Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-02-11 / 6. szám

"Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 2007. február n. ?> 3 Rovatokról gazdaszemmel ► Lapunk idei első számában egy kér­dőív lapult, amelynek segítségével olvasóinknak az újsággal kapcsola­tos véleményét, igényeit, netán kri­tikai észrevételeit szerettük volna „megszondázni”. Bár a visszaérke­zett kérdőívek adatainak feldolgo­zása még folyamatban van, az már most egyértelmű, hogy a lelki útra- valót adó állandó rovatok írásai a legnépszerűbbek közé tartoznak. Az alábbiakban a hetente jelentke­ző rovatok gazdáit szólaltatjuk meg - egyúttal hálánkat is kifejezve hét­ről hétre oly lelkiismeretesen vég­zett, áldozatos munkájukért. Véghelyi Antal (A vasárnap igéje) A rovat cikkeinek műfaja szerkesztett ige­hirdetés. Ez először is azt jelenti, hogy nélkülözi a szószéki prédikáció elenged­hetetlen kellékei közül a megszólítást, és a végén sem áll ámen. Emellett az élőbe­széd sajátosságai sem jelenhetnek meg ezekben az írásokban. Ennek ellenére mégis igehirdetésnek kell lenniük. Az igéről való meditáció kevés. Az igema­gyarázat is csak feltétele, illetve szerke­zeti eleme az igehirdetésnek. Az igehir­detés több ezeknél. Isten aktuális üzene­tének tolmácsolása a mai gyülekezet­nek. De milyen gyülekezetét feltételez­zen az a szerző, aki írásával ennek a ro­vatnak a virtuális szószékére áll? Mindenekelőtt azokhoz kell szólnia, akiknek az adott vasárnapon vagy ün­nepnapon nincs módjuk templomba menni. Talán otthon vagy kórházban vannak betegágyhoz kötve, talán munka­helyükön állnak szolgálatban, vagy csalá­di kötelezettségeiknek kell eleget tenniük. De a cikkíró számíthat azok érdeklődésé­re is, akik előfizetőként már a hét köze­pén kézhez kapják a vasárnapi keltezésű lapot. Ez a sokféle szempont teszi izgal­mas kihívássá, de egyben sok örömet hordozó feladattá is A vasárnap igéje rovat íróinak és szerkesztőjének munkáját. Kendek K. Péter (Oratio oecumenica) Olykor gyönyörködtet minden sora, máskor érződik: minden szóval küszkö­dött, aki írta. Olykor újszerű szófordula­tai meglepő távlatokat nyitnak, máskor a jól ismert szókapcsolatok a biztonság élményét nyújtják. Sokszínű az egyház imádsága. Sokszí­nűek imádságaink. Hamis is lenne az egyöntetű hang, a minden formai sza­bályba mindig tökéletesen beleülő imád­ság. A közösen elmondott imádságok esetében persze lehet és kell is törekedni a pontos és formailag is szép megfogal­mazásra, de imádságaink mégiscsak a belső szoba nem teljesen emberi szabá­lyok szerint felépülő „házirendjében” formálódnak. Az imádság mindig az Is­tennel való kapcsolatban, párbeszédben születik. Abban az egyszer viharos, más­kor szélcsendes kapcsolatban, amelyben mindannyian megéljük létünk e legfon­tosabb viszonyrendszerét. Imádságaink - ha őszinték - ezáltal mindig nagymér­tékben magukon viselik e nagyon intim párbeszéd „szereplőinek" kézjegyeit. (így talán érthető, hogy miért nem közöljük az imádságok szerzőinek nevét.) És még­is valósággá lehet az, hogy a belső szobák intimitásából születő imádságok az egész egyház imádságává lesznek. A sza­vak mögött megbújó mélységek és ma­gasságok egy egész közösség mélységei­vé és magasságaivá válnak. Általános könyörgő imádságaink em­beri szavakból állnak, amelyek között persze megtaláljuk a sok évszázada hasz­nálatos állandósult szókapcsolatokat is. Emberi szavak, amelyekért a régmúltban vagy éppen nagyon is a jelenben embe­rek küzdöttek meg a belső szoba intimi­tásában. Mert az egyház emberekből áll, akik létük legfontosabb viszonyrendsze­rében - az Istennel való párbeszédben ­meghallottak valamit a kapcsolat másik „résztvevőjétől” Igéje által. Ecsedi Zsuzsa (Cantate) Egy éve vetődött fel a gondolat, hogy a megszűnő Liturgikus sarok helyére egy­házzenével és gyülekezeti énekléssel foglalkozó rovat lépjen. Mivel még soha nem végeztem ilyenfajta szerkesztési munkát, aggodalommal vegyes öröm­mel fogadtam a rovatvezetésre vonatko­zó megtisztelő felkérést. Vajon képes va­gyok-e egy évre elkészíteni a tematikát; sikerül-e betartanom és betartatnom a határidőket és a terjedelmet: megtalá- lom-e minden témához a megfelelő em­bert; szót értek-e a felkért cikkírókkal? A rovatban mára több mint negyven cikk jelent meg tizenkilenc szerző tollá­ból. Tudatosan törekedtem arra, hogy egy-egy téma tapasztalt szakemberei mel­lett fiatal egyházzenészeket is munkára sarkalljak. A sorozat ebből következő stí­lusbeli változatossága előnyös, a túlságo­san különböző témamegközelítés azon­ban hátrányos lehet. A himnológiai cik­kek csokorba szedve részben pótolhatják a - még nem létező - tankönyvet: a külön­böző munkaágakról szóló beszámolók indíttatást adhatnak arra, hogy minél töb­ben kövessék a jó példát. Fontos - nem várt - hozadéka e munkának, hogy a cik­kek korrektúrája során megtanultam, mi­től lesz élővé egy szöveg; tehát az anya­nyelvem használata is tudatosabbá vált. Régóta tisztában vagyok vele, hogy - függetlenül attól, milyen állásban dolgo­zom - az egyházzene, illetve az isten- tisztelet méltó megformálásával való foglalkozás a legfontosabb az életem­ben. Ez a szerkesztői megbízatás azt is lehetővé tette, hogy alaposan átgondol­jam e szolgálat feltételeit, és többekkel megoszthassam ez irányú ismereteimet. Köszönet érte! Garat András (Heti útravaló) Több mint három évtizednyi, egy orszá­gos ipari nagyvállalatnál szaküzemgaz­dászként folytatott munka és ugyan­ennyi tudatos, napi Szentírás-olvasás közben csodálatos felfedezésekkel aján­dékozott meg az Atya-Fiú Lelke: nem­csak az első három evangéliumot lehet szinoptikusnak tekinteni, de együtt néz­hetem a heti vezérigét a hét valamennyi, az Útmutatóban található igéjével, új összefüggésekre, áldott új üzenetekre bukkanva. A Szentírás magyarázza leg­jobban önmagát! Az Úristen valóban mindig újat cse­lekszik életemben. Néhány éve, egészsé­gi állapotom hirtelen meggyengülése után, amikor immár „főállású” nyugdíjas főkönyvelő lettem, új lehetőséget kínált. Az időközben elvégzett EKE-bibliaisko- la végére felbátorodtam; már nemcsak hogy meg mertem szólalni és el mertem mondani a megtapasztalt örömhírt, ha­nem le is írtam. A rovat immár negyedik évébe lépett. A sorozat megálmodójaként és szerző- jeként bevallom, ez gyönyörűségesen gyötrelmes szolgálat, mert nem azt kell írnom, amit én kigondoltam, hanem az Úr útravalóját, amelyet a Lélek világossá­gában kapok meg. Csak saját szavaim­mal el ne takarjam, hanem reá irányít­sam a figyelmet! Mindeddig átélhettem Isten kegyelméből e csodát; ő vezeti gondolataimat. A hetenkénti útravaló célja elmondani, amit a gyönyörű hal­embléma szavak nélkül is kifejez; Jézus Krisztus, Isten Fia: Megváltó! Ez a felbátorodás máig tart, új utakra vezet. Januárban három új tematikus blognaplót indítottam útjára, melyek el­érhetők a honlapomról (www.gara- inyh.hu) is. A megtapasztalt örök öröm­üzenetet önként vállalt szolgálatként le­het továbbadnom - mai eszközökkel. Kőháti Dorottya (Új nap - új kegyelem) Első felkérésemet frissen végzett teoló­gusként kaptam, a lelkészi-újságírói pálya küszöbén állva. Nagy megtisztel­tetésnek éreztem, hogy egyházunk he­tilapjának igei rovatába írhatok, mely akkoriban a lap második oldalán, Nap­ról napra néven jelentkezett. Megilletőd­ve tettem eleget a feladatnak. Vajon megbirkózom-e vele? Nem követek-e el hibát teológiailag, ráérzek-e ennek a speciális műfajnak