Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-12-23 / 51-52. szám
Evangélikus ÉletS FÓKUSZ 2007. december 23-30. 7 Az egyházpolitikai modellváltás reményében Beszélgetés dr. Csepregi Andrással, az Egyházi Kapcsolatok Titkárságának vezetőjével Hogyan jut egy evangélikus lelkész és kutató teológiai tanár arra a döntésre, hogy kormányzati tisztséget vállaljon egy baloldali kormány által felállított minisztérium egyházügyi szervezetében? Bár az egyházi sajtóban az Evangélikus Élet jelentette meg elsőként azt a sokakat meglepő hírt, hogy Hiller István miniszter 2006. július 17-i hatállyal dr. Csepregi András evangélikus lelkészt, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Nyíregyházi Hittanárképző Tagozatának docensét nevezte ki az Oktatási és Kulturális Minisztérium Egyházi Kapcsolatok Titkárságának vezetőjévé, e kinevezés óta munkájáról csak a hírek szintjén értesülhettek olvasóink. Azóta több orgánum készített interjút az egyházügyi főtanácsadóval; az eltelt másfél év számunkra immár arra is lehetőséget ad, hogy ne csupán e szokatlanul új minőségében mutassuk be Csepregi Andrást, hanem eddigi munkájának eredményeiről is beszámoltassuk.- Az olvasókat bizonyára érdekli, hogy egy evangélikus lelkész személyes élettörténetének melyek azok a meghatározó motívumai, amelyek hozzásegítették, hogy 2006 nyarán elvállalja az OKM Egyházi Kapcsolatok Titkárságának vezetői pozícióját.- Falun nevelkedett lelkészgyerekként természetesen nem gondoltam, hogy egyszer közel kerülök a nagypolitikához. Közéleti és társadalomtudományi érdeklődés azonban mindig is volt bennem. A nyolcvanas évek közepe tájékán a teológiai akadémián Vámos József dékán egy hatékony pedagógiai elvet követve a szigorlati tételek kidolgozását a hallgatókra bízta. Az egyik ilyen általam kidolgozott tétel Bibó István társadalomtudományi munkái közül Az európai társadalomfejlődés értelme című esszé volt. A másik fontos mérföldkő - amely később váltást eredményezett a gyakorlati politikához való viszonyulásomban - egy 1996-tól 1999-ig tartó angliai tanulmányút volt. Az Egyesült Királyságban ugyanis lehetőségem nyílt arra, hogy doktori témámnak, Dietrich Bonhoejfer teológiájának - társadalomtudományi aspektusokat is magába foglaló - kutatása kapcsán behatóbban foglalkozzam a kereszténység és a politika kapcsolatának tanulmányozásával. Angliában olyan társadalmi közeget ismerhettem meg, amelyben sokkal magától értetődőbb és szervesebb módon kötődik egymáshoz a kereszténység, a közélet és a politikum, s ahol egy olyan érett közéleti-politikai kultúra működik, amely sokkal természetesebb módon ad teret és lehetőséget arra, hogy a kereszténységen belül jelen legyen a baloldali politika, illetve a szociáldemokrata politikán belül a kereszténység. Én ezt rendkívül izgalmas és inspiráló jelenségként tapasztaltam meg. Amikor ilyen impulzusok után feleségemmel hazajöttünk, erőteljes kontrasztként éltük meg, hogy itthon általánosan elterjedt az a sokak által határozottan képviselt nézet, mely szerint kereszténység és baloldal semmilyen kapcsolatban nem lehet egymással. Innentől természetesen sokkal tudatosabban figyeltem a hazai közéletet, s igyekeztem feltárni ennek a nyilvánvalóan hamis és hibás gondolkodásnak a történeti, kultúrantropológiai és társadalom-lélektani gyökereit is. S e ponton ismét belépett a képbe az az önmagát „szabadgondolkodó keresztyénként” aposztrofáló, hívő református Bibó István, aki az ’56 utáni börtönbüntetését követően is megmaradt baloldalinak, s akinek politikai filozófiáját disszertációmban feldolgoztam. Az ő példája eleven modellként állt előttem mindvégig, ő ugyanis nemcsak elméleti tudós volt, hanem amikor felmerült számára a közvetlen politikai felelősségvállalás kérdése, akkor elvállalta a feladatot.- Gyanítom, nemcsak az egyháztagok, de az egyházvezetők számára sem teljesen világos, hogy pontosan mit takar az egyházi kapcsolatok titkárságának vezetői pozíciója. Mit jelent ez a titulus a kormányzati munka gyakorlatában?-Az Oktatási és Kulturális Minisztériumon belül működő Egyházi Kapcsolatok Titkársága egy „miniszterközvetlen” szervezet - a minisztériumon belüli négy ilyen testület közül az egyik. Ez a titkárság az egyházi kapcsolatok állam- titkárságának az utóda, amely a rendszerváltás óta elég sokszor költözött különböző kormányhivatalok égisze alá. Ezt a titkárságot vezetem státusom szerint a miniszter egyházi kapcsolatokért felelős főtanácsadójaként. Ha ezt a titulust szűk értelemben definiáljuk, a leírás jes területre nézve előkészítsünk egy rendelettervezetet, ámely magát a kiszámítást szabályozza egyértelmű kritériumok alapján. Ezeket az egyházi szakemberekkel is megpróbáltuk egyeztetni, ez azonban nem volt mindig sikeres, hiszen annyira összetett, soktényezős kérdésről van szó, és olyan sokféle szakmai felfogás ütközik, hogy fennmaradtak véleménykülönbségek, s nem sikerült teljes nézetazonosságot elérni. Ennek ellenére nagyon komoly lépéseket tettünk előre - a fő célként kitűzött átláthatóság és kiszámíthatóság irányába. A másik példa az egyházi egészség- ügyi intézmények területéről való. Az egyházi kórházak és az Egészségügyi Minisztérium közötti közvetítésben nem voltunk sikeresek. Ez olyan terület, amely felé a jövőben sokkal több figyeszerint politikai főtanácsadót jelent. Esetemben azonban ez a megnevezés félrevezető lehet, hiszen én nyilvánvalóan nem vagyok politikus - nincs politikai múltam, sem pártpolitikai kötődésem -, és nem politikai tanácsokkal látom el a minisztert - amire képtelen is lennék -, hanem szakmaiakkal. így bár politikai főtanácsadónak hívnak, maga a felelősségi kör inkább szakmai. Tehát részint teológusként, részint az egyházi életet belülről ismerő szakmai tanácsadóként dolgozom.- Eddigi tapasztalatai alapján hogyan válaszolna arra a kérdésre, hogy vajon tudja-e érdemben befolyásolni a kormány egyházpoli- Erre a kérdésre nem lehet egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni. Röviden csak azt mondhatom: a miniszter szándéka a kapcsolatok érdemi fejlesztése és a vitás kérdések konszolidációja, és ha ebben vannak sikerek, abban nekünk mindenképpen van szakmai érdemünk.- Engedje meg, hogy a kérdés tartalmát ki- bővítsem a másik irányba is: hogyan értékeli és mennyire látja hatékonynak az egyházak és az állam közötti közvetítő szerepét?- Nem látom annyira hatékonynak, mint amennyire lehetne. Egyrészt a kormányzati apparátus szerkezete elég bonyolult, és a különböző kormányszervek közötti egyeztetés - akár a minisztériumon belül, akár más minisztériumok között - igen sok fáradságot, energiát, türelmet igényel. Másrészt az egyházak és az állam közötti közvetítés is sok nehézségbe ütközik. Két példát említek, az egyik részben sikertörténet, a másik nem az. Az egyházi oktatás kiegészítő támogatásának módszeres kiszámolása igazából eddig soha nem történt meg. Amikor nyolc-kilenc évvel ezelőtt elindult ez a szisztéma, az egyházi oktatás olyan kis része volt az oktatási rendszernek, hogy a pénzügyminisztérium szakemberei nem érezték szükségét egy világos metódus kidolgozásának. Az ad hoc jellegű rögtönzések után most jutottunk el odáig, hogy a téliemmel és energiával kell fordulnunk. Itt okkal érezzük a „rövidségünket”: se időnk, se energiánk nem volt eddig ennek a területnek a rendbetételére. Ami a kérdés másik - és ideológiailag nehezebb - aspektusát érinti: sajnos azt tapasztalom, hogy az egyházi partnereinkkel való kapcsolatok sem konfliktusmentesek. Ebből sem tudtunk annyit kihozni, amennyit lehetne. Újra és újra azzal találkozunk, hogy az egyházak vezetői és szóvivői kommunikációs kényszerben vannak - és most értse jól, aki olvassa -: időnként a saját közösségüknek is meg kell felelniük a tekintetben, ahogyan ők kommunikálják a kormány és a saját egyházuk viszonyát. Ez a kommunikációs kényszer szűkíti annak az együttműködésnek a kereteit, amelyre egyébként szakmailag ők is készek volnának, és mi is készek volnánk. Sok javítanivalónk van tehát.- Ha már szóba került, maradjunk az egyházfinanszírozás területén. Prőhle Gergely országos felügyelő szinte minden egyházi és egyházon kívülifórumon hangsúlyozza: az egyházfinanszírozásban el kell érni, hogy a kiegészítő normatíva kiszámítása egyértelmű kritériumok alapján történjen, és jogszabályokban legyen rögzítve az állami támogatás automatizmusa oly módon, hogy ne lehessen vita tárgya. Eddigi tapasztalatai fényében lát-e esélyt ennek az automatizmusnak a kialakítására?- Három olyan egyházfinanszírozási terület van, ahol az automatizmusok már működnek. Az első az ingatlanrendezés, amely mindkét fél számára egyértelmű és eléggé tisztán előre látható menetrend szerint 2010-ig vagy 2011-ig be fog fejeződni. Ezzel párhuzamosan változatlanul „sima ügy” az úgynevezett vissza nem kért ingatlanok utáni járadék kérdése: a kárpótlás itt is egy előre kiszámított kulcs alapján valorizált összegben kerül megállapításra. A harmadik - amely mára majdnem automatikus, és nemsokára teljesen az lesz - a személyi jövedelemadó egy százalékának felajánlásából befolyó összeg állami kiegészítése. A tervek szerint 2009-től a mindenkori állami kiegészítés pontosan fogja követni a felajánlások-volumenét, ekkortól vezetik be az 1 + i-es rendszert, és onnantól fogva ez is automatizmussá válik. A volumenükben legnagyobb, az oktatási és szociális intézmények működtetéséhez járó kiegészítő támogatások esetében azért nehéz automatizmusról beszélni, mert a kiszámítás alapja egy évről évre változó, mozgó adattömeg. Az egyházi kiegészítő támogatás alapja a mindenkori önkormányzati ráfordítás, amely csak részben, tervezhető, mert nem lehet előre tudni, hogy az adott évben az önkormányzatok összessége mennyit fog például az iskolákra fordítani, márpedig az egyházi támogatást ennek alapján kell kiszámolni. A maximum, amit e téren meg lehet valósítani, az, hogy a tárgyalásokon mindkét oldal lehetőleg minden adatösszefüggést át tudjon látni. Egyházi szempontból tehát az a legfőbb cél - és ezt el is lehet érni -, hogy amikor a kormány valamit mond, akkor pontosan számon kérhető legyen, hogy minek alapján mondja, és milyen adatok, kalkulációk, kulcsok állnak egy- egy összegszám mögött. Itt kell megemlítenem négy olyan költségvetési tételt, amelyek mögött nincs olyan erős törvényi szabályozás, mint az eddigiek mögött. A kistelepülési lelkészek jövedelempótló támogatása, a hittanoktatás támogatása, a'rekonstrukciós támogatás, valamint a közgyűjtemények és levéltárak támogatása az a négy költségvetési tétel, amelyek esetében el kell érni, hogy stabilabb törvényi szabályozás legyen érvényes rájuk.- Prőhle Gergely azt sem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy az állami támogatások automatizmusának szorosan ki kell egészülnie egy belső, egyházi szemléletváltást igénylő egyházfenntartói gyakorlattal, melynek annak nyomán kell kialakulnia, hogy a hívek belátják: az egyház jövője nem az államtól, hanem az ő sokkal nagyobb mértékű anyagi áldozatvállalásuktól függ.- Maximálisan egyetértek azzal, hogy - például - az evangélikus egyháznak jóval nagyobb mértékben kell önfenntartóvá válnia, mint amennyire ma az. A rendszerváltás idején zajlott tárgyalásokon született meg az az elvi döntés, amely a mai helyzetet determinálja: az egyházak költségvetési támogatást és az átvállalt közfeladatok után normatívát kapnak, de termelővagyont nem kapnak vissza, mivel nincsenek olyan állapotban, hogy nagy vagyonelemeket tudjanak kezelni. Ha hosszú távra is érvényesnek tekintjük az egyházakra ezt az — akkor egyébként egyházvezetők által is elismert - „állapotfelmérő” diagnózist, és továbbra is csupán a költségvetésben megtervezhető finanszírozási lehetőségek állnak állami oldalról az egyházak rendelkezésére, akkor csak abban gondolkodhatunk, hogy ezek a finanszírozások olyan volumenűek legyenek, hogy az egyházak számára lehetőséget adjanak egy belső költségvetési arányváltás elérésére és egy új, önfenntartó szemlélet kiformálására. Az állami költségvetésben tervezett támogatások túlsúlya és az önfenntartás között sajátos és ígéretes átmeneti állapotot jelenthet az uniós pályázatokban való eddiginél hatékonyabb egyházi résztvétel is, amelyhez titkárságunk - a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség szakembereivel együttműködve - szintén igyekszik segítséget nyújtani. Úgy gondolom, hogy országos felügyelőnk is ebben a koordináta-rendszerben gondolkodik. Munkám egyik legpozitívabb hozadé- ka, hogy sokkal nagyobb rálátásom van arra, hogy más egyházak hogyan szervezik az életüket, és nagyon sok figyelemre méltó példát látok.- Az egyházi oktatási intézmények kiegészítő támogatása az a „témakör”, amelyet egyházi oldalról eddig a legtöbb kritika ért. Van-e lehetősége a titkárságnak arra, hogy egy sokkal hatékonyabb kormányzati kommunikációs stratégiával, akár népszerűbb formában minden érintett számára egyértelművé tegye, mennyi is az annyi?- A legtöbb vita eddig a kiegészítő támogatás zárszámadási törvényben meghatározott korrekciója körül alakult ki. Idén először’állt elő az az eset, hogy a velünk folyamatos kapcsolatban álló egyházi szakértők azt jelezték vissza: az összeget megalapozó adathalmaz számukra átlátható. Kimondottan dicsérő hangú, elismerő reakciókat kaptunk. És ezen a ponton egyszer csak belépett á politika. Az egyik egyház szakértője utólag jelezte, hogy maradt számára egy problémás rész, és rámutatott a bonyolult számítás egy bizonytalan pontjára, amelynek kapcsán úgy érezte, hogy nem kapott a Pénzügyminisztériumtól elégséges adatot. Az illető egy matematikai határértéket alapul véve vélelmezte (!), hogy akár kétmilliárd forinttal több is lehetne a korrekció a kiszámított összegnél. Ezután ez az „akár kétmilliárd forinttal is több” került be a parlamentbe a KDNP kommunikációja révén, s innentől a jobboldali média tényként beszélt arról, hogy a kormány diszkriminálja az egyházakat, mert kétmilliárddal kevesebbet ad annál, mint ami járna. A történet pikantériája néhány napja érte el a csúcspontját, amikor Hiller István meghallgatása folyt az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságban. (Az ülés szó szerinti írásos anyaga néhány napon belül nyilvános lesz.) Az ülésen a KDNP képviselője, Szászfalvi László református lelkész a bizottság helyettes elnökeként expres- sis verbis kimondta azt, hogy az idei zárszámadásban megállapított korrekciót pontosnak tartja. És a jelen lévő Semjén Zsolt, aki ezt megelőzően határozottan képviselte a „kétmilliárddal kevesebb” vádját, ehhez nem tett hozzá semmit... Mi szeretnénk elérni, hogy 2008-tól sokkal közérthetőbben kommunikáljuk az ilyen ügyeket, de a tekintetben még mindig kétkedő vagyok, hogy a kapcsolatrendszer van-e annyira érett, hogy az elengedhetetlen kommunikációs kölcsönösség kialakuljon. Amíg ez nem történik meg, a kizárólag a jobboldali médián tájékozódó egyháztagok elérhetetlenek maradnak, hiszen ha egyházvezetőik és szóvivőik mást mondanak, mint amit mi, akkor nem fognak nekünk hinni.- Politikai témák iránt érdeklődő teológusként és egyházpolitikai főtanácsadóként Ön a közelmúltban megjelentetett egy írást a baloldali egyházpolitika elméleti alapvetéséről.- Remélem, minél többek érdeklődését fel fogja kelteni az a Vallástudományi Szemle 2007/2. számában publikált esszé, amelyben egy lehetséges új baloldali egyházpolitika elméleti alapvetését igyekeztem körvonalazni. Írásom nem kormányprogram, hanem továbbgondolásra szánt vitaanyag. Ebben a politikai filozófia, a teológiai szociáletika és a kortárs angolszász kultúrantropológia fogalmi kereteinek segítségével teszek kísérletet egy olyan perspektíva megrajzolására, amelyen belül - sok egyeztetéssel és praktikus kompromisszummal - elhelyezhetők egy esetleges baloldali egyházpolitika gyakorlati részletei. Eddig főleg a civil értelmiségi szférából és szűkebb szakmai környezetemből kaptam visszajelzéseket - pozitívakat és negatívakat egyaránt. Érdeklődéssel várom a reflexiókat és a kritikákat az evangélikus egyház berkeiből is.- Titkárságvezető úr, megvalósulhat-e hazánkban mindaz, amit említett írásában a baloldali egyházpolitikai modellváltáshoz szükséges változtatásokról gondol, főként az, hogy egyház és állam között valódi partneri kapcsolatjön létre?- Hadd tegyem hozzá, hogy a mindenkori jobboldalnak is egy ilyen típusú egyházpolitika kidolgozása lenne a hosszú távú érdeke, de nekem jelenleg „csak” egy baloldali egyházpolitika elméleti megalapozására van felhatalmazásom. Nos, nincsenek illúzióim a folyamat lassú fokozatosságát illetően. De ha egyszer eljutunk oda, hogy mind az állam, mind az egyház részéről érett demokraták ülnek a tárgyalóasztaloknál kompetens partneri viszonyban, akkor az elmélet megvalósulhat a közélet mindennapi gyakorlatában is. Erre már ma is vannak biztató példák. ■ Petri Gábor
