Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-02-04 / 5. szám

8 200/. február 4. FÓKUSZ ‘Evangélikus ÉletS Ki szólítja meg a mai gazdag ifjakat? Tegnap nálam járt egy fiatalember, túl a huszadik öngyilkossági kísérletén. Egy­más után mutatta a zárójelentéseket, s láttam, hogy valóban megtette, de eddig mindig elszakadt a kötél, leszakadt a fa, vagy még időben megtalálták. Utoljára tavaly nyáron próbálkozott. Akkor egy hajszál választotta el a haláltól, de ez a megmaradt hajszál Istenhez vezette őt, és bekopogott a lelkészi hivatal ajtaján. Amikor elment tőlem, megjelentek előttem azok az arcok, akiket az elmúlt három esztendőben a hit útján elinduló emberként rám bízott Isten. Színes a kép, de valahol mégis nagyon egyszínű: egyedül maradt - gyászoló vagy maguk­ra hagyott - középkorú emberek; na­gyon nehéz szociális helyzetben levő fi­atal családok; hajléktalanok. Színes a kép, mert mindegyikük élete más és más, de mégis egyszínű az egész, hiszen valamiben megegyeznek: krízishelyzet­ből tették meg a döntő lépést Isten felé. Csodának tartom, ha valaki elhunyt szerette sírjától elindulva be tud nyitni a templomba, és hálás vagyok Istennek, ha szó szerint is képesek vagyunk táplá­lékot adni a szükséget szenvedőknek. El­A sérült emberhez könnyebb szólni: „Gyere, testvérem, az Isten felemel, meg­vigasztal, mi pedig meghallgatunk, fel­ruházunk." És akit otthon is meghallgat­nak, felruháznak és szeretnek? Mi lesz azzal, akinek nincs szüksége erre a - még egyszer mondom: nagyon fontos! - kórházi szerepünkre? Tudjuk, hogy ők is veszélyben vannak, hiszen az üdvös­ség nem anyagi jólét kérdése, de hogyan fordítjuk oda az ő tekintetüket az örök kincsek felé? A kánai menyegző története döbben­tett rá, hogy Jézus igényt tart - ahogy egy igehirdető írta - a könnyeink mellett a nevetésünkre is. A megtört szívűeken és a betegeken kívül üzenete van a földi (!) jómódban és egészségben élő emberek számára is. Közvetíteni tudjuk-e ezt a mondanivalót feléjük? Az egyház minden bűnösért van, de ehhez nem kell „kórházszagot” áraszta­nunk magunkból. Kell a gyógyító rész­leg, de kellenek az olyan alkalmak is, amelyekre az egyháztól távol - egész­ségben és jólétben - élő emberek is szí­vesen eljönnek, hogy találkozzanak a gyülekezettel és Istennel. Kell olyan al­esett testvéreink testi-lelki segítése alap­vető feladata az egyháznak, de mi a hely­zet a világi értelemben véve egészsége­sekkel? Mivel tudjuk megszólítani azo­kat, akik nem a krízis mélységeit járják, hanem - emberi mértékkel nézve - bol­dogan élnek, dolgoznak, akiknek biztos az anyagi hátterük, és történetesen ki­egyensúlyozott a családi életük is...? Bocsánat a hasonlatért, de sokakban valóban az a kép él az egyházról, hogy mi egy nagy kórház vagyunk. Tudjuk, hogy szükség van a kórházakra, ám nyo­masztó lenne egy életet leélni a fehér fa­lak között. (Ismerem Jézus szavát: JVem az egészségeseknek van szükségük orvosra, ha­nem a betegeknek" [Lk 5,31] De biztos, hogy erre gondolt a mi Urunk? Legyünk pusz­tán a krízisből menekülők egyháza?) kálóm, amikor nem az az üzenet, hogy Isten felemel a bajból, hanem az, hogy ő mennyei Atyaként egészséget, boldog­ságot ad az embernek, amiért őszintén hálásnak kell lennünk. Az ő ajándéka az, hogy játszhatsz a gyerekeddel, sétál­hatsz a kedveseddel, akiket az Úrtól kaptál. Testvéreim, lelkészek és gyülekezeti tagok! Néha vegyük le a fehér kórházi köpenyt vagy a fekete Luther-kabátot. Az Istentől kapott fantáziával és erővel bátran forduljunk oda a mai kor gazdag ifjúihoz is, akiknek látszólag megvan mindenük - egészségesek, nagy házban élnek, szép autót hajtanak, stabil fizeté­sük van, és így tovább -, de közben hi­ányzik életük értelme: Isten. ■ Deák László Éjszakai telefonos imaszolgálat A Budapest VIII. kerületi Szent József Plébánia keretében működő Teréz anya munkatársi csoport több mint három éve működtet telefonos imaszolgálatot. Ez idő alatt közel négyezer hívás érkezett hozzájuk. Tavaly novembertől éjszaka is vállalják a szolgálatot. Az éjszakai imaszolgálat nem tanácsadó és nem is lelki segélyszolgálat, „csak” közös imádság felajánlása. A hívónak egy fiatal hang felel, megajánlva az együtt imádko­zást, és ígéretet tesz arra, hogy munkatársa­ival a kért szándékra imádkozik. Aki többet szeretne, hosszabb beszél­getést vagy közbenjáró imát, azt a nap­pali vonalra, a hívásokat 10 és 22 óra kö­zött fogadó 1/333-2723 telefonszámra irányítják. Az éjszakai imavonal este 22 órától reggel 7 óráig a 20/369-im-es mobilszá­mon ingyenesen hívható. W Magyar Kurír Délen több a keresztény A kereszténység fejlődésének közép­pontja északról délre tevődött át. A világ több mint kétmilliárd keresztényének többsége (62%) a déli féltekén él. A gyü­lekezetek száma Afrikában, Latin-Ame- rikában, ezenkívül Ázsiában is nő, míg északon és nyugaton továbbra is csök­ken. Ennek a fejlődésnek nem csupán statisztikai jelentősége van; teológiai és kegyességi következményei sokkalta fontosabbak - véli Philip Jenkins amerikai történész (University Park/Pennsylva- nia). A The New Faces of Christianity (A ke­reszténység új arcai) című könyvével kap­csolatban a www.idea.de oldalról megtud­hatjuk, hogy a szakember e művében a szellemi-teológiai eltéréseket vizsgálja: a különbséget észak hagyományos, tag­létszámukat tekintve csökkenő gyüleke­zetei, valamint dél fiatal, növekvő kö­zösségei között. H A www.idea.de nyomán Lépésváltás a szószékre vezető úton Braunschweig városában tartotta szo­kásos szakmai konferenciáját a Predi- ger-szemináriumok - a mi hatodéves gyakorlati képzésünk német megfelelő­je - vezetőinek nemzetközi munkakö­zössége az elmúlt év novemberében. Ez alkalommal több mint harminc résztve­vővel képviseltették magukat azok az intézmények, amelyek a jövő lelkészei­nek gyakorlati képzését szervezik és megvalósítják. Az Evangélikus Hittudo­mányi Egyetem évek óta részt vesz eb­ben a nemzetközi munkában; a mosta­ni ülést megelőző tavaszi konferenciá­nak Budapest és a mi intézményünk adott otthont. A szemináriumok vezetői évente két­szer találkoznak, és minden alkalommal egy kiemelt gyakorlati teológiai kérdést dolgoznak fel interaktív formában úgy, hogy a lelkészképzéssel foglalkozó in­tézmények ezáltal egymás módszereit és elképzeléseit megismerhessék, és a gya­korlatban ki is próbálhassák őket. Most az igehirdetésre való felkészítés volt a központi téma. Már pusztán az egyes oktatási gyakorlatok és hagyomá­nyok bemutatása is elárulta, hogy az igehirdetők felkészítése az alapvető egyezés és azonos cél mellett milyen ha­talmas eltéréseket mutat az egyes intéz­ményekben. Érdekes volt rádöbbenni a beszámolók hallatán arra, hogy olyan korán és annyira intenzíven sehol sem kezdenek el prédikálni a teológiai hall­gatók, mint a mi magyar protestáns képzési gyakorlatunkban, beleértve a szuplikációs gyülekezeti alkalmakat is. Kíváncsiak voltak a résztvevők ennek a képzési útnak az előnyeire és hátránya­ira egyaránt. Az igehirdetésre való felkészítés té­makörén belül különösen is azok a terü