Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-12-16 / 50. szám
"Evangélikus Élet®> KULTÚRKÖRÖK 2007. december 16. 5 Geometriai formák - keretben Beszélgetés Matzon Ákos festőművésszel ► A főváros északnyugati határától néhány kilométerre lévő ház titkokat rejt. Szépséges, modem, zavarba ejtő titkokat. Itt lakik és dolgozik ugyanis Matzon Ákos festőművész, a hazai konstruktivista festészet egyik kiemelkedő alakja. A nonfiguratív művész műtermébe belépőt színes vagy éppen egyszínű négyzetekből, téglalapokból, háromszögekből vagy körökből és vonalrendszerekből álló képek köszöntik. Egyszerű geometriai elemek; tiszta formáikkal nyugalmat árasztanak. Ha előzetesen nem tudtam volna, hogy alkotójuk eredetileg építész, a képek alapján akkor is sejthettem volna, hogy mindkét művészeti ághoz köze van.- Egy-egy kép elkészítésekor valóban nem tudok kiszakadni a kortárs építészet szellemének és formáinak hatása alól - vallja be Matzon Ákos beszélgetésünk kezdetén. - Igazi kihívásnak tekintem a célt: minél kevesebb formával a lehető legtöbbet láttatni a képen. Emellett erősen foglalkoztat egy másik feladat is: hogyan lehet minél jobban érzékeltetni a teret, a mélységet a síkbeli geometriai formák egymásra rétegeződésével?- Ahogy itt ülünk, és körbenézek a falon lévő alkotásokon, vonzzák a tekintetet a vonalrajzból álló művek. Némelyik már-már a mérnöki tervezőasztalon készülő munkákat idézi.- Számos képem meghatározó eleme a vonal, amelyről tanultuk, hogy tulajdonképpen nem is létezik. Előfordul, hogy az ember meggondolatlanul egy- gyel többet húz belőle a képre, és ezzel teljesen el is rontja...- És a színek? Jól érzékelem, hogy nem dominánsak az alkotásain?- Hát, jól - mosolyodik el. - Számomra nem a színek, hanem a geometriai formák és egymáshoz való viszonyuk, egymáson való rétegeződési lehetőségeik a fontosak. A lényeg - szerintem - végül is az építészeti gondolkodás képi megfogalmazása.- Szokott-e címet adni a műveinek? Hiszen a nonfiguratív alkotások esetében nem lehet azonnal felismerni, hogy a valóság mely részletét tükrözik.- Nem szeretek címet adni, a legszívesebben soha nem is tenném. Azonban - már csak a kiállítások miatt is - nem kerülhetem el ezt. De bevallom, mindig csak utólag nevezem el őket. Az embereket már régen leszoktatták a szabad gondolkodásról és az önálló vélemény- alkotásról. Az iskolában mindig elmondták nekik, hogy mit gondoljanak egy- egy művészeti alkotásról - legyen az vers, zenemű vagy éppen festmény -, és ezáltal elvették tőlük a lehetőséget, hogy hagyják szabadon hatni a művet az érzékeikre és a gondolkodásukra. Ezért sokan zavarba jönnek, ha a modem művészet egy-egy darabjával találkoznak. A mai konzumvilág sajnos tovább rontja a helyzetet, ugyanis a médián keresztül leegyszerűsített ideálokat, szellemi készételeket kínálnak mindent elborító mennyiségben. Nem véletlen tehát, hogy a kiállításokon sokan a mű címét olvassák el először, hogy kapaszkodót szerezzenek maguknak a képhez...- Az Ön művei számos rangos hazai és külföldi - egyéni és csoportos - kiállításon vettek és vesznek részt; úgy tudom, némely alkotását már hamisítják is. A modem művészet iránti érzékét és szere tétét nyilván édesapjától, a neves szobrásztól, Matzon Frigyestől is örökölte.- Nem múlik el nyomtalanul annak a szellemi közegnek a hatása, amely az embert gyermek- és ifjúkorában körülveszi. Nagyon szeretem a modem művészetet, és a kortárs művek szenvedélyes gyűjtője is vagyok. „Szobagalériámban” számtalan alkalommal tartottam már tárlatvezetést, ezt a lehetőséget az Evangélikus Élet olvasóinak is szívesen felajánlom. Minden évben egy-két alkalommal úgynevezett nyitott műtermet szervezünk; e látogatásokra a világhálón lehet jelentkezni: www.matzon.com. Mindig nagy sikerük van, főleg feleségem süteményeinek köszönhetően...- Remélem, sokan élnek majd a lehetőséggel! De nem ez lesz az Ön számára a lutheránusokkal való egyetlen kapcsolódási pont... ’ -Valóban nem. Magam katolikus val- lású vagyok, anyai ágon pedig Madách Imre leszármazottja. Gyermekkorom egy része Nógrádhoz, Csesztvéhez és Balassagyarmathoz kötődik. Nagyon kedves családi emlékek fűznek a néhai Szabó József evangélikus püspökhöz, aki neves Madách-kutató is volt. Ezeket az emlékeket pár évvel ezelőtt megoszthattam Lengyel Annával is, aki szintén Balassagyarmatról származik - bár vele és férjével, Rados Péterrel a Kossuth rádió Egy csepp emberség című egykori rádióműsora kapcsán találkoztam először. Ez az ismeretség azóta őszinte barátsággá fejlődött.- Úgy tudom, később ennek a találkozásnak az lett a következménye, hogy Ön tett egy jótékony célú felajánlást.- Igen. Amikor ez év márciusában a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumban megszervezték az első Egy csepp emberség klubestet, megkérdezték tőlem, nem ajánlanék-e fel árverésre egy képet a klubot működtető alapítvány javára. Szívesen megtettem, a kép el is kelt; örömmel segítettem.- Most éppen min dolgozik?- A budapesti Nádor Galéria által kiírt pályázatra tervezek egy képet. Nem könnyű a feladat, mert a pályázat témája a gén. Sokáig gondolkodtam a terven, és még mindig vannak nyitott kérdéseim vele kapcsolatban, de bízom benne, hogy a leadási határidőig elkészülök vele. ■ Boda Zsuzsa Nagy János szobrászművész kiállítása A budapesti Vármegye Galéria egyre bővülő kiállítófermébe lépve azonnal szemünkbe tűnik a felénk néző Szent Ist- ván-szobor. Számos lovas szobrát ismerem, de ennek megmintázása egyedülálló. A ló földig hajló feje még jobban kiemeli a kardját keresztként magasba emelő, a kereszténység erejét hirdető király alakját. Nagy János, a Szervátiusz Jenő-díjas szobrászművész minden művében a legjellemzőbbet, j jellegzetességet igyekszik kifejezni. A történés eredetét, a megmintázott alak belső világát, az összefüggéseket keresi. A lényegre törekvés mellett a magyarság eredetének kutatása is szerepet kap művészi munkájában, legyen az fafaragás, mintázás, domborítás vagy éppen öntés. Ezt tükrözik a Gilga- mes-eposz feldolgozásai vagy a'mosolyra fakasztó, kedvesebbnél kedvesebb, népballadák, népdalok ihlette, sokszor tenyérnyi plakettek. Művészetének alapja a technikai gazdagság és a műfaji sokszínűség. Drámai hangvételű alkotásai mellett ott találjuk a Csokonai-vershez alkotott, végtelenül kedves, „Földiekkel játszó égi tünemény" című illusztráció szívvel teli líraiságát is... A galériát működtető Erdély Művészetéért Alapítvány - sokszor nagy nehézségekkel, anyagi problémákkal küszködve - évtizedek óta gondosan teljesíti a bemutatkozáskor kitűzött céljait, nem utolsósorban az összetartozás erősítését. Ezt érezzük is mindinkább a kiállítók és a látogatók baráti kapcsolatában. Jellemző azokra az erdélyi, székely- földi művészekre, akiknek a Vármegye Galériában nyílik kiállításuk, hogy családjukon kívül nemegyszer több „földijük”, hazai művésztársuk, barátjuk kíséri el őket. S ami ugyancsak örvendetes jelenség: sok művész és látogató korábbi találkozásokra, hasonló, kitűnően rendezett bemutatókra visszaemlékezve ismerősként, barátként köszönti egymást. Erről beszélgettünk Simon Endre marosvásárhelyi festőművésszel is, akinek a kiállítása még szintén látható a galéria második szintjén. ■ SCHELKEN PÁLMA Nagy János kiállítása december 19-ig keddtől péntekig 10 és 18 óra között tekinthető meg a Vármegye Galériában (1052 Budapest, Vármegye u. II.). BEFEJEZŐDIK AZ EMLÉKÉV Kodály Zoltán 1882. december 16. -1967. március 6. Nézem a régi, megfakult képeket: a legtöbb felvételen vidám gyerekek között látható. Kör közepén áll, kisfiúk és -leányok keze öleli; egy másikon virágot kap az idős mester, messzi vidékről a fővárosba látogató kicsinyek kórusának magyaráz kedvesen és szeretettel. Ahogyan egész életében. Kedves szigorúsággal tanított, olykor arról álmodozva is, hogy sokat szenvedett népét vezényli. Kodály Zoltán valóban egyszerre volt a 20. század egyik legjelentősebb alkotója, tudósa, sőt annál több: nemzetét „nem középiskolás fokon” nevelő alkotója is. Fáradhatatlanul munkálkodott - Bartókkal együtt - a magyar népzenei kincs feltárásában és lejegyzésében, a gyermeki lélek gazdagításában, zeneszerzőként az ősi zenei nyelvnek az új, modem hangokkal való ütköztetésében, hogy mindenkihez szóló és mindenki számára érthető üzenet szülessen. Bartók Béla, a nagy pályatárs írta róla: „Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt testet legtökéletesebben a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben.” Minden hangjegye a magyar népzenében gyökerezik, és mindenütt ott bujkál a rendíthetetlen hit országa és világa békítő, építő erejében. A kettős évforduló, Kodály Zoltán születésének százhuszonötödik és halálának negyvenedik évfordulója méltó alkalom a nemzeti emlékezésre. De ezt tesszük-e? Ismerjük-e? Legalább egy pillanatra a szemébe néztünk-e, és válaszoltunk-e őszintén a kérdésre: tettünk valamit országunkért? Tudjuk, hogy emlékét tépő vércsehadak mit tettek a hatalmas művel, mit vettek el és magyaráztak félre? Megannyi kérdés, de a válaszok el-el- maradnak. Az ünnep nem méltó. A szavakban, itthon, nálunk felvillannak a kicsinyességek, az értékekre ma oly gyakran adott kritikák: az idő túllépett rajta. Ezekre nem lehet más válasz: ismerjék meg egyszer Kodályt, hallgassák meg a Psalmus Hungaricust, a Budavári Te Deumot, a Jézus és a kufárokat, a Mátrai képeket, a Ma- rosszéki táncokat, a Székelyfonót, olvassák el írásait, leveleit, s meg fognak lepődni. Döbbenten ülnek majd a felismerés csendjében: lehetséges volt az emberi tisztaság megőrzése a vészterhes 20. században a zsarnoki Magyarországon? Érdemes idézni kedves tanítványának, Szabolcsi Bencének e szép összefoglalását: „Mire tanít Kodály művészete és tudománya? A klasszikus formát hirdeti, a mérték, a teljesség felelősségét, megbé- külését az élet és valóság harmóniájában.. . Az emberi érettséget és a méltóságot: vállalását, elfogadását és teljesítését a történelmi feladatnak és egyéni sorsnak egyaránt. A felemelt homlokot és bizakodó szívet, a soha nem csüggedő bátor öntudatot, az ember helytállását ember és világ előtt; a nép és az idő előtt.” Nehéz ezeket a szívmeleg szavakat folytatni. S talán felesleges is. Kodály népét szolgálta egész életében, ez a szétszaggatott kis ország lebegett szeme előtt. Küldetésének tekintette, hogy hazájában minél nagyobb közösséget toborozzon maga köré a művészetnek, a világban minél több hívet a magyar zenének. Ma is érvényes: Kodály örök értékű muzsikája Magyarország hangja. Rajtunk áll, mai utódokon, hogy veszni hagyjuk-e, vagy megőrizzük a lélek épülésére és gazdagodására. ■ Fenyvesi Félix Lajos T"1 1 // • • • • 1 / Elő örökség Külön előadással emlékeztek Kodály Zoltánra a soltvadkertiek november végén. Az evangélikus gyülekezet „kultúrottho- nában”, a Találkozás Házában megtartott rendezvényen több egyházközség tagjai álltak egymás mellé, hogy megismerjék és bemutassák a neves zenepedagógus életművét. Mindehhez az idei Ko- dály-emlékév adta az apropót, hiszen Kodály százhuszonöt éve született Kecskeméten, illetve halálának is kerek, negyvenedik évfordulója van. Az ünnepi előadást Weinhardt Jánosné énektanár (képünkön), a katolikus gyülekezet tagja tartotta, ismertetve a neves zeneszerző és -pedagógus életútjának főbb eseményeit a mintegy hatvanfős hallgatósággal. A helyi dalos- és népzenei csoportok, valamint a település általános iskolájának tanulói az általuk előadott „mintadalokkal" bizonyították, hogy a kodályi örökség - bár soha nem eléggé, de - él a magyarság körében. Az est keretében egyes népdaloknak mind az „eredetijét” - cite- rán -, mind a feldolgozását meghallgathatták a zenekedvelők. ■ Ifj. Káposzta Lajos Dr. Kamp Salamont, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos egyházzenei igazgatóját, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Zeneművészeti Intézete Karvezetés, Zenei Elméleti és Kórus Tanszékének vezetőjét november 29-én egyetemi d.ocenssé nevezték ki.
