Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-02-18 / 7. szám

‘Evangélikus ÉletS ÉLŐ VÍZ 2007. február 18. 9 Peronon Áprily Lajos A csavargó a halálra gondol Uram, a tél bevert a templomodba. Álltam vaspántos portádon belül s ámulva néztem botra-font kezemre sugárban omló fényességedet. Térdelt a nép, én álltam egyedül, úgy hallgattam, amit beszélt papod: „Ez világot szívedben megutáljad és úgy menj ki belőle meztelen Uram, te ezt így nem akarhatod. Tudom, hogy földed nagy területéből egyetlen barlangod jutott nekem, s megreng az is, ha viharod zenéje végigrobajlikfenn a tölgyeken. De ha tavaszod jő, enyém az erdő, és jó hozzám az erdő: ennem ad, rigószavaddal kelt a kora-reggel s odvamba surran este sünfiad. Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel új őszig minden gondot eltemet: mezítláb járom harmatos meződet s verőfényed füröszti mellemet. S ha kóborolni küld a nyugtalanság s nótázvafut mellettem patakod, kurjantással köszöntőm kék lakásod, sfütyörészem s Uram, te hallgatod. Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel, otthon-kínáló tűz nem int felém, de mondd, volt-e valaha szép világod valakié úgy, ahogy az enyém? Ha menni kell, váltamról rongy-ruhámat egy rándítássál elhullathatom, saruim szíja sem marad velem. Uram, utálni nem tudom világod, de indulhatok, amikor kívánod, igéd szerint: egészen meztelen. ■ Füller Tímea Hűvös reggeli szél száguldott végig a hu­zatos peronon. Az emberek összébb fogták magukon a kabátjukat, és könny­be lábadt szemmel fordítottak hátat a dermesztő hidegnek. A vonat késett, mindenki fázósan toporgott a csomagja mellett, csak két virgonc kisgyerek sza­ladgált fáradhatatlanul körbe-körbe a rég elromlott csap mellett. Anyjuk el­gyötörtén üres tekintettel nézte őket, szórakozottan tologatva előre-hátra a babakocsit, amelyben egyévesforma ap­róság aludt félrebillent fejjel. Lábacskái tehetetlenül himbálództak a ringatástól, mint két kis szélfútta harangvirágke- hely. Édes álma lehetett, mert pici szája időnként szelíd mosolyra húzódott. Kedves arcát azonban nemigen figyel­te senki. A közelben álló nagydarab, iz­mos fiatalember a fején walkmannel egy nagykendőbe bugyolált arcú, csinos szőke lányt figyelt elmerültem Egy poca­kos idős úr újságot próbált olvasni, el­szántan küzdve az újra meg újra feltá­madó széllel. A másik oldalon ápolt idős hölgy szorította magához görcsösen fé­nyes gombú fekete retiküljét, és riadt pil­lantásokat vetett a pad felé, ahol kopott kabátban, rongyokba bugyolált lábszár­ral, kezében madzaggal átkötött fülű, mocskos szatyrot tartva egy néniké ül­dögélt. Kétség nem fért hozzá, hogy nem a vonatra várt; valószínűleg a hideg elől éjszakára a váróteremben meghúzódó hajléktalanok közül való lehetett. Tán levegőzni vagy bámészkodni ment oda, talán a vonat érkezésekor eldobott, félig elszívott cigarettacsikkeket tervezte to­vábbi hasznosításra felszedegetni. Most viszont egyetlenegy pontra nézett sóvá­rogva; az alvó csöppségre. A két na­gyobb gyerek időnként egészen közel merészkedett hozzá kergetőzés közben, ilyenkor rájuk is mosolyogva tekintett. A gyönyörködéstől szinte megszépült ráncos, megviselt arca. A vadul száguldó szél bele-belekapott szedett-vedett ruhá­zatába, de ő meg sem mozdult. Szemei­vel itta, itta magába a gyermeki tisztaság keltette gyönyörűséget, s ki tudja, a szíve mélyén talán felderengett valami távoli halvány emlék is egy