Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-07-13 / 28. szám
8 2 oo8. július 13. FÓKUSZ ‘Evangélikus ÉletS Jegyzetlapok Napló - 2008 ■ Fenyvesi Félix Lajos „Az írásnak, a művészetnek, a szellemnek nincs többé elsőrendű szerepe a világban. Eltemeti a tömegek szüksége, nyájösztöne, közömbössége, mint Ninivét a homok.” Marái írta ezeket a keserű sorokat, 1947-ben fakadt ki naplójában a világ ellen. De mit szólna ma, ha élne? Ebben a szeméttengerben? Amikor kirabolva az ország, lerongyolódva az emberek. Mégis. lmom kell, ha csak nagyon kevesek számára jelent is valamit. * * * Deák tér. Metróállomás. A középső kocsiban egy szépen öltözött fiatal nő. Kezében alvó csecsemőjére vigyáz, mellette kisfia és kislánya, csendesen mosolyognak, suttognak, hogy föl ne ébresszék testvérüket. A gyűlölködő világban az anya olyan, mint egy ritka égi tünemény. A szeretet eleven szigete: szépséget és tisztaságot sugároz felénk. * * * Infarktus. A harmadik. Égető fájdalommal támad most is, nyakamra fojtó kötelet hurkol. Az utolsó métereket alig bírom megtenni, úgy roskadok le az öreg vaságyra, mint aki sivatagon vágja magát keresztül. Kedves fiatal nővér szúrja a karomba a tűt, köti fel az infúziót és a figyelőmonitor zsinórjait: pár perc, és megérkezik a szigorú főorvos is. Kutatja, kérdezi, mi az oka az újabb rohamnak. A küszködő, hiábavaló élet? A gyűlölködő mindennapok? Kár erről beszélni, a műszerek nem mutatják a láthatadan sebeket, jobb hallgatni. Az este elringatja az embert, az éjfél meghozza a nehéz álmot. A kopott-fehér kórterem, mint kivilágított hajó, suhan az ismeretlen part felé. * * * Hatvan esztendő. Szívem beledobban egy pillanatra. Öröm és bánat bennem, hogy ezt is megértem, annyi megpróbáltatás után még itt vagyok. De fáj, hogy mindig féltő anyám olyan régen elment, és fiatal - állambiztonsági rendőrök agyonverte - pap fiát is el kellett temetnie! Nem rossz hatvanévesnek lenni. Fogadja az ember szerettei ünneplését, vörösborokat kóstol. De amikor elcsendesedik az esti ház, szembesül a valósággal. Percek alatt lehull a köd a szeméről, tisztán lát mindent. El- tékozolta az életét, alig tett valamit, s azt a keveset is Isten segítségével. * * * Jótevőim. Belém villannak a csöndben: arcok és szavak a tavaszi estében. Kilencvenéves öreg szomszédom sokszor elmondja: „A kulacsodban mindig legyen víz, háború lesz megint!" A nála is vénebb kőműves másra esküszik: „Egyél, igyál, és ne idegeskedj.” Bibó Lajos, ifjúságom első igazi írója a cigarettafüstöt vélte a legfontosabbnak, vagyis áprilisban se nyissunk ablakot. Leonardo da Vinci édesapja is különös végrendeletet hagyott: „Ha sokáig akarsz élni, tartsd melegen a fejedet, és soha ne mosakodj.” * * * Képek Tarkovszkijról. Egy pádon ül, mögötte a hallgatag kert. A nagy orosz rendező a távolba néz, ahová rövidesen száműzi a zsarnok hatalom. Milyen beszédes sovány arca: végtelen szomorúság árad felénk, mielőtt végleg kilobban az egész. Utolsó mondata különösen szíven üt: „Egy mű szépsége a műben megtestesülő erkölcsi erővel arányos.” A többit tudjuk: még hat kapkodó év, azután a tüdőrák elszakítja a halhatatlan filmszalagot. A legnagyobb élő költőt nem engedik ki Párizsba. Az apa