Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-05-25 / 21. szám
‘Evangélikus Éltó EVANGÉLIKUS ÉLET 2008. június I. >► 3 „Krisztusért járva követségben.. Beszélgetés Pátkai Róbert leköszönt KÉMELM-elnökkel ► „Mint Krisztus egyházának az evangélium hirdetésére és a szentségek kiszolgáltatására elhívott szolgái és ezen szolgálatra készülő teológusok, 1957. március 3-5-én (...) kijelentjük, hogy egyéni sorsunk jövő alakulását mindenben az evangélium (...) szolgálatának szükségleteihez irányítjuk” - hangzott el az idézet az alapító nyilatkozatból a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközösségének (KÉMELM) május 22-én rendezett utolsó konferenciáján. A piliscsabai Béthel Missziói Otthonban többen is emlékeztek a szervezet ötvenegy évvel ezelőtti megalapítására. Az Evangélikus Élet krónikása a leköszönt elnököt, Pátkai Róbertét, az Egyesült Angol Nyelvű Evangélikus Egyház nyugalmazott püspökét kérdezte a KÉMELM megszűnésének okairól...- Hadd mondjam így: mi a „kilépő” nemzedék tagjai vagyunk. Az alapítók közül a legifjabb is már hetvenhat esztendős. Elfáradtunk, megöregedtünk. Ideje átadni a stafétabotot és a tapasztalatokat is. Örömmel hallottam dr. Fabiny Tamás püspöktől, hogy véleménye szerint lenne igény a birtokunkban lévő egyháztörténeti jelentőségű dokumentumok közkinccsé tételére, illetve hogy ő úgy gondolja, minden bizonnyal sokan lennének olyanok, akik szívesen vennék kézbe memoárjainkat.- Sajnálatos újságírói tapasztalat, hogy a „kilépő' nemzedék"-ek tagjai gyakran hordoznak magukban keserűséget, s többnyire valamiféle kudarcként élik meg, hogy át kell adniuk a stafétabotot. Az Ön arcán és szavaiban mégsem leltem nyomát keserűségnek, szomorúságnak. .. Éppoly derűs, mint amilyennek évek, évtizedek óta ismerhetjük.- Mert reálisan felmértem jelenlegi lehetőségeinket. Hiszem, hogy mi egykor mindent megtettünk, ami tőlünk telt. És hiszem - mert átélhettem -, hogy Isten gazdagon megáldotta életünket, és segített minket abban, hogy megvalósítsuk az 1957-es nyilatkozatban foglalt elképzeléseinket.- Személy szerint Önnek például milyen kihívásokkal kellett szembenéznie szolgálata során, amikor hű akan maradni az idézett célkitűzésekhez?- Annak idején azt is elhatároztuk, hogy nem akarunk úgynevezett „menekült” magyar egyházat szervezni, hanem a helyi egyházakkal egyetértésben szeretnénk dolgozni. Ezért végeztem én magam is elsősorban angol nyelvű szolgálatokat. De emellett természetesen mindig szakítottam időt arra, hogy a kint élő magyarokat látogassam, magyar nyelvű istentiszteleteket tartsak, önként, anyagi ellenszolgáltatást nem várva.- „Pluszmunkaként" a látogatást és a magyar nyelvű istentiszteleteket említette, de ne feledkezzünk el a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközösségének egyéb tevékenységeiről sem...- A KÉMELM sokszínű szolgálatvégzésre törekedett a hit és a magyarságtudat megőrzése érdekében. Alakulása után szervezetünk nagy energiával és lelkesedéssel kezdte el a munkát. Mindenekelőtt a médiamunkát, hiszen nem sokkal megalakulásunk után már meg is jelent az Útitárs. A külföldön élő evangélikus magyarok - egykor havonta jelentkező - lapja Magyarországon is régóta -ismert,-az idén pedig már az Evangélikus Elet „részévé” vált. Azután megszületett a Koinonia címet viselő teológiai folyóiratunk - a görög szó „közösség’-et jelent -, amelynek ma már a régebbi számai is olvashatók az interneten, a http://church.lutheran.hu/utitars/koino- nia.htm oldalon. De említhetném az ifjúsági konferenciákat is, amelyeket Terray László és Gtatz József irányításával tartottunk - később ezekből nőtt ki az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem.- Most, hogy a KEMELM megszűnik, miként alakul az ifiúsági konferenciák és a Koinonia sorsa?- A Koinonia a tervek szerint - Gémes István szerkesztésében - a továbbiakban is megjelenik, az ifjúsági konferenciák kérdésének megoldása azonban még várat magára. Ami pedig magát a KÉMELM-et illeti: a tavalyi, jubileumi, az ausztriai Őriszigeten tartott összejövetelünkön megfogalmazott nyilatkozatunkkal az volt a cél, hogy tartalmilag zárjuk le fél évszázados múltra visszatekintő tevékenységünket. Tekintettel kell lenni arra, hogy a helyzet ma egészen más, mint egykor volt. A jelenlegi egyházi vezetéssel való kapcsoltunk példának okáért jó és rendezett. Én a magam részéről a megoldást a KEMELM- nek a külföldön élő magyar evangélikus lelkészek fratemitásává való átalakulásában látom. Az ehhez való csatlakozás szándékát mindenki egy meghatározott összeg önkéntes befizetésével jelezhetné. Ily módon szervezeti hierarchia nélkül, baráti közösségként lehetnénk a Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) tagjai. Ezen belül bizonyára könnyebben meg fogjuk találni a megfelelő lehetőségeket • arra, hogy - például konferenciákon való részvételen, előadások tartásán keresztül vagy más egyéb módon - még szorosabbá válhasson a külföldön élő magyar evangélikus lelkészek és laikusok, illetve a Magyarországi Evangélikus' Egyház közötti kapcsolat. ■ Gazdag Zsuzsanna A piliscsabai konferencia résztvevői között Alapkőletétel Pogányban Folytatás az 1. oldalról Hosszú folyamat vezetett el addig a felismerésig, hogy a megoldást egy új, zöldmezős, mintegy kétszázötvenmillió forintba kerülő beruházás jelenti. Ennek fedezetéül az Országos Egyházi Iroda korábban nyújtott támogatása, a Pécsi Evangélikus Egyházközség tulajdonát képező két otthonépület eladásából származó bevétel, továbbá a Pogány ön- kormányzata által felajánlott, háromezer-kétszáz négyzetméter területű telek szolgál. Az új objektumban gyógyszer- tár és orvosi rendelő is lesz. Az alapkövet Ittzés János püspök mellett megáldotta Koskai Erzsébet egyhá- zaskozári, Aradi András dombóvári és Varsányi Ferenc pécsi lelkész is. Köszöntőt mondott Wrísz László, a pécsi gyülekezet felügyelője, valamint Birkenstock János a pogányi önkormányzat, dr. Herényi Gejza pedig a pogányi filia nevében. Közös ünnepe volt ez a nap az országos egyháznak, a pécsi gyülekezetnek, az otthon lakóinak és dolgozóinak, valamint a pogányiaknak, mivel nemcsak a felépítendő otthon talál helyet, életteret a községben, de szolgáltatásaival maga is szervesen részt vesz majd a település életében. ■ Dr. Sramó András Somlóvecseiek ünnepe Megújult az imaház és az orgona letet követő közgyűlésen Polgárdi Sándor ismertette a gyülekezet és a templom történetét. Márkus Géza gondnok - aki toronyórát ajándékozott a gyülekezetnek - meghatott szavakkal könyör- gött azért, hogy ezután azok is járjanak templomba, akik eddig ritkán tették. A gyülekezet a templom előtt kérte Isten áldását; a megújult imaházat Ittzés János püspök szentelte fel. A bensőséges ünnepség közös ebéddel, szeretet- vendégséggel zárult. ■ B. E. ► Nemcsak az evangélikus hívek, hanem az egész falu ünnepelt május utolsó vasárnapján Somlóve- csén. Ünnepi istentiszteleten adtak hálát a gyülekezeti imaházért, a megújult orgonáért. .................................................................... So mlóvecse kicsiny, százhárom lelkes település a Bakonyalján, a Somló lábánál. Ma huszonnyolcán vallják magukat evangélikusnak, bár negyven évvel ezelőtt kétszázhúszan tartoztak a gyülekezetbe - éppen annyian, mint ma a somlószőlősibe, melynek filiája a vecsei. A templom 1847-48-ban épült, a szabadságharc után szentelték fel. A maroknyi gyülekezet régi álma vált valóra, amikor a szomszédságában felújították a gyülekezeti házat, ahol korabeli fényképeken kívül az evangélikus tanítók nevét megörökítő tábla is helyet kapott; elkészült egy kis faoltár. A .templomban a megújult orgona hangjai hívogatták a híveket. A vasárnapi istentiszteletre távolabbról is érkeztek vendégek, a falu lakosai is - felekezeti hovatartozástól függetlenül - részt vettek az ünnepen. Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke 5MÓZ 6,4-9 alapján hirdette Isten igéjét. Az' Ószövetség népe megszégyenít bennünket, példa lehet előttünk. Nyomorúságunk gyökere, hogy Isten igéje elvesztette értékét, fontosságát, szívünkben más veszi át a helyét. Isten igéje életújító hatalom; életünk középpontjában kellene lennie. „Szeresd az Urat” - szól az ige, de vajon lehet-e szeretni az Urat, amikor életünkben megrázó események történnek, amikor betegségekkel küzdünk? Igen, lehet és szabad szeretni; Isten irgalmas szeretettel hív bennünket, ő az egyedüli Úr, a szerethető Isten. A liturgiában Polgárdi Sándor, a gyülekezet lelkésze és Nagy Zoltán nagyaláso- nyi lelkipásztor szolgált. Az istentiszteO O Szemétkrízis Szinte sci-fi filmbe illő jelenség a nápolyi szemétbotrány. Számomra egyszerűen felfoghatatlan, hogy a 21. század egyik fejlett európai nagyvárosában több mint fél éve utcákon tornyosuló szeméthegyek füstje, bűze teszi kálváriává az ott élő emberek életét. Megmagyarázhatatlan - ennek ellenére mindig van magyarázkodás -, hogy tehetetlennek bizonyul a kormány, az önkormányzat, a hadsereg, a rendőrség, sőt még az Európai Unió mindenható bürokratikus apparátusa is. Először 2008. január 7-én olvastam a jelenségről: „Az olasz hadsereget vetették be hétfőn a Nápoly környékén két hete tartó szemétválság felszámolására. (...) A hétfő kora délutáni jelentés szerint Nápolyban még mindig 5200 tonnányi hulladék vár elszállításra.” Csaknem fél év múlva, május 20-án ugyanerről: „Megoldódni látszik a nápolyi szeméthelyzet: a 3500 tonna hulladékot Németországba viszik. Épp időben, az orvosok szerint ez már az egészségre is veszélyes állapot.” A járdán szemét; bűz, por, szmog, kiabálás és dudaszó mindenütt. De hiszen ez Nápoly! Szemétválság Nápolyban, szeméttelepek, illegális szemétlerakatok a magyar tanyákon, kosz mindenütt a nagyvárosokban, az egész nagyvilágban. Civilizált, globalizálódó világunk egyik állandósuló és egyben megoldhatatlan gondja a növekvő, az egyre nagyobb, kezelhetetlenebb szemétmennyiség. Bár mi tiszta, élhető és élvezhető környezetet szeretnénk magunknak és gyermekeinknek, kényelmünk oltárán szinte tudatos felelőtlenséggel, pazarlással áldozunk önzésünk istenasszonyának. Ebben a rövid írásban a fizikai szemétválság ürügyén egy másfajta szemetelés káros, romboló hatására, akut tüneteire szeretném felhívni a kedves olvasók figyelmét. Ugyanis nemcsak fizikai környezetünket pakoljuk tele egészségtelen szeméttel, de lelki, szellemi, nyelvi környezetünk sem kímélődik meg a