régi-régi időről, egy valamikori kedves, bájos apróság ar­cocskájáról. .. Végre felcsendült a hangszórón a vár­va várt szignál. A vonat érkezését jelen­tette egy üresen zengő géphang. Az em­berek mozgolódni kezdtek, felemelték csomagjaikat, és találomra indultak el velük valamerre - türelmetlenségük és izgatottságuk nem tűrhette tovább az egy helyben álldogálást. A fiatalasszony magához rendelte ro­hangáló kicsinyeit, és a babakocsit óriási bőröndje mellé tolva nézett a távolba, ahonnan a vonat érkezik majd. Homlo­kát gondterhelten ráncolta össze, és na­gyot sóhajtott, mintha csak magában fo­hászkodna: közel legyen az ajtó, ne kell­jen sokat cipekednie. Nagyokat nyelt, zavarában és izgalmában hunyorogva nézett körül, mintha támaszt, segítséget keresne a felszállás nehéznek ígérkező műveletéhez. A vonat nagy robajjal érkezett meg. Az ajtók előtt rögtön nagy tolongás kez­dődött, innen-onnan a lefelé igyekvők méltatlankodása hallatszott, akiknek se­hogyan sem sikerült utat törniük a pe­ron felé. Nagy sokára aztán fogyott vala­micskét a tömeg, a megérkezettek lassan eltűntek a kijárat irányában, a felszállók pedig nyomakodva, tülekedve léptek fel a magas lépcsőkön. A fiatalasszony is a sorára várt, de há­rom kisgyermekével sehogyan sem tu­dott előbbre jutni. Csöndes, de határo­zott hangon szólongatta az apróságo­kat: „El ne engedd a kezem! Maradj nyugton, nem mehetsz sehova, mindjárt mi is felszállunk!” A kicsik türelmetlenül forgolódtak, anyjuk erős kézzel fogta őket, mozdulni lehetetlen volt, csak a fe­jüket forgatták jobbra-balra, és szabad mancsukkal visszaintegettek a moso­lyogva őket figyelő nénikének. Végül maguk maradtak a peronon. Felszállt a fiú, közvetlenül a szőke lány után, és a vonaton volt már az újságos úr is, aki segített feladni az idős hölgy poggyászát. A távolban sürgetően intett nekik a kalauz, hogy igyekezzenek a fel­szállással. A nő segélykérőén nézett körül. Ar­cán mély aggódás és kétségbeesés rajzo­lódott ki. Ideges mozdulatokkal tolta fel a lépcsőn két nagyobbik csemetéjét. A kelleténél erősebb hangon dirigált ne­kik, hogy várják meg. Pedig a gyerekek meg sem mozdultak. Tán érzékeny kis lelkűk megérezte, hogy valami tényleg komoly nehézség van a láthatáron, vagy az újdonság keltette bizonytalanság bé­nította meg lábaikat. A bőrönd következett. Súlyosnak lát­szó, ormótlan csomag, mely egyáltalán nem illett gazdája törékeny alakjához. Riadtan figyelve az alvó legkisebbet, vé­gül mégis sikeresen fel tudta vonszolni a lépcsőkön. Nagyot sóhajtott, és elszán­tan látott neki, hogy a babakocsit is fel­tuszkolja a vonatra. Próbálta oldalról, elölről, hátulról, de olyan magasra seho­gyan sem sikerült felemelnie. A kalauz türelmetlenül integetett feléjük. Az asszony nagyot fújt; görcsös aka­rásának kudarca konokká tette egyéb­ként fáradt, de szép arcát. Még egyszer meg kellett próbálnia, egyedül, mert senkire sem számíthatott. A gyerekek ri­adt madárkákként bújtak egymáshoz, anyjuk hiábavaló igyekvése félelemmel töltötte el őket. A kicsi sírni kezdett a kocsiban, talán a rázkódás ébresztette fel. A nő idegesen mordult rá, tehetet­lenségében elveszítette minden józansá­gát. Riasztóan magányosnak, elhasz- náltnak és kimerültnek tűnt. Aztán hozzálépett a nénike. Vagyon­káját jelentő szatyrát a pádon hagyta, szelíd, természetes mozdulattal lehajolt, és ráncos, piszkos kezeivel megfogta a kocsi két első kerekét.- Ha szabad, szívesen segítek. Maga fogja hátul, és szálljon fel vele, én innen tolom. Látja, már fenn is vannak! A fiatalasszony ámulva követte az utasításokat, meglepetésében még meg­köszönni is elfelejtette a segítséget. Az ajtó csukódása után azonnal elindult a vonat. Az ablakból még sokáig nézett vissza integetve két vidám kisgyerek és egy mosolygó anyuka. A kocsiban ülő legkisebb kíváncsi tekintettel forgatott a kézében egy kis piros lufit. Kevesen utaztak. A fülkében hamar találtak helyet, szemben az ápolt idős hölggyel, aki érdeklődve figyelte őket.- Láttam, nehezen szállt fel a kicsikkel - mondta. - Ki segített végül? Az a haj­léktalan? A fiatalasszony elmerengve figyelte az ablak előtt futó tájat. Aztán halkan, különös mosollyal válaszolt.- Nem hajléktalan volt, aki segített, hanem egy ember. Kedves Gyerekek! GYERMEKVAR ► Négy hete indult, kilencrészes so­rozatunkban Görbefalva lakóival ismerkedhettek meg. Minden rész­ben találtok egy rejtvényt is. A he­lyes megfejtést küldjétek el szer­kesztőségünk címére (Evangélikus Élet szerkesztősége, 1085 Buda­pest, Üllői út 24.); a borítékra írjá­tok rá: Gyermekvár. A megoldáso­kat egyben, összegyűjtve is postá­ra adhatjátok, jutalmul a végén ajándékcsomagot kaptok. Hallottatok már Görbefalváról? Nem? Ez egy nagyon piciny falucska - a főté­ren körben összesen kilenc ház, a templom és a posta épülete áll. Amire nagyon büszkék a görbefalviak, az a szép templomuk, amelynek a harangja minden este dallammal búcsúztatja a lemenő napot. Emellett arra is büszkék az ott lakók, hogy mindegyiküknek olyan bibliai neve van, mint amilyen nevű emberek Jézussal is találkoztak, vagy valahogyan kötődtek hozzá. Az arra járó idegeneknek mindig mesél­nek is róluk. 3­János gazda szomszédjában Máté lakik, a postamester. A postára betérő idegeneknek f /J gyakran mondogatja:- Örülök, hogy a mi kis falucskánk lakói messze föl­dön híresek szorgalmukról és be­csületességükről. Lévi, vagyis Máté, a vámszedő, amíg nem találkozott Jézussal, nem ép­pen a becsületességéről volt híres. A ha­talmas Római Birodalomban adót, vagyis vámot kellett fizetni, ha a külön­böző tartományok között árut szállítot­tak. Azokat, akik ezeket a pénzeket be­szedték, vámszedőknek hívták. Ők bi­zony sokszor több pénzt hajtottak be - a saját zsebükre, megkárosítva az adófi­zetőket -, mint amennyit a szabályok előírtak. Az emberek nem is szerették és megvetették őket. Bűnösnek tartották a vámszedőket, mert zsidó létükre az ide­gen hatalmat szolgálták ki. Pogányok- kal barátkoztak, és így a zsidó törvé­nyek szerint tisztátalanná váltak. Jézus azonban irgalommal és szere­tettel ment hozzájuk, és megbocsátott nekik. így tett Mátéval is. Amikor látta őt a vámnál ülni, így szólt hozzá:- Kövess engem! Máté pedig azonnal felállt, otthagyott mindent, és követte őt. Jézus Máté házá­hoz ment, ahol asztalhoz telepedtek. Amikor híre ment, hogy a Mester a bű­nösnek tartott vámszedő házában van, sok más vámszedő és bűnös ember is odament. Ők is hallani akarták Jézust, és ők is meríteni akartak szeretetéből. Ezt megtudták a farizeus írástudók is, akik kívülről fújták a mózesi törvénye­ket. Felháborodtak azon, amit Jézus tett. Jézus azonban azt mondta nekik:- Ahogy nem az egészségesek men­nek el az orvoshoz, hanem a betegek, úgy én is azért jöttem, hogy a bűnösöket hívjam, nem pedig az igazakat. Máté ettől a találkozástól úgy megvál­tozott, hogy soha többé nem ment vissza a vámszedőasztalhoz, nem csapta be az embereket, hanem a tizenkét tanít­vány egyikeként követte Jézust bárhová, ahová csak ment. Az Újszövetség az ő evangéliumával kezdődik. Az otthagyott vámszedőasztalon levő pénze­ken olvassátok össze a betűket a helyes sorrend­ben, és megtudjátok, hogy mi történt Mátéval. HETI ÚTRAVALÓ Jézus így szólt hozzájuk: „Most felmegyünk Je­ruzsálembe, és az Emberfián beteljesedik mind­az, amit a próféták megírtak.” (Lk 18,31) Ötvened hetében az Útmutató reggeli és heti igéiben az igazi böjtről kapunk ta­nítást a kereszt felé induló Jézustól; nyíltan szól haláláról s feltámadásáról. Az Emberfiának kell szenvednie, elvettet­nie, megöletnie és feltámadnia. S mit kell tennie tanítványának? .....tagadja meg ma­gá t, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem." (Mk 8,34) „Ne ijedj hát meg a kereszttől! Csak így válik az evangélium a mi kereszthordozó szenvedésünk révén mások szá­mára is láthatóvá!” - bátorít reformátorunk. Mert az örök életet el is lehet veszíte­ni önéletmentő próbálkozásokkal... Ne szégyelljük Jézust; kifizette helyettünk a váltságdíjat halálával, fogadjuk el Megváltónknak őt! Isten emberszeretete Fiában jelent meg, és a legkiválóbb út őhozzá a tőle ajándékul kapott szeretet. Isten lénye­ge a szeretet, és benne önmagát ajándékozza a hívőknek. Örök országában „a sze­retet soha el nem múlik”, s „a legnagyobb a szeretet” - mondjuk e himnusz szavait, de ha nem él bennem az Isten szeretete, „semmi vagyok” (iKor 13,8.13.2)! Heródes, de Jeru­zsálem vezetői sem ismerték fel az Isten Messiását, így elvétetett tőlük:.....nem lát­tok addig engem, míg el nem jön az az idő, amikor ezt mondjátok: Áldott, aki jön az Úr nevé­ben!” (Lk 13,35b) S mi?! Húshagyókedden Jézus Urunk így tanít: „Rávehetnétek-e a násznépet, hogy böjtöljön, amíg velük van a vőlegény?" (Lk 5,34) De ha él bennem Krisz­tus, akkor világossá válik számomra, hogy törvény és kegyelem, zsidó vallás és ke­reszténység nem egyeztethető össze, mert az új sérülne meg a régi miatt - „Senki sem tép ki foltot új ruhából, hogy régi ruhára varrja...” (Lk 5,36) Hamvazószerdán a látha­tatlan böjtölést ajánlja a mi Urunk: „...kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád...” De ez ünnepi idő nem tétlenségre adatott, hanem az igazi kincsek gyűjtésére szolgál: „Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” (Mt 6,17.21) A bételiek fő kérdése: „Sírjunk-e az ötödik hónapban, megtartóztat­va magunkat, ahogyan évek óta tesszük?” A Seregek Ura visszakérdez:.....az én kedvemért ta rtottatok-e böjtöt?" S Isten régi-új válasza:.....szeretettel és irgalmasan bánjatok egymás­sa l!" „...és ne tervezzetek egymás ellen magatokban semmi rosszat!” (Zak 7,3.5.9.10) Jézus folytatja: .....mert ha nem hiszitek, hogy én (Isten) vagyok, meghaltok bűneitekben." (Jn 8,24) A böjt a Jézussal való áldott találkozás időszaka is lehet, hogy vakságból iste­ni bölcsességre jussunk: de nem úgy, mint Bélsaccar. Ő vakká lett Isten falra írt üzenete olvasására: Isten megmért téged mérlegen, számba vette s felosztotta ki­rályságodat. Miért? Mert bálványimádás és istenkáromlás folyt a lakomáján: „A menny Ura fölé helyezted magad..." (Dán 5,23) „Áldott legyen az Úr neve örökkön-örökké, mert övé a bölcsesség és az erő.” (Dán 2,20; LK) így kérd őt: „Uram, adj bölcs szívet én- nékem, / A megtérést ne feledjem..." (EÉ 513,2) ■ Garai András

Next

/
Thumbnails
Contents