemberek fi­gyelmeztető nyilatkozatait a nap, a na­pozás veszélyeiről. Keserű a felismerés: valamit már megint elrontottunk, tönk­retettünk a teremtett világban, és emiatt kell tartanunk az élet forrásától, a nap­tól. Fonák, groteszk helyzetbe sodród­tunk: miközben szinte minden teremt­mény a fény felé törekszik, növekszik, a teremtés koronája, az ember elfordul, menekül a világosság forrásától... Mindez spirituális értelemben is fe­nyegető kísértés, valós veszély. Ha elfor­dulunk a fénytől, hamis ámyékvilágba kerülünk, az életünkkel, örök életünkkel játszunk. Újra meg újra saját magunk, valamint embertársaink árnyaival küsz­ködünk. Néha úgy tűnik, úgy érezzük, tapasztaljuk, hogy ezek az árnyak le- győzhetetlenek. S valójában nem is téve­dünk sokat, hiszen ezek az árnyak nem küzdhetők le, mivel nem léteznek, csu­pán a fény hiányának nyomasztó kísér- tetei. Gyakran a homályban tapogató­zunk, vagdalkozunk, ütközünk, veszély­be rántva másokat és önmagunkat is. Eszembe jut Platón híres hasonlata a barlang szájába ültetett szerencsétlen fo­golyról, akit úgy láncoltak oda, hogy nem képes a napvilág felé fordulni, így a világot csak a barlang falára vetülő ár­nyakból sejtheti, de a valósággal, az iga­zi élettel soha nem találkozhat. Sokan élnek ma is ilyen hamis árnyékvilágban, virtuális valóságban. Talán nem bar­langhoz, hanem komputerbillentyűzet­hez, tévétávkapcsolóhoz vannak láncol­va, s nem a barlang falán felsejlő árnyjá­tékra merednek, hanem a viliódzó kép­ernyőre. A végeredmény nagyjából ha­sonló - a valósággal, az élettel, az Élettel aligha szembesülnek, találkoznak, leg­feljebb annak digitális, elektronikus le­nyomatával, árnyékával. A világ világossága ebből az ókori bar­langból, illetve mai, korszerűsített válto­zatából akar kiszabadítani minket. Ha Krisztus, a mi Napunk felé fordulunk, az árnyak eltűnnek, illetve végleg a hátunk mögé kerülnek. Benne és általa valósul meg az ároni áldás: az Úr felénk fordítja arcát, ránk ragyogtatja világosságát. Tudom, szinte már kegyes közhely, mégis ritkán vesszük komolyan, hogy ÉGTÁJOLÓ Jézus nyáron sincs szabadságon. Ha úgy tetszik, szolidáris azokkal is, akik nem tudnak szabadságra menni - talán egészségügyi, anyagi vagy egyéb okok miatt. Nekik szóló jó hír, hogy az igazán döntő kérdés nem az, hogy hová és mennyiért tudok szabadságra menni, hanem hogy mitől, milyen „barlangból”, milyen megkötözöttségtől vagyok ké­pes szabaddá válni. Hiába utazhat valaki távoli, egzotikus tájakra, ha cipeli magá­val láncait: a mobiltelefont, a laptopot, a walkmant - valójában nem szabad, ha­nem virtuális luxusbörtönének foglya. Nem szeretnék olcsó, populista vi­gaszt kínálni, de meggyőződésem, hogy a nyár, a vakáció ajándékainak kihaszná­lása nem csupán az anyagi lehetőségek függvénye. Akár még a megszokott ott­honi környezetben is szabadságra me­hetünk, ha van erőnk kiszakadni a virtu­ális árnyékvilágból. Ha újra megtaláljuk, felélesztjük és ápoljuk elszáradó emberi kapcsolatainkat. Ha újra rácsodálko­zunk meg nem szokható kiváltságunk­ra: nemcsak teremtménytársainkat, de magát a Teremtőt is megszólíthatjuk, vele is kommunikálhatunk. További szabadságélmény lehet, ha újra felfedez­zük egy nyári hajnal vagy alkony vará­zsát. Ha újra tudunk örülni a teremtett világ apró csodáinak: akár egy új hajtás­nak, kis virágnak a balkonládában, a megszokott helyen lévő virágcserép­ben... Mi több, lehet, szabad, sőt kifejezetten terapikus lenne végre együtt örülni egy­házunkban az üde spirituális hajtások­nak, friss virágoknak, beérő gyümöl­csöknek. Mert minden jogos kritika és vészjósló károgás ellenére akadnak a Magyarországi Evangélikus Egyházban is hálára indító események az idei nyá­ron. Ilyen volt - többek között - a kő­szegi Szélrózsát megkoronázó záró is­tentisztelet, amelyet az elmúlt vasárnap reménység szerint százezrek láthattak a Magyar Televízió mindkét csatornáján. Ennek kapcsán szeretném kicsit „rehabi­litálni” a televíziót mint médiumot, köz­vetítő eszközt, amely igazi értékeket is eljuttathat a legszélesebb tömegekhez, ha felelős emberek bölcsen használják. Talán a képernyőn keresztül is átjött a kőszegi élmény. A legszebb katedrális- ban, az Iskola a határon vadregényes park­jában ezres tömegben alig másfél óra alatt éltük át a szabadulás, a szabadítás csodáját. Szomorkásán szemerkélő eső­ben közös gyónással indultunk el, de a borongós árnyékvilágból Valaki átveze­tett minket a színpompás, verőfényes napvilágra, az úrvacsorái közösség fel­szabadító örömébe. S a legvégén kaptuk az igazi meglepe­tést, azt a sziporkázóan szellemes áldás­bokrétát, amelyet lapunk legutóbbi szá­mának címoldalán olvashattunk. Ennek a tarka nyári csokornak egy hervadha­tatlan szálával, mely írásom címéhez is kapcsolható, kívánok még szép nyári heteket, jó utat az ámyékvilágból a nap­világra: „Adjon Isten mindannyiunknak egy szál napraforgóvirágot, hogy éle­tünk minden órájában keressük a világ világosságát, Jézus Krisztust, felé fordul­junk, őt szeressük, rajta tájékozódjunk, és őt kövessük.” Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents