Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-12-16 / 50. szám
‘Evangélikus Életéi ÉLŐ VÍZ 2007. december 16. W* *9 ■XSzupervízió Egyre gyakrabban találkozunk ezzel a fogalommal: szupervízió. Részben hivatás- és szervezetgondozást jelent, de így jelölik a hivatását végző ember mentális „karbantartását", segítését, tréningezését is. Tágabb értelemben pedig a lelkileg megfáradt ember megsegítését, egyfajta regenerálást, lelkigondozást értenek rajta. Felgyorsult világunkban valóban egyre jobban rászorul mindenki egy kis segítségre. Nemcsak az emberekkel hivatásszerűen foglalkozóknak — tanároknak, orvosoknak, lelkészeknek - kél el a támogatás, hanem szinte mindenkinek, aki kapcsolatban áll más emberekkel. S ki nem áll? Hiszen nap mint nap beszélgetünk, építünk, netán lerombolunk emberi kapcsolatokat, borzoljuk egymást idegeit, vagy éppen mondunk néhány kedves, biztató szót.- Ezek a kommunikációs aktusok pedig mind-mind nyomot hagynak az emberben, alakítják, meghatározzák másokhoz és magunkhoz való viszonyunkat. S ha túl sok vagy a kelleténél erősebb volt az inger, esetleg különösen érzékeny pontunkat találta el egy adott impulzus, akkor könnyen felborul a belső egyensúly. Szerencsés esetben azonbanilyenkor segítség érkezik, és a felbukkanó szupervizor- nak sikerül - tartalmas beszélgetésekkel, a problémák feltárásával, támogató együttérzéssel - visszabillenteni a szakmailag megbicsaklottat vagy az életvitelében hibát elkövetőt. Hosszú szolgálatot maga mögött tudó lelkész ismerősömtől hallottam mostanában a panaszt: „Soha nincs egy nyugodt vasárnapom, amikor végre elmehetnék templomba.” A megfáradt ember iróniája mögött kétségkívül felsejlik némi keserűség, de éleslátása is szembeötlő. Hiszen pontosan tudja, mekkora segítség az, ha az ember elmegy a templomba. Elviszi és leteszi terhét, miközben odajárul a nagy Gyógyító elé. Akitől egészen biztos, hogy megnyugvást kap a lélek. így advent idején különösgn sok és jó alkalom kínálkozik erre. Ám élni is kell velük! Fontos, hogy meg tudjunk állni a rohanásban, egy kicsit saját magunk szupervizorai legyünk - az Úr segítségével. Gyógyítsuk magunkat elmélyült gondolkozással, a tiszta szavak hallgatásával, megbánással s a zene nevű medicina lélekújító erejével. Segítség bőven akad ehhez, hiszen számtalan helyen vannak adventi estek, áhítatok, orgonazenés összejövetelek, egyszóval alkalmak az ünnepi készülődésre. ■ Gyarmati Gábor Reményik Sándor A kis templom a nagy dómban A borbereki templom falára írom Fölötte égig ér a szírt. Olyan törékeny, oly kicsi. Harangja elhaló szavát Ezer gúnyos harangvirág Az erdőn túlcsilingeli. Fenn Isten jár a csúcsokon. Amerre fényben elhalad: Testőrei: dárdás fenyők Állnak titáni sorfalat, A szírt felett s az ég alatt. Dördül az ormok orgonája, Az Ünőkőre ború száll. A mérhetetlen szikladómban A kis fatemplom félve áll. Belőle félve száll az ének, A dicséret a dóm urának: A magasságok Istenének. Mert emberkéz emelte csak. Fenn az Úr lépked hallgatag A maga-épitette dómban. Önnön művében elmerül: Az örök-szépben, örök-jóban. Fenn az Úr lépked hallgatag. A fenyők némán szalutálnak. Ő néha-néha fölriad, S visszaköszön testőrhadának, A sok sötét, szurkos titánnak. Gondolatok a szeretetről Bizonyára mindannyian hallottunk-mond- tunk már jó néhányszor ilyesmit: Annyira szeretlek, amikor így mosolyogsz rám!”, „Szeretem benned, hogy ilyen figyelmes vagy!" Szerethetünk-e valakit csak valamely külső tulajdonsága alapján? Köthetjük-e feltételekhez a szeretetet? Vannak-e a szeretetnek korlátái? Semmiképpen, hiszen „a szeretet türelmes, jóságos" (1 Kor 13,4). A szeretet biztos, erős szál, amely összeköt minket, embereket egymással. Kutatások bizonyítják, hogy az a beteg, akit szeretetteljes gondoskodás vesz körül, sokkal hamarabb a gyógyulás útjára lép. Mindannyiunknak úgy kell a szeretet, mint egy falat kenyér, de milyen ellentmondásosak vagyunk: ha nincs, igényeljük, ha van, nem becsüljük meg... Egyre kevesebbet kapunk, és egyre kevesebbet adunk belőle. Mintha alkalmanként kifogyna a szeretetdobozunk tartalma. Holott annyiszor mondjuk, hogy a szeretet soha el nem fogy... Valóban soha nem fogy el? Vajon miért van olyan sok magányos ember, olyan sok válás, olyan sok szeretetre éhes gyermek és felnőtt? Akkor hol a hiba? Ott, hogy nem figyelünk egymásra. Ott, hogy túl nagyok az elvárásaink. Ott, hogy legfeljebb önmagunkat szeretjük Ott, hogy minden magunk körül forog, s nehezen cselekszünk másokért jót. Ha mögénk ül a templomban egy hajléktalan, aki szörnyű bűzt áraszt, magunkban fintorogni kezdünk és nyafogni: „Egész idő alatt őt kell majd szagolnom?" - gondoljuk. Ha pedig esetleg egy erősen tetovált bőrű férfit vagy egy igen kihívó miniszoknyát viselő nőt látunk az istentiszteleten, akkor nem valami ilyesmit gondolunk-e morgolódva: „Hová lett a világ!’? Elgondolkodunk-e ezeken a reakcióinkon, pláne a templomban, ahol Isten igéje által a szeretet sugárzik még a falakból is? Eszünkbe jut-e', hogy a szeretet „nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat"? (iKor 13,5) ítélkezhetünk-e a hajléktalan, a tetovált férfi vagy a miniszoknyás, fiatal nő fölött? Miért is ítélkezhetnénk bárki fölött? Ha a szeretet a ■rosszat nem rója fel, akkor ez azt jelenti, hogy a hibákat is elfogadja - tehát nekünk is hibáikkal együtt kell elfogadnunk embertársainkat. Különben pedig mi kivetnivaló van abban, ha egy tetovált férfi, egy miniszoknyás nő vagy egy hajléktalan jelenik meg az istentiszteleten? Nekik talán nem lehet szükségük Istenre? Nekik nem lehet szükségük a szeretetre? Esetleg ők nem tudnak úgy szere tetet adni, mint mi? Olyan sokszor mennek végbe dolgaink szeretet nélkül. Olyan sokszor beszélünk a szeretetről, de nem cselekedjük meg. Kortól, nemtől, vagyoni helyzettől, bőrszíntől és mindentől függetlenül mindenki szomjazza a szeretetet. Gondoljunk arra, hogy Isten szeretete legyőzi a szeretetlenséget! Mi se legyünk fukarok, hiszen adni jó! ■ Gergely Judit Kedves Gyerekek! GYERMEKVÁR ► Advent harmadik hetébe léptünk, ezt jelzik az adventi koszorúk meggyújtott gyertyái is. Karácsonyra, a Megváltó születésének ünnepére várunk. Alább néhány eseményt láttok megrajzolva Jézus életéből. Tegyétek a rajzokat időrendi sorrendbe! Áldott adventi és karácsonyi készülődést kívánok szeretettel: Boda Zsuzsa Fogadjuk-e az érkezőt? „Mint fogadjalak téged...” - éneklik gyülekezeteink adventben Paul Gerhardt szívbemarkoló költeményét Evangélikus énekeskönyvünk 141. énekében. A várakozásban benne rejlő fogadás „hogyanja”, a felelősségteljes készülés még inkább kifejezésre jut az eredeti szövegben: „Wie soll ich dich empfangen...", amikor a nagy háború utolsó éveiben keletkezett ének szerzőjének kamrája is üres, feleségének liszt helyett csak egy új éneket tud átadni, gyülekezete koldus-szegény. Mit adhatok az érkezőnek? Az ének témája a három kezdő szó, és aki így kérdez, hamar felismeri, hogy Isten készíti fel a szegényt a fogadásra. Csak ő készítheti fel. A magyar fordításban nem szerepel a „fáklya” képe. De a költő emlékeztet a fejedelmi lakomára, amikor a vendégek helye mögé fáklyákat állítottak fel. Az égő fáklya az éberség, a várakozás és a készenlét jele és szimbóluma. Itt a fáklya képe egyúttal előhívja emlékezetünkből a tíz szűzről szóló példázatot is, akik kivonulnak a vőlegény elé, hogy utolérjék, befogadják: „...fogták lámpásukat, és kimentek a vőlegény fogadására." (Mt 25,1b). Mi késztette Jézust, a Vőlegényt, hogy vállalja emberlétünk szegénységét? A tiszta, mentő szeretet. A költő ezt maga is a szívébe írta, és most feltárja a gyülekezet, a „bánkódó sereg” előtt. Albert Schweitzer, az őserdő doktora, amikor könyvében a bennszülöttek és a kereszténység viszonyáról beszél, arról az adventben megjelent világosságról szól, mely a félelem sötétségében világít. „Bizonyságot ad, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva a természeti szellemek, fétisek hatalmának, és hogy egyik embernek a másik felett nem lehet mérhetetlen hatalma, hanem minden történésben csak Isten akarata érvényesül.” És itt idézi Gerhardt adventi énekét, mely sajnos a magyar fordításból kimaradt: „Nehéz kötelékben vergődtem, / De jöttél, és megszabadítottál.” (Ich lag in schweren Banden, / Du kommst und machst mich los.) Ehhez fűzi Schweitzer: „Ezek a szavak Paul Gerhardt adventi énekében kifejezik, mint egyetlen más ének sem, hogy mi a kereszténység az egyszerű (primitív) ember számára. Minduntalan, újból és újból erre kellett gondolnom, ha egy missziói állomáson istentiszteleten vettem részt.” Drága reformátori örökségünk, hogy azt, akit várunk elégséges „olajunkkal”, nem hiába várjuk, megérkezik a világ sötétségében. De van-e elég olajunk, hogy el ne tévedjünk a sötétségben, a bűn kötelékeiből megszabadítottak készenlétével tudjuk várni, fogadni, neki ajtót nyitni, aki azért jött és jön ma is, hogy halálos ínségből kiemelve és sebeinkből meggyógyítva magához vonjon az utolsó adventén az örök életre? Ezért imádkozunk Gerhardt énekével! ■ Szimon JÁNOS Adventi gyertyák - a kép fotópályázatunkra érkezett HETI ÚTRAVALÓ Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Az Úr jön hatalommal. (Ézs 40,3.10) Advent harmadik hetében az Útmutató reggeli és heti igéi a Király eljövetelét hirdető hiteles tanúkról szólnak. Az Ószövetség evangélistája kiáltja: „Az eh Uram, az Úr jön...” (Ézs 40,10a) És: „Ébredjetek és ujjongjatok, akik a porban laktok, ujjongjatok a mindenség Ura és Királya előtt!" (Ézs 26,19; LK) Ez Keresztelő kérdése: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” Jézus üzenete: „...boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.” (Mt 11,3.6) Dr. Luther Márton szerint: „Hogyne volna boldog! Hiszen e Királyban és igéjében öröm helyett az egész világ megbotránkozik; mert nem akar Isten kegyelmére hagyatkozni, hanem saját cselekedeteire és érdemére.” Pál, önmagát Krisztus szolgájának tekintve, Isten titkainak hűséges sáfáraként ezt tanácsolja: „Egyáltalában ne ítéljetek azért addig, míg el nem jön azúr. (...) és akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretet.” (iKor 4,5) így tekinthetünk Keresztelő János szolgálatára is; ő Isten előfutáraként és útkészítőjeként Krisztusra mutatott: „íme, az Isten Báránya...” .....ez az Isten Fia." (Jn 1,29.34) Az ő testi születését Isten mennyei hírnöke, Gábriel adta tudtul a názáreti szűznek: „Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál az Istennél! íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz jézusnak." (Lk 1,30-31) Pál Isten áldását kívánja az ő visszajövetelét váró gyülekezetnek: „...a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket teljes épségben, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére." (iThessz 5,23) Reformátorunk szerint az a döntő, ami Krisztusra mutat, ami őt prédikálja. A kereszt evangéliumának hirdetője, Pál így minősíti apostoli tanúskodását: „...Krisztus Jézus, akit közöttetek (...) hirdettünk, nem lett»igen«-né is meg »nem«-mé is...(...) Mert valahány ígérete van Istennek, azokra őbenne van az igen, és ezért általa van az ámen is...” (2Kor 1,19-20) János, a mennyei jelenések szemtanúja látott a trónuson ülő Úr Isten kezében egy hétpecsétes könyvet. De ezt, az ő végidőkre vonatkozó titkos tervét senki meg nem ismerheti, csak Krisztus, ő „az Ámen, a hű és igaz tanú” 0el 3,14): „íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, a Dávid utóda, és felnyitja a könyvet és hét pecsétjét.” (Jel 5,5) A testvéri szeretetet már a nevében is hordozó filadelfiai gyülekezet nem tagadta meg Urát, aki szereti s megtartja választott népét a kísértések között is. „Eljövök hamar: tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat. Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában..." (Jel 3,n-i2a) Az élet könyvének utolsó sorai Jézus kijelentését, az őt várók kiáltását s a látnok áldáskívánását tartalmazzák. Nincs több és más szava hozzánk az Úr Istennek, egyedül a Szentírásban lévő kijelentése: „»Bizony, hamar eljövök«. Amen. Jöjj, Uram Jézus! Az Úr Jézus kegyelme legyen mindnyájatokkal! Ámen.” Qel 22,20-21) Mi is imád- kozzuk a Krisztust váró himnuszt: „Jöjj, népek Megváltója! / így kér a föld lakója, / Jöjj, lelkünk drága fénye, / Szívünk édes reménye!” (EÉ 131,1) ■ Garai András