nem temetheti el a fiát! * * * Pető-intézet. Hetente kétszer elmegyek előtte. Szívszorongva nézem, ha felszáll a járműre egy-egy nagybeteg kisgyerek. Vastag gumikerekű kocsin hozzák, az erősebb férfiak ölelve cipelik őket. Tegnap nagyobbacska fiú volt a társam, tizennégy éves lehetett, sovány arca a rángásban eltorzult, kezét-lábát dobálta, az anyjába karolt, úgy vánszorogtak befelé. Apja a hosszú válltáskát vitte, fáradtan és csendesen térdelt mellette, olykor lehajolt, és megsimogatta a beteg gyerek szőke fejét... Ott álltak előttem, a nagy sietségtől csapzottan, végleg kimerültén. Komor és komoly tekintettel üzenve: a reménytelen reményben is tennünk kell a dolgunkat. Mindenkinek küldetése és feladata van itt a földön! * * * Öreg nemzet. Ez a félelmetes állapot az utóbbi időben alakult ki. A tiszta arcú, fáradt öregeket régen tisztelték. Gyerekkoromban természetes volt, hogy egy-egy idős emberen segítek: bevásároltam, behordtam a tüzelőjét, orvosért szaladtam az éjszakában. Ma nyűg és teher a motyorgó, rossz ruhás hetven-nyolcvan éves. Elesnek, lassan szállnak fel a buszra, csepeg az orruk. Sok fiatal gyűlölettel néz rájuk. Még megérhetjük, hogy arrébb fogják rugdalni az útjukba tévedőket. * * * I. M. levele. Keserű sorok mindenütt, és váratlan szelíd vallomás: „Én a kis falusi templomokhoz vagyok szokva, a fehér falakhoz, nem a díszes dómokhoz. Minél egyszerűbb a templom, annál közelebb az Isten, semmi dísz nem áll közénk.” Gyerekkoromban engem is kopott vályogfalak közt szólított meg Isten. A hóillatú csönd, az egyszerű szavak, a nagyapámtól tanult ének azóta is elkísér, bárhová megyek, mécsesként világok * * * A kéregető összeszedi filléreit, és indul lefelé a lépcsőn. Nem sok, mire leér, már meg is számolta. Menne jobbra, de belebotlik egy hajlott nénikébe. Reszkető kezében kereszt, a korlátba kapaszkodik, hogy el ne zuhanjon. A koldus megsimogatja, marék pénzét az ölébe önti, és csendesen odaszól: „Vegyél rajta kenyérkét és meleg teát!” Azután vonszolja magát tovább a védettebb sarokrészbe. * * * Éjjel, lámpaoltás előtt néhány korty Má- rai. Az utolsó napló szívszorító sorai, mint különleges óbor aranyló cseppjei: „Mégis írok. Mint akit életfogytiglanra ítéltek, várja a kivégzését, néha körömmel jeleket rajzol a falra... Minden Istenben van. És mindenben Isten van.” * * * Antikvárium. Váratlan kincs a lenti polcon: Kosztolányi Nyelv és lélek című prózai kötete. „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar - írja egyik cikkében -, és magyarul beszélek, gondolkodom, írok, életem legnagyobb eseménye, amelyhez nincs fogható.” Az enyém is ez a gyönyörű magyar nyelv, amely az önkifejezés lehetőségén túl az egész nép lelkének, észjárásának, történelmének, műveltségének, teremtő erejének is foglalata. * * * Éjszaka van. Virrasztunk. Az idős asszony felém fordulva mondja: „Olyan hangos a szívem, megzavarom Isten álmát.” * * * Számítógép. Az ezredvég nagy vívmánya. Mást se hallok, csak ezt, akárhová lépek, ebbe botiok, akárki üzen, ezzel próbálkozik Az írás haldoklik, lassan egy-két öreg költő kiváltsága. Sok ember már a nevét se tudja leírni, a telefont választja, a hangszalagot vagy az elektronikus kapcsolattartást. Mikes