Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-03-30 / 13. szám
8 -41 2008. március 30. FÓKUSZ ‘Evangélikus Élet3 A LÁMPAGYÚJTOGATÓ Reményik Sándornak (1890-1941), az erdélyi magyarság és a magyar evangélikusság nagy tiszteletben tartott alakjának az életéről Hantz Lám Irén, a költő egykori barátjának, Lám Bélának a leánya állított össze egy szép - képekkel, versekkel, levelekkel, dokumentumokkal gazdagon illusztrált - könyvet, mely Kolozsváron, a Stúdium Kiadónál jelent meg 2007-ben. A kiadvány támogatói közt szerepel a Jobbágy Károly Alapítvány is, így az alapítvány székhelyén, Balassagyarmaton is bemutatták a kötetet. A február 15-i rendezvénynek a balassagyarmati evangélikus gyülekezeti ház adott otthont. Az est során a szerző személyes élményekkel, családi emlékekkel és anekdotákkal fűszerezve elevenítette fel Reményik életének főbb állomásait. Még közelebb került hozzánk Reményik Sándor Képes-verses kötet a költő életéről A magyar evangélikus egyház tagjai között sokan kedvenc költőjüknek tartják az evangélikus Reményik Sándort, aki verseinek egy részével hitet tett magyarsága mellett, jelentős részével pedig kifejezte Isten kegyelmében való hitét, az egyházhoz való ragaszkodását. Erdélyben született, ott élte le életét a szomorúan változatos történelmi évtizedekben, ott volt mindvégig magyar, ott halt meg, és ott van eltemetve a kolozsvári Házsongárdi temetőben. Az 1890- ben született és 1941-ben elhunyt költő korán eltávozott az élők sorából, de két nagy kötetet kitevő verseivel gazdagította az erdélyi és a magyarországi magyarságot, valamint az egyház tagjait. Egyházunk sajtóosztálya 1991-ben az Unikomis Kiadóval közösen Isten közelében címmel kiadta a költő úgynevezett istenes verseit, melyeket unokahúga, Imre Mária válogatott és szerkesztett. (Két lelkész, Benczúr László és Koren Emil a segítségére volt; ők pár hónapig vendéghallgatóként a kolozsvári teológián tanultak, s az ottani gyülekezetben többször találkoztak Reményik Sándorral és Járosi Andorral, a kolozsvári evangélikus gyülekezet lelkészével, a teológia tanárával.) 2005-ben pedig a Luther Kiadó, a Kálvin Kiadó és a kolozsvári Polis Könyvkiadó közösen jelentette meg két kötetben Reményik Sándor összes versét. Tehát verseivel, azok mondanivalójával, magyarságával és keresztény hitével itt él közöttünk a költő. És most egy újabb, nagyon szép és tartalmas kiadvány által még közelebbről megismerhetjük életét, munkásságát. A Petőfi Irodalmi Múzeum a Károlyi-palotában február 13-án kulturális összejövetelt szervezett, amelyen bemutatták a Kolozsváron megjelent, A lámpagyújtogató című, szép kiállítású könyvet, amely Reményik Sándor életét mutatja be születésétől haláláig képekben, levelekben, versidézetekben, újságcikkekben. A könyv kép- és szöveganyagát Hantz Lám Irén kolozsvári nyugdíjas pedagógus állította össze; ő egyébként leánya Lám Bélának, aki a kolozsvári gimnáziumban iskolatársa és élete végéig közeli barátja volt a költőnek. Irénke kislánykorában ismerte Reményik Sándort, felnőttként pedig sok időt töltött a most megjelent könyv anyagának felkutatásával és ösz- szeállításával. A több száz fős összejövetelen a főszereplő Hantz Lám Irén volt, aki vetített képes előadásában részletesen ismertette a kötetet. Havas Judit előadó- művész több verset olvasott fel a könyvből, elsőnek a Lámpagyújtogató címűt, amelyből a résztvevők megtudhatták, hogy Reményik Sándor magát tartotta lámpagyújtogatónak, olyannak, aki tevékenységével világosságot gyújt az embereknek. A bemutatón közreműködött még Egyed Emese kolozsvári egyetemi tanár és Gáli Teréz erdélyi dalénekes, aki több verset adott elő énekelve, gitárkísérettel. Az evangélikus Reményik Sándor életét és munkásságát bemutató könyv biztos sikert fog aratni. Ez juttatta eszembe, hogy a Magyar Örökség és Európa Egyesület az utóbbi években több erdélyi magyar költőt, művészt - többek között Kányádi Sándort - is kitüntetett a Magyar Örökség Díjjal. Ha valaki, akkor Reményik Sándor is megérdemelné a - posztumusz - díjat. Ehhez az kell, hogy a magyar evangélikus egyház illetékesei írásban javasolják a költőt a kitüntetésre, természetesen részletesen megindokolva a javaslatot. Az indítványt a Magyar Örökség és Európa Egyesület címére (1094 Budapest, Tűzoltó utca 58.) kell beküldeni. ■ Dr. Juhász Géza Reményik Sándor Emmaus felé A harangok oly kábítóan zúgtak, A nép oly kábítóan feketéllett. Baldachin alatt a Szentség haladt... Jeruzsálem! -gondoltam azalatt - S gondoltam: inkább Emmausba térek Emmausra most száll az alkonyat, S a távol hegyek olyan csoda-kékek Indultam a városból kifele. S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég: Gondoltam, hogy ez már az O ege. S hogy álmosabb lett a harang szava, Mintha víz alól boronganafel, Vagy véghetetlen ködből hangzana: Gondoltam, hogy ez már az 0 szava. Emmaus felé üdébb lett a táj. Kis virágokat láttam állani. Kis ibolyákat vándor-utam szélén: Gondoltam: ím, az O virágai! Álmában gügyögött egy-egy madár, Hogy az erdőre értem, hallgatag; Gondoltam: ím, az 0 madarai, Hogy szerette az égi madarat! Delej Jutott a barna fákon által, Égremeresztett csontos ujjaik Mintha megteltek volna már virággal. Tudtam: e percben Ő beszélt áfákkal. Borongott messziről a mély harang, S a mély avarban lassan elalélt, De én úgy álltam ott künn boldogan, Mint aki látta Őt - és célhoz ért. Kolozsvár, Hója-erdő, 1921 nagyszombat estéjén Reményik Sándor halotti maszkja ■ Dávid Gyula A Pásztortűz című folyóirat 1941. évi utolsó számának címlapjáról Reményik Sándor halotti maszkja néz szembe velünk, a költő és alapító főszerkesztőé, aki 1941. október 24-én hunyt el, s akit Kolozsváron addig soha nem látott tömeg kísért el utolsó útjára a Házsongárdi temetőbe. Végső búcsúztatásán - ahogy Jékely Zsolt látta - „koporsószaggal küzdő virágillat, halottnak szóló orgonazúgás, a fekete gyülekezetnek a nagy koporsó körül örvénylő fájdalma” vette körül. Egy ilyen írótemetés volt még évtizedekkel később; Kos Károfyé 1977-ben. A Pásztortűz közölte halotti maszkon a végső megnyugvás által kisimított vonások ellenére átüt az utolsó évek fizikai és lelki szenvedése. Összehasonlíthatjuk az élő költő „utolsó fényképével” is - azt az Erdélyi Helikon közölte arról a való világból kitekintő szomorú nézés fogja meg a szemlélőt. Hová lett az Eredj, ha tudsz! keménysége? A Templom és iskola programadó hite? Az Ahogy lehet és az Erdélyt elhagyó s a saját kisebbségépítő programját is megtagadó Mokkáinak feleletül leírt Lehet, mert kell! szülőföldbe kapaszkodó elszántsága? A gyász óráiban-napjaiban a kortársak, íróbarátok megpróbálták a teljes Re- ményiket láttatni. Tavaszy Sándor írta: „Költészetén mint örökké érvényes alaptétel vonul végig az igazság: a lélek nagyobb, mint hordozója, a test és a szellem még nagyobb, mint őstalaja: a lélek.” Tompa László egy neki dedikált fényképről idézte a költőtárs sorait: „Lehet, elmúlunk mind nyomtalanul, / Elmúlik ez a kis erdélyi világ - / De »mondó tüzek« voltunk itt mi mégis: / Hegyen lobogó őszi lármafák -”, s hozzátette: „Hivatásérzését, költészetének összegezését senki jobban ki nem fejezhette, mint maga tette ezekkel a szavaival. Mondó tűz, ebben a minőségben magát fel is emésztő, állandó őrjel, virrasztó akart lenni.” Molter Károly szerint „minden olcsó sikert elhárított magától, egyszerűen és világosan hatott vissza a jelszavakra, és a tolakodó anyaggal szembeállította a lélek hatalmát. És így jutott el, minden csillogástól fnenten, Babits közelébe, akinek puritánságát még fokozta - önértékelésében: »Sem fárosz nem lettem, sem fénybogár, / Parton állok két fény közt, sötéten.«” Szerb Antal pedig úgy látta, hogy versei „egy tépelődő, szinte másvilágian érzékeny lélek halk vallomásai, beszámolásai belső harcáról Isten fényében és a halál árnyékában”. Mindez így igaz. Halálának hatvanhatodik évfordulóján azonban talán nem szentségtörés mégis elsősorban a halotti maszk Reményikjére emlékeztetnünk. Arra a költőre, akinek már fájt az a világ, amelyben élnie adatott, aki a második éve lángoló világ új rémségeinek közepette, egész életével hitelesített eszményei magaslatáról emelte fel tiltakozó szavát a vesztébe rohanó emberiséget elárasztó gyűlölet ellen. A világgal és önmagával végső számvetésre készülő Reményik 1941. május 13-ától 16-áig keltezett, utolsó versciklusának a Korszerűtlen versek címet adta. Pedig nem ő volt a „korszerűtlen", hanem az a kor, amely a legfőbb értéket, az emberséget tagadta meg és tiporta lábbal. „Nagy áron vásároltam én meg / Azt a jogot, / Hogy korszerűtlen merjek lenni” - kezdődik a ciklusnyitó vers, amelyben a „halk magyarság” költőjének vallja magát, s azt az időt hívja tanúul, amikor „elnyomott s néma tömegeknek / Felszakadó sikolya” volt, amikor „titkon verő szívek élén” lobogott. Akkor - a kisebbségbe szakadtság első pillanataiban - „őrlő szú” akart lenni „az idegen fában”; a bécsi döntés után, immár többségi magyarként Erdélyben, felteszi a kérdést: Egymás mellett soha? „Hát így kell mindig lennie: / Fölül az egyik, s a másik alul? / Hatalmi kérdés emberek között, / S a hatalomban egyik elvadul? / Mindig csak elnyomott és elnyomó, / Kis különbség a módszerek között / És árnyalatok kockaforduláskor, / S meztelen önzés mindenek mögött? / Egyéni önzés és családi önzés / Es ezerféle színű nemzeti - / Hát nem lehet e korhadó világot / Testvér-színekkel ékesíteni?” Majd folytatja az öngyötrő, de valójában tetemre hívó kérdések sorát: „Hát így kell mindig lennie: / Az egyik alul s a másik felül? / Ölni, vagy halni: ez a nagy parancs: / És szép egymás-mellettiség soha?” Akinek Végvári álnév alatt megismert versein át egy egész nemzet érezte kimondva fájdalmát és Trianon elleni tiltakozását, most „törten nézi” a lengő zászlókat, s úgy érzi: ő csak egy „tépett, titkolt / Lobogni nem tudó / Magyar zászlódarab”. S huszonkét év kisebbségi élettapasztalatát summázva mondja ki: „Magyarok voltak Magyarország nélkül, / Magyarok vannak Magyarország nélkül, / Magyarok lesznek Magyarország nélkül. / Mert az országnál mélyebb a magyarság, / Mert test az ország és lélek a nép - / Keret az ország, s az ország-keretben / A magyarság a fejedelmi Kép... /(...) Vannak bolondjai a szerelemnek, / S őrültjei a honfi-láznak is - / De néha nagyon is hamar kisül, / Hogy mindez múló, balga és hamis. / Vannak korszakos szörnyű tévedések / És vad politikai divatok - / De néha egy-egy költő mondja el / Joggal: az állam mostan én vagyok.” (Mi a magyar?) A körülötte „lángbaborult mindensé- gért” imádkozik, s elutasítja azt az új világot, amelyet Az ember tragédiája falanszterjelenetét idéző, apokaliptikus látomással „egy megkergült és óriási Spártá”- hoz hasonlít: „Kimért, rideg, zordon és szigorú, / Egy óriási »fekete leves«, / A spártaiak fekete leve: / E lében fog az öreg föld forogni. / És minden, mi az életet / Eltűrhetővé és életté tette / És minden, ami nem lesz spártai, / Minden, aminek színe, illata / S árnyéka van még, régi, emberi, / Szeretet, szépség, részvét, irgalom, / Misztika, metafizika és Isten - / Életképtelen csecsemőkkel, / Meddő nőkkel, elszáradt öregekkel, / Széklábfaragó Mi- chelangelókkal, / Minden, ami e szörnyű világ ellen / Rajongva s vérzőn még az égre zendül: / Odakerül a szikla tetejére, / S letaszítják a szikla tetejéről.” (Látlak...) A magát a halál közelében érző költő túlérzékenysége ez - mondhatták akkoriban egyesek. Pedig ez a költői magatartás ott volt már a harmincas évek derekától, csak épp nem figyeltek fel rá. Olyan versekben, mint a Magunkba le, a Kettétört mondat, a Minden nagy és kicsi Napóleonnak az Abel pedig nincs, amelyeknek egy része - a Korszerűtlen versekkel együtt - a Reményik halála után kiadott, Egészen című kötetben (1942) került a szélesebb nyilvánosság elé; más része csak évtizedekkel később, az újrafeltámadás idején megjelent Hátrahagyott versekben (2002). Egyetlenegy idézetet hadd iktassak ide, a Vissza ne élj! című, 1938. október 23-áról keltezett versből, amely mintha a nemzeti ünnepeinket megszentségtelenítő mai „hazafiaknak” szólna: „Ha ajkadon majd újra zeng a Himnusz, / S a Zászlót ismét Te veszed kezedbe: / Zászlóval és Himnusszal halkan élj, / S vissza ne élj vele! / A Himnuszt mély, szemérmes áhítattal / Zsolozsmázd - szinte hangfogóval csak, / S a zászlót úgy illesd nyilvánosan, / Mintha volna árva kis szalag, / Színháromság, titokban bujdosó - / Fiók rejtekén rejtőzködő / Pókhálós kincs - a győztes lobogó.” Halálának hatvanhatodik évfordulóján a „korszerűtlen” költő ezt üzeni az emléke előtt tisztelgő mai magyaroknak. Elhangzott múlt év október 24-én a Kolozsvárott rendezett emlékünnepségen. A kritikus-költő hagyatéka Reményik Sándor: Kézszorítás „A valódi kritika nem a befogadás, hanem igenis a kiválasztás képessége, lényege az értékelés és az ítélet; az esztétikai ítéletnek pedig - bár az maga logikai funkció - végső alapja mindég egy érzésbeli, ízlésbeli adottság, ha úgy tetszik: dogma." A közel fél évszázados tiltás után Összes verseinek újbóli megjelentetésével mint költőről alkothattak képet a Reményik Sándor lírája, költői életműve iránt érdeklődő olvasók. Reményik Sándor teljes életművének ez azonban csak egy része. O ugyanis nem csak költő volt, és eredetileg nem is költőnek indult. A joghallgató az 1910-es évektől egyrészt lírai hangvételű prózai műveket kezd megjelentetni (Aprily Lajos ezekben vélte felfedezni Reményik költészetének csíráját), másrészt ezzel párhuzamosan az irodalom, főleg a költészet kérdéseivel foglalkozó esszéket, kritikákat, recenziókat is publikál kortárs alkotók műveiről, köteteiről. Ebben az irodalomkritikusi minőségében Reményik Sándor költői munkássága mellett - hosszabb-rövi- debb kihagyásokkal egészen haláláig jelen volt a magyar irodalmi életben. A tízes évek végére Reményik végleg felhagyott a jogászi pályával, s innentől hivatásszerűen foglalkozott az irodalommal. A nagyváradi Magyar Szóban, a marosvásárhelyi Zord Időben, a kolozsvári Új Erdélyben és az Erdélyi Szemlében jelentek meg első kritikai írásai, cikkei, majd 1921-től az Erdélyi Szemle jogutódjában, a Pásztortűzben folytatta ilyen irányú munkásságát; ez utóbbi folyóiratnak alapítója, két és fél évig főszerkesztője s haláláig meghatározó személyisége volt. Nem túlzás azt állítani, hogy Reményik több száz írást magába foglaló műkritikai tevékenysége egy egész kritikusi életművet is kitesz. Bár néhány kiemelkedő írása vagy a témájánál fogva az érdeklődés homlokterébe került esszé kapcsán néhányszor ráirányult a korabeli szakmai figyelem a „kritikus” Reményikre, egészen mostanáig nem került sor a Reményik-hagyaték e jelentős részének felkutatására és kritikai feldolgozására. A költő Összes verseinek összeállítója és szerkesztője, Dávid Gyula nem hagyta abba a Reményik-életmű kutatását a versek összegyűjtésének végeztével, és a haöt1 m# ^ gyaték fent említett részét is feldolgozta, rendszerezte és sajtó alá rendezte. Az ő kutatómunkájának gyümölcse a Kézszorítás című esszé- és tanulmánykötet, amely a kolozsvári Polis Könyvkiadó és a Luther Kiadó közös gondozásában jelent meg 2007-ben. ■ — TRI — Reményik Sándor: Kézszorítás. Polis Könyvki- - adó - Luther Kiadó, Kolozsvár-Budapest, 2007. Ara: 2950 forint.