a sajátosságára, s fő­leg: kedvét leli-e majd az Olvasó az ál­talam írottakban - de mindenekelőtt: lelki útravalóra talál-e soraim olvasása révén? Akkor, az elsőnél megértettem: csak Istenre figyelve, az általa való naponkén­ti megszólíttatásom legmélyebb átélésé­nek élményével lehet az íráshoz hozzá­fognom. A szavakat ő adhatja csak tol­iamra, élővé az Igét ő teheti számomra, új napról, új kegyelemről, reményről ő biztosíthat. Azóta eltelt néhány év. Rovatvezető lettem. Köszönettel tartozom lelkésztár­saimnak, akik a felkérésre megfogalmaz­zák ezeket a pár soros, de mély, letisztult bizonyságtételeket hétről hétre. A meg­tiszteltetés, a lelkesedés érzését - ezt őszintén mondom! - nem váltotta fel holmi „évek tapasztalata” szülte rutin. Hi­szem és vallom: félszívvel, -lélekkel nem lehet igei rovatot sem írni, sem vezetni. De miért is szeretem? Mert kihívás, hogy három-négy mondatban kell megragadni a tartalmat, tömören, frap­pánsan, aktuálisan, maian - s íme: az igéből kibontakozik az aznapra való is­teni biztatás, erő: a Szentlélek által na­ponként kapunk személyre szabott út­baigazítást! Az út - míg üzenetét keres- sük-kutatjuk, majd rálelünk, s tovább­indulunk napról napra - minden moz­zanatában ajándék. Ezúton is szeretettel kérem kollégái­mat: továbbra is legyenek munka- és szerzőtársaim! „Bekötött szemmel egy közepes forgalmú úton”? ÉGTÁJOLÓ T ulajdonképpen nem tudom meg­mondani az okát, miért nem kap­csoltuk ki aznap este a javasolt öt percre sem az összes elektromos készülé­ket a lakásban, pedig rendkívül szimpati­kus volt a gondolat. Pár nappal ezelőtt ugyanis erre kértek egy nemzetközi akció szervezői, akik így akarták felhívni a fi­gyelmet az egyre fenyegetőbb veszélyre. Arra, amelyik most már letagadhatatla- nul mindannyiunkat fenyeget. Globális fenyegetés az egész emberiségnek. Igen, a klímaváltozásról, a globális felmelegedés­ről van szó. A múlt héten - az aktuális belpolitikai témák mellett - vezető hír lett a médiu­mokban az a jelentés, amelyik tekintélyes tudósok és testületek véleményeként lá­tott napvilágot. Megállapításuk - amely­ről ugyan már mindnyájan eddig is szinte biztosan tudtunk - egyértelmű: az emberi tevékenység a felelős a globális felmelege­dést okozó üvegházhatásért. Az ipari for­radalom bő kétszáz éves története, de kü­lönösen is az utolsó ötven esztendő alatt olyan mértékben szennyezte be az embe­ri tevékenység a glóbuszt, a légkört, hogy ezt a hatást a természet csodálatos regene­rálóképessége már régóta nem tudja ellen­súlyozni. S ez olyan folyamatokat indított el, illetve tart fenn egyre gyorsuló ütem­ben, amelyek - az elemzések szerint - to­vábbi súlyos következményekkel járnak majd az előttünk álló évszázad alatt. Az internetes Google keresőprogram­ba beírtam a kifejezést: „globális felmele­gedés”. Pár másodperc alatt ez lett a letag­lózó eredmény: a kereső körülbelül 237 ezer találatot adott... Csak néhányat néz­tem meg közülük. Az üvegházhatású gá­zok - különösen is a szén-dioxid - kibo­csátásának csökkentését célul kitűző kio­tói egyezményt ismertető egyik cikkben olvastam: „Az Éghajlati változások tárgy ok­tatója óv mindenfajta túlzástól. Lehetőleg azonban el kell kerülni, hogy bekötött szemmel keljünk át egy közepes forgalmú úton. Nagyjából ekkora veszély szárma­zik ugyanis abból, hogy a légkör összeté­telét gyorsan és jelentősen megváltoztat­juk, éghajlati hatásait azonban nem tud­juk kellő pontossággal kiszámítani." A Wikipédia című internetes szabad lexikon­ban és egyéb cikkekben pedig ennél is sokkal riasztóbb, szinte apokaliptikus prognózisokat lehet olvasni a pólusok jégtakarójának és a jéghegyeknek az olva­dásáról, amelynek következtében a 21. század végére akár nyolcvan centiméter­rel is megemelkedhet a tengerek szintje. Ennek következményeként csak Európá­ban közel hetvenmillió part menti lakost fenyegetne veszély. Ha pedig néhány száz év alatt Grönland jégtakarója is megolvad a néhány fokos hőmérséklet-emelkedés következtében, akkor akár hét méterrel is megemelkedhet a tengerszint. Szélsősé­ges időjárási események, viharok, áradá­sok, aszályok és meleghullámok még a mértéktartó prognózisokban is bőven szerepelnek. Az édesvíz növekvő hiánya két-hárommilliárd embert veszélyeztet majd, a mezőgazdasági terméscsökkenés, a mérsékelt égöv aszályosodása százmilli­ók nyomorúságát növelné. S mintha a mostani időszak - ez a fur­csa, gyanúsan enyhe, szélviharos telünk - is igazolná a meteorológusok csöppet sem derűlátó jóslatait. Vannak, akik meg­kísérlik régebbi feljegyzések szórványos kivételes adatainak emlegetésével elhesse­getni az aggodalmakat, mások meg, főleg a globális gazdaság és tőke hasznát féltők, a korlátozások kedvezőtlen gazdasági ki­hatásaival riogatnak. Az azért elgondol­kodtató, hogy a 2005. február 16-án tény­legesen hatályba lépett kiotói egyezményt az Amerikai Egyesült Államok és Kína sem ratifikálta (léptette hatályba) még. A nagy összefüggéseket látva ennek az enyhe télnek sem örülhet az ember, még ha a drasztikusan megemelt árú gázzal le­het is takarékoskodni. Nem kell túl nagy szakértelem ahhoz, hogy előre tudjuk, mennyivel több vegyszert fog használni majd a mezőgazdaság, és mennyivel több gyógyszerre lesz emiatt is szükség... Még a kártékony férgeket pusztító madarak sem tudják úgy teljesíteni gyümölcsöseinket vé­dő hűséges szolgálatukat, mint ahogy né­hány évtizede is még természetes volt. A Wikipédiában olvastam például a kormos légykapó hollandiai nehézségeiről is. Ez a madár - gondolom, éppen úgy, mint a köl­töző madarak általában - a nappalok hosszához igazítja, mikor térjen vissza Nyugat-Afrikából. De mikor megérkezik Hollandiába, akkor a fő táplálékát jelentő hernyók már megfogyatkoztak, mert a hő­mérséklethez igazodó szaporodási ciklu­suk korábbra került. Akármerre nézünk a természetben, egyre több szokatlan és nyugtalanító jelenséggel találkozunk. Igazán itt az ideje, hogy végre komo­lyan vegyük a sokszor hallott, de igazán még meg nem hallott tanácsot: gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan! Vagyis te­kintsünk a „nagy rendszer”, az egész te­remtett világ folyamataira, és tegyük meg, amit a saját környezetünkben a természet védelméért, a káros hatások csökkentésé­ért megtehetünk. S persze gondoljunk utódainkra, és gondoljunk arra, hogy Is­ten az ember gondjaira bízta a teremtett világot. A kérdés kikerülhetetlen: az ön­ző, haszonleső, embertársat és természe­tet kizsákmányoló ember mit tett vele? A régi bibliai történetben megfogalma­zott hitvallás elmondja: az Úristen szö­vetséget kötött Noéval és az egész világ­gal, amikor megígérte, hogy megőrzi a természet rendjét (iMóz 8,21-9,17). Vajon nem fogjuk-e éppen mi - a technikájától, tudományától, vélt határtalan lehetősé­geitől megszédült modern kor emberei - lehetetlenné tenni, hogy Isten ezt a szö­vetségi ígéretét hűségesen megtartsa? Van-e még remény arra, hogy végre le­véve a kötést a szemünkről meglássuk, hogy már a 24. óra utolsó perceiben va­gyunk? Van-e fülünk, hogy meghalljuk, hogyan sóhajtozik és hogyan vajúdik a teremtett világ (Róm 8,22)? Akik Isten fiainak tudják magukat, nem lehetnek bekötött szeműek, süketek és érzéketlenek. S mivel ismerik az új ég és új föld globális isteni tervét - nem má­sokra várnak, hanem azonnal nekilátnak, hogy megtegyék, amit az Úr elvár tőlük. lttzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents