Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-03-09 / 10. szám
Az Útitárs Az Utitárs I. évfolyamának l számából' 1957. húsvét Sokszor vagyok úton. Hol vonaton, hol autóbusszal, hol repülővel. Csaknem mindig egyedül, s néha nagyon is távoli célok felé, ismeretlen tájékokra és országokba. Ilyenkor még az utazáshoz szokott emberen is erőt vesz egy kis bizonytalanság. Mi vár rám? Hova megyek? Találok-e valakit, akivel együttesen utazva a cél felé elbeszélgethetek, aki talán maga is segíteni tud az úton, avagy az én segítségemre szorulhat? Elnézegetem sokszor az utazó embereket. Egyeseket búcsúztatnak, barátok és ismerősök ajándékokkal látnak el, s boldogan kiáltják az elutazó felé a „viszontlátásra” örvendező biztatását. Mások magukra hagyottan szállnak be, s azután meghúzódnak csendben, bizonytalanul. Tudják, hogy utazniok kell, de még nem ismerik a célt, még nem tudják, hogy mi lesz velük. Vajon a legközelebbi állomásuk végállomás lesz-e, avagy csak egy újabb átmenet a következő állomásig? Aztán elindulunk. Egy ideig csak nézegetjük egymást. Találgatjuk, hogy ki miféle nemzetség lehet. Vajon miért utazik, és vajon hova? Már kezd hosszúra nyúlni az idő, egyesek unatkoznak, mások olvasnak: újságot, könyveket vagy üzleti levelezést. Aztán megszólal az egyik. O a tapasztalt utas, aki büszkén tudja felsorolni, hogy már mi mindent látott ebben a világban, aki mindjárt megkérdezi társát is, hogy merrefelé viszi az útja, s azonnal le tudja írni a várost, az embereket. O a fontoskodó, aki azt a benyomást kelti, hogy minden nagyon érdekli, hogy mindenben nagyon készséges. De aztán kiszáll, és eltűnik, mintha a por lepte volna el. Ha véletlenül újra találkozol vele, már nem ismer meg, már nem is akar rólad tudni, mert kellemetlen vagy neki. Fél, hogy az újra találkozás idejét veszi, avagy esetleg ígéreteire emlékezteti. Nincs benne sok örömöd. Rájössz, hogy nem is volt igazi útitársad, mert őt csak önmaga érdekli, csak azért szólt hozzád, mert önmaga unalmát akarta elűzni, s nem azért, mert érdekelte volna sorsod, a célod, a jövőd álma. Előfordulhat az is, hogy utadon valaki mással találkozol. Csak ránézel, s az az érzésed, hogy van valami közös mindkettőtökben. Lehet, hogy mosolyogva ismered fel valami jelvényből, hogy tulajdonképen egyfelől jöttök, s talán egyazon cél felé is törekedtek. Máskor azonban csak hosszas tapogatózó beszélgetések után jöttök rá mindketten, hogy van valami, ami benneteket összekapcsol: rokonság, ismeretség, a néped, a szülőfölded, a hivatásod, avagy egyéb érdeklődési köröd. Egyszerre könnyebbül- ten veszed észre, hogy nem vagy már egyedül, van egy útitársad, akivel megoszthatod az utad minden terhét, még a bizonytalan jövőért való aggodalmaskodást is. Nem tudom, hogy amikor kezedbe veszed e sorokat, s elolvasod ezt a néhány sort, magad is úgy érzed-e, hogy hasonló tapasztalatokra tettél szert, s talán még mindig nagyon érzed, hogy egyedül vagy az úton. Egy azonban bizonyos: mindazok, akikhez ezek a sorok eljutnak, igen hasonlóak az utasemberekhez. Magyarokhoz szól ez az újság. Olyanokhoz, akik hazájuk határain kívül élnek, s akik ily módon egy hosszú utazás tapasztalatait hagyták maguk után. S ha megtelepedtek is valahol, még biztosan most is úgy érzik, hogy még mindig nem jutottak célhoz, még mindig hosszú út áll előttük. S ezen az úton járva, idegen földön jövevényként élve támad fel a kérdés, hogy egyedül vagyunk-e. Az életünk ismeretlen országútján megajándé- koz-e bennünket az előttünk álló élet egy igazi útitárssal, akivel könnyebben lehetne az országút törődéssel teli útját róni? Lehet ugyan, hogy van melletted valaki, aki veled jött az elmúlt életedből. Hitvestárs, rokon, barát vagy ismerős. De még ha így lenne is, talán akkor is úgy járod velünk az idegenbe tévedtek vándorútját, hogy megszomorodva együtt is csak azt kérditek: miért kellett egyedül maradnotok, miért nem akad Valaki, aki mellétek állna tanácsadóként, akinek kiönthetnétek a szíveteket, aki meg tudna érteni benneteket, aki hajlandó lenne veletek együtt menni, és a nap sok minden gondja-baja között is vigasztalni és erősíteni. Ez az újság, amelyet most először veszel kezedbe, ilyen útitárshoz akar elvezetni. Vele akar megismertetni mint olyant, akit már ismernek, akire már gondolnak és gondot viselnek. O már eddig is veled járt, még ha nem is ismerted meg őt, még ha a szemeiddel nem is voltál képes felismerni azt a barátot, aki megosztja veled az utad minden gondját. (...) A keresztyén élet vándorút, amelynek egy bizonyossága van: az az Utitárs, aki velünk jár, akiben bízunk, remélünk és hiszünk, s akiről tudjuk, hogy célhoz vezet. Úton vagy, s ez az Útitárs odaszegődik melléd. Ha másképpen nem is, de ezen újság betűin keresztül be fog hozzád kopogtatni. De meg fogod őt ismerni másról is. Mert ha hazátlan magyar vagy is, nem olyan világba jöttél, ahol ő ne lenne ugyanaz, mint otthon volt. Az ő egyháza hirdeti az ő beszédét szerte ezen a földön, s az igehirdetés szaván keresztül ő jön hozzád. Az egyház keresztel is. S a keresztség szent vizén keresztül ő szegődik mellénk életre szóló Útitársként. Templomok csendjében, menekülttáborok egyszerű oltárainál a megtört kenyérben s a kehely borában ő van velünk, aki tegnap és ma és mindörökké - Magyarországon is, idegen földön is - ugyanaz: az életúton vándorló emberek Útitársa. Ha őt megismered, meg fogod egyszerre találni általa és benne az utad értelmét és célját. Mert ő is itt vándorolt emberi formában közöttünk, s ismeri a fejét hol lehajtani nem tudót. De ugyanakkor ismeri és neked adja, mint igaz Útitárs, azt a másik hazát, amelyen keresztül fogod további vándorutad értelmét elnyerni. És még valamit:-Krisztus olyan útitárs, aki beállít azoknak a közösségébe, akik veled mennek az úton, akikben megbízhatsz, akikre ráhagyatkozol, akikkel együtt vándorolhatsz, az ő kezét fogva. Krisztus, az Útitárs jelen van, és hív téged. Dr. Vajta Vilmos A társas utazás Ötvenegy év telt el Vajta Vilmos cikkének megjelenése óta. A nyomtatott Utitárs a legnehezebb időkben is hűen kísérte mindazokat, akik így akartak közelebb kerülni a lelki útitárshoz, anyanyelvükön akarták olvasni az igemagyarázatokat, tanulmányokat, a keresztyén közösség híreit. Egy lényegesen fiatalabb nemzedék tagjaként nem tudok eléggé köszönetét mondani a szerzőknek, szerkesztőknek, különösen is Gémes István lelkész úrnak, továbbá mindazoknak, akik fáradságot nem kímélve munkálkodtak a lap rendszeres megjelenésén kettős — nyelvi és vallási — diaszpórában, szerte a világban. Ennyi év után az Útitárs hazatért. Stuttgart helyett immáron Budapesten igyekszünk összegyűjteni a híreket, gondozni az írásokat. Közhely, hogy a világ egyre inkább összezsugorodik, az információk félelmetes sebességgel jutnak el több ezer kilométer távolságra. Sokan már azt is állítják, hogy a nagy elektronikus „világfaluban” szinte mindegy, hogy fizikailag hol is tartózkodik az ember, az összeköttetés, az információk továbbításának minősége legyőzi a távolságot. Bevallom, erős kétségeim vannak ezzel kapcsolatban. A rendszerváltozást követően jelentősen felélénkült a hazai és a távolba szakadt magyarság viszonya. A felélénkülést azonban gyakran némi kiábrándultság vagy szerepzavar követte. Mint oly sok vonatkozásban, a változással egy időben itt is felbomlott a gyűlölt, de világos régi „rend”: mi itt, ti ott. Sok olyan magyar emigránst ismerek, aki arra számított, hogy majd a szabad Magyarországon nagy szükség lesz a megszerzett tapasztalatokra és tanácsokra, de az ilyen embereknek legtöbbször csalódniuk kellett. Olyanokat is ismerek szép számmal, akik - bár jól éltek választott új hazájukban - nem tudták tovább az okát adni saját maguk számára annak, hogy miért is élnek idegen nyelvi környezetben, majd némi vívódás után hazatelepültek. Diplomáciai szolgálatom során ugyanakkor megismertem olyan közösségeket, amelyekben rengeteg fiatal, jól képzett erdélyi, kárpátaljai magyar fiatal nyüzsgött. Átléptek az „anyaországon”, a jobb életminőség reményében Nyugat-Európában találtak maguknak új hazát, míg a magyarországi politikai szólamok a szülőföldön maradás szükségességét hirdették. Mostanság pedig már oda jutottunk, hogy magyarországi orvosok, nővérek, mesteremberek indulnak nagy számban szerencsét próbálni Észak- és Nyugat-Európa országaiba. Igen kuszává vált tehát a helyzet a magyar közösségeket illetően. A ’6o-as, 'yo-es évek Magyarországán közhelyszámba ment az a kijelentés, hogy bár sokan elhagyták az országot, az igazi kalandok azokra vártak, akik itthon maradtak. Szüleim generációjának, a mai hatvan-, hetvenéveseknek a sorsát tekintve megértem a fáradt humort. Itthon élni - s ezt nem gondoltuk volna a ’90-es évek elején - még tizennyolc évvel a rendszerváltozás után is kalandos. A konszolidálatlan- ság, az emberi viszonyok zűrzavara, az empirikusan is kimutatható bizalomhiány egy célját vesztett közösség képét mutatja. Mintha Vájta Vilmos utazói élményei elevenednének föl: bizonytalanul keressük a közös pontokat, érdekeket és értékeket, melyek összekötnek. Bennünk hazai földönjövevényként élve támad fel a kérdés, hogy egyedül vagyunk-e. Keresztyén közösségeinket itthon is próbára tette az elmúlt ötven év. Könnyű lenne a rendszert szidni, de ha ezt tennénk, kicsit el is menekülnénk a felelősség elől. A rendszerváltozás óta megnyílt lehetőségek az egyházak számára is csak félsikert hoztak. A nagyobb, politikai elnyomás által nem sújtott intézményrendszert nem mindig sikerült megtölteni friss, hívő lelkülettel, a belviszály sok esetben pusztító hatású volt, s gyakran ma is az. Nem mondhatjuk tehát, hogy mi, akik itthon éltünk-élünk, jobban tudnánk bármit is, értékesebb tapasztalatokkal rendelkeznénk, mint mindazok, akik távoli kis közösségekben vagy csak az Útitárs segítségével tapasztalhatták meg az Útitárs jelenlétét. Fontos tehát megtennünk mindent azért, hogy az Útitárs, Jézus Krisztus jelenlétének közös megtapasztalása által megerősödjön protestáns közösségünk, akár határokat, óceánokat is átívelve. Ha többet tudunk egymásról, osztozunk egymás örömében, bánatában, akkor talán mi, Magyarországon élő magyarok is más megvilágításban látjuk a saját, általában mindennél nagyobbnak és lényegesebbnek gondolt problémáinkat. Talán tanulhatunk valamit a külföldi magyar közösségek ragaszkodásából, gyakorlatiasságából, segítőkészségéből. Akik pedig hazájuktól távol olvasnak minket, azokhoz el tudjuk juttatni a magyar nyelvi közeg mikrokozmoszát, segíthetünk abban, hogy a hazai, határon túli magyar hírek eljussanak hozzájuk. A személyes testvéri közösséget persze nem pótolja semmi, sem nyomtatott papír, sem internetes oldal. Legyen tehát az Útitárs állandó meghívó is egymás közösségeibe itthon és külföldön, hogy sehol se kelljen hazátlannak éreznünk magunkat! Minket, hazai vagy távoli földön vándorló embereket vezessen egymáshoz, tanítson odafigyelni, elfogadni, megérteni a csak n&gy kezdőbetűvel írható állandó és hű Útitárs; legyen a mi közös, Kárpát-medencei és azon túli életünk egy határozott útvonalon haladó társas utazás. Prőhle Gergely Ez itt a reklám helye... - a szerkesztő előszava Van, aki azért olvassa az Útitársat, mert még nem ismeri. Van, aki azért, mert már jól ismeri. Van, aki azért kapja a lapot, mert eddig még nem kapta. Van, aki azért, mert már ötvenegy éve ezt kapja. Van, aki azért szereti, mert tájékozódik belőle a külföldön élő magyarok életéről. Van, aki azért, mert szívesen olvas az anyaország híreiről. Van, aki azért örülhet, mert egy újsággal többet kap. Van, aki azért, mert egy újsággal többet kap. Van miről beszélnünk. Útitárs - magyar evangéliumi lap. Folytatás a 3.’oldalon