Kelemen ma nem ima nagynénjének, Márai fiatal barátainak, Nagy László nem tenne a rajzos boríték mellé arany falevelet. Közelkép egy évforduló apropóján Születésnapi beszélgetés ár. Reuss Andrással, az EHE Rendszeres Teológiai Tanszékének professzorával ► A tanévzárót megelőző napon, a nyári szünet beköszönte előtti utolsó pillanatban gyakorlatilag már üres és csendes a teológia épülete. Nem az ilyenkor szokásos tanévértékelő beszélgetésre jöttem; küldetésem a maga nemében egyszeri, megismételhetetlen és sokkal ünnepélyesebb: a hetvenedik születésnapját lapunk megjelenésekor, július 11-én ünneplő ár. Reuss Andrással, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológiai Tanszékének professzorával készítek interjút. Bizonyára tudják az EvÉlet olvasói - hiszen egy korábbi interjúban erről már szóltunk -, hogy ő válogatja az általában a lap 2., időnként pedig címoldalára kerülő elmaradhatatlan Luther-idézeteket. A professzor lendületesen, frissen, hátizsákosán érkezik a reggeli órán.- Először is: hogy érzi magát? Azt hallottuk, súlyos betegségen esett át nem olyan régen... Infarktusközeli állapot volt vagy igazi infarktus?- Sajnos igazi infarktus volt. Nem volt előzménye, nem voltam korábban beteg, nem is „foglalkoztam” az egészségi állapotommal - de utólag belátom, egy nagyon megterhelő időszakban következett be. El kell gondolkoznia az embernek ilyen körülmények között, ez természetes. A megélt évek számát tekintve azt is mondhatnám, „jaj, de kár, hogy öreg vagyok”. Ezzel szemben boldog vagyok, hogy közeledik, és megérhetem ezt az életkort. Jó kezekbe kerültem orvosi értelemben is. További időt kaptam, és hála Istennek, ma már alig érzem nyomát a betegségnek. A figyelmeztetést azonban, amit az Úristen adott, komolyan kell vennem.- Kérhetek valamiféle számvetést a kerek évforduló alkalmából?- Mindenekelőtt hálát adok Istennek, hogy megérhettem. Szívesen gondolok vissza a soproni, ózdi, rudabányai, csöglei, budavári, kelenföldi, angyalföldi gyülekezetben eltöltött lelkészi évekre. De ez a kor elég magas ahhoz is, hogy az ember a mulasztásaira, hibáira, bűneire is gondoljon, amelyekről számot kell adnia az élő Isten színe előtt, aki elé majd leplezetlenül állunk (2Kor 5,10).- A következő tanévben folytatja a tanítást?- Szeptemberben itt szeretném folytatni, ha erre időt kapok felülről, és ha szükség van rám a teológián.- Szűkén vett szakterületének legfrissebb eredménye az a hatkötetesre tervezett sorozat, amely evangélikus hitvallási iratainkat adja közre. Magam, miként az intézmény többi hallgatója is akkoriban, két „antikvár illatú és állagú" kötet megsárgult lapjait forgattam a . rendszeres teológiai tanszék vizsgáira készülve. Mi indokolta még a szövegfrissítést?- Ötven éve jelent meg a hitvallási iratoknak az a bizonyos kétkötetes kiadása, amelyből nemzedékek tanultak. A fordítás ma is megáll, ezért Bódi Emese latintanárnővel nem újat készítettünk, hanem a korábbiak felhasználásával igyekeztünk kijavítani azok hibáit, és következetesen a tömör megszövegezésű latin eredetit vettük figyelembe. A kiadásban új a kísérő tanulmány, Az Ágostai hitvallás története, amely Magyarországon ilyen részletesen még nem jelent meg. Felsorolja az összes magyar nyelvű fordítást és a Magyarországon megjelent valamennyi - magyar, német és szlovák - kiadást. A tanulmány foglalkozik az Ágostai hitvallás hatásával és utótörténetével is. Az Apológián, az Ágostai hitvallás védőiratán, ami lényegesen nagyobb munka, most dolgozunk, és lektorálásra vár a Bohus Imre és Dóka Zoltán fordította Egyezségi irat, ami magyarul eddig még nem jelent meg.- Evangélikus identitásunk szempontjából fontos, hogy visszatérjünk ezekhez a gyökerekhez?- Lutheri, evangélikus identitásunk szempontjából nemcsak a teológiai hallgatóknak, hanem minden teológusnak, de minden evangélikusnak is hasznos és alapvető olvasmány az Ágostai hitvallás. Nagyon remélem, hogy a kísérő tanulmány közelebb segít ehhez a régi, szöveghez. Ökumenikus szempontból is fontos-* nak érzem hitvallásunkat, hiszen nemcsak evangélikusok látják úgy, hogy az Ágostai hitvallás az egyház egységét féltő, ugyanakkor az evangéliumot tisztán megszólaltató szövegével nagyszerű keresztény érték. Ezért más egyházak érdeklődésére is számot tarthat az irat. Ha ezt a munkát, a hat kötetben a tíz irat három egyetemes és hét reformátort hitvallás — kiadását a kísérő tanulmányokkal együtt tovább folytathatnám, és esetleg be is tudnám fejezni, nagyon boldog lennék.- Szociáletikai kutatócsoportjával is folytatja a munkát? Bár munkatársa, Orosz Gábor Viktor most egyetemi lelkészként kapott szolgálati területet.-Az MTA-támögatás megszűntével - lejárt a négy évre szóló közös munka lehetősége - az egyházak szociáletikai nyilatkozatait tovább gyűjtjük, bár kisebb lendülettel, mert nincs alkalmazottunk. A szövegeket pedig értékeljük és lehetőségeink szerint közreadjuk. Zajlik az 1945-48 között hivatalban lévő magyar evangélikus püspökök kiadott politikai-társadalmi nyilatkozatainak sajtó alá rendezése. Befejeztük a Lutheránus Világszövetség és a Vatikán közötti közös dialógusdokumentumok fordítását - az olvasók előtt ebből talán egy ismert lehet: a megigazulásról szóló Közös nyilatkozat -, és a szöveg lektorálása folyik.- A zsinat egy munkacsoportot - melynek Ön is a tagja - bízott meg azzal, hogy a lelkészek válásának kérdésével foglalkozzék. Ez törvény-előkészítő munka? Mi az álláspontjuk ezzel kapcsolatban?- Az a benyomás alakult ki, hogy a lelkészi házasságok válsága, a lelkész házaspárok válása növekvő mértékű. A munkacsoport, amelynek vezetője Fa- biny Tamás püspök, azt a feladatot kapta, hogy gondolja át, e jelenség láttán milyen lépéseket kellene egyházunknak tennie. A téma igen érzékenyen érint mindenkit. Szembe kell nézni a problémával, a csoport tagjai ebben egyetértenek. Ezt a kérdést a maga összetettségében kell megközelíteni. A megoldási javaslat sem lehet leegyszerűsítő. A munkacsoport az eddigiekben úgy látta, hogy nem annyira fegyelmi ügyként és büntetések kilátásba helyezésével kellene kezelni a kérdést. Inkább azon kellene fáradozni, hogy megtaláljuk, milyen segítség nyújtható a házasságok egészségének megőrzéséhez, az esetleg mégis jelentkező bajok gyógyulásához. S ha a válság és ezzel a válás mégis bekövetkezik, akkor miként kellene a feltehetően vétkes, ugyanakkor mégis szenvedő érintettek mellé állni. Három konkrét javaslatot tettünk. Az első: egyházunknak legyen házassággondozó, családsegítő szolgálata, olyan szakemberekkel, akik nem „csak” a lelkészek házassági kríziseiben, hanem bármely hozzájuk forduló család ügyében szakszerű és evangéliumi segítséget nyújthatnak. A második, hogy a hittudományi egyetem mérlegelje, milyen módon kaphatna nagyobb hangsúlyt a lelkészképzésben a házasságra való felkészítés. A harmadik pedig, hogy - s gyakorlati okokból nyilván ez válthatja ki a legtöbb indulatot, amikor ezzel a helyzettel szembesülünk - ha lelkészi válás történik, akkor a gyülekezeteket kell védeni.- Milyen meggondolásból és miként?- Annak érdekében, hogy ne lelkészének házassága-válása legyen a témája a gyülekezet , életének. Egy ilyen kérdés, amely fájdalmas részleteit tekintve nem tartozik a gyülekezeti tagokra, akiktől nem is várható érdemi állásfoglalás, ne legyen a gyülekezeti munka témája. Ne ossza meg a gyülekezetét, ne akadályozza a lelkészi munkát. Vagyis a lelkész alkalmazása abban a gyülekezetben szűnjön meg. Ugyanakkor azon is el kell gondolkodnunk, mit kellene tenni ahhoz,, hogy az „elváltság bélyegét” ne egy egész életen át legyen kénytelen hordozni valaki. Ne megbélyegzés legyen a sorsa. 1 - Egy személyes kérdés: azt hal- “ lőttük, professzor úr megnősült. g Igaz a'hír? Ezek szerint a júliusi o születésnapon némileg új családi 2 körben fog ünnepelni?- Valóban. Miután megözvegyültem, majd infarktust szenvedtem, és a füredi szívkórházból visszatérhettem, egy diákköri kelenföldi ismeretségből, véletlen találkozásból lett házasság. Januárban nősültem meg, feleségem, Bélák Erzsébet latin-orosz-angol szakos tanárnő, az orvosi latin nyelv oktatója.- Végezetül: milyennek látja közegyházunk állapotát?- Mérhetetlen örömmel és Isten iránti hálával tölt el, ha láthatom, hogy egykori tanítványaim szívesen, Jézus Krisztus és az emberek iránti szeretettel végzik gyülekezeti munkájukat, tisztán és igényesen hirdetik az evangéliumot. Amennyire meg tudom ítélni, gyülekezeteinkben mindenfelé jó néhányan vannak, akik nagyra értékelik a lelkészi munkát, és segítik a lelkészek szolgálatát. Nem kevesen vannak, akik nehéz helyzetben állnak helyt. Nagyon meg kell becsülnünk őket. Most nem vagyok tagja közegyházi testületnek. Ezért inkább emlékeim alapján mondom: visszanyert szabadságunkban .hallatlanul szükséges napról napra tanulnunk, hogy szeretettel és tapintattal mondjuk el, aminek igazságáról meg vagyunk győződve; legyünk készek egymást meghallgatni és elviselni s nem emberi mértéknek megfelelően másokat meggyőzni vagy éppen magunkat meggyőzetni.- Nem akarok ünneprontó lenni, de egyházunk közállapotához hozzátartozik az úgynevezett tényfeltáró bizottságnak a munkája is. Ezt Ön miként látja?- Van némi ismeretem a bizottság munkájáról. Amint minden ügyben, úgy az úgynevezett negyven évvel kapcsolatosan is szükséges a múltnak a teljes körű, igazságos, a letűnt kor hibáit vagy felületes megítéléseit meg nem ismétlő felkutatása. Kívánom, hogy a bizottság képes legyen teljesíteni feladatát a történeti hitelesség és a gyógyító krisztusi szeretet magas mércéjének megfelelően. A magam részéről kész vagyok ehhez hozzájárulni. ■ Kőháti Dorottya