mindent elárasztó, fojtogató szellemi „szeméthegyektől”. Arra a nagyon is veszélyes jelenségre szeretnék utalni, amely szép magyar nyelvünk gazdag szókészletét fenyegeti: a megoldhatatlannak tűnő nyelvi szemétkrízisre, a bűzös nyelvi szeméthegyekre. Nyelvünkben is, akár az élet más területein, felütötte fejét a mindent elseké- lyesítő igénytelenség. A magyar társadalom jelentős részének aktív szókincse egyre fogyatkozik, a nyelvi választékosság, sokszínűség és helyesség szinte kizárólag a szakma monopóliumává vált - néhány elkötelezett nyelvész, író, értelmiségi szélmalomharcává. Azonban ÉGTÁJOLÓ a nyelv mint változó, alakuló jelenség a maga módján „gazdagodott” is: az utóbbi időben az angol szakmai jövevényszavak mellett bőven megfűszereződött trágár, obszcén szavakkal, kifejezésekkel, káromkodásokkal. Egy ideje arra lettem figyelmes, hogy nagy reményű ifjúságunk milyen praktikus módon, gyorsan és hatékonyan kommunikál néhány vastagon fogalmazott trágár szó segítségével. Szocioling- visztikai szempontból szerintem nyelvi korszakváltás határán vagyunk. Nádasdy Ádám nyelvész írja, hogy a „trágárság ízig-vérig nyelvi jelenség... durvaság, mely nem mindig illetlen.” Nem mindig illetlen, különösen akkor nem, ha modem irodalmunk egyre inkább szalonképessé teszi. Valamikor a trágárság használata tudatos lázadás volt a kommunizmusban elvárt, netalán a kispolgári nyelvi prüdériával szemben, ma azonban a trágár szavak egyfajta mondattöltelékként funkcionálnak, és jóformán meg sem lepnek bennünket. Egy másik nyelvész, Galgóczi László, aki behatóan foglalkozott a trágárság és obszcenitás nyelvi jelenségeivel, a következőket állítja: .....trágá r szavak mindig léteztek, bár napjainkban mintha egyfajta divattá válna a használatuk.” így lesz az obszcenitás, a trágárság életünk szerves része. Mindez szerintem nem kizárólag, sőt nem elsősorban nyelvi jelenség, sokkal inkább valamilyen lelki, szellemi folyamat tapintható következménye. Tudjuk, hogy a nyelvnek érzelemkifejező szerepe is van. A szavakról, mondatokról ítélve valami nagyon furcsa folyamat játszódik le az emberek lelkében. Mindinkább arra a következtetésre jutunk, hogy a lelkünk mélyén valami nincs rendben, és ezt tanúsítják elmondott, elsziszegett, kitörő káromkodásaink is. Egyes nyelvészeink szerint a káromkodás egyenesen leleményre, kreativitásra utal, nyelvi ügyeskedésre. Számomra azonban mást jelent. Egy belső, nagy szemétkrízis jeleit vélem felfedezni, azt az óriási lelki-szellemi válságot, amelyet nap mint nap átélünk, amely fertőz és bűzlik életünkben. Igaz az a bibliai mondás, hogy az ember azt hozza felszínre, ami a szíve mélyén van: a jó kincset vagy a gonoszt. Jézus mondta: „Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a szájából, az teszi tisztátalanná az embert. Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok...” (Mt 15,11.19) Nyelvünk a lélek tükre, emberségünk fokmérője, egy jelenség, amely minősít - egyént, közösséget, nemzetet. Szeretném, ha leleményességünket, kreativitásunkat valami más dolog minősítené, nem a trágárkodás. Vállalva a konzervativizmus vádját, én teljes mértékben vallom Reményik gondolatiságát nyelvünkről (Az ige): „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, És áhítattal ejtsétek a szót, (....) Úgy beszéljen ki-ki magyarul, Mintha imádkozna, Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!" Adorjánt Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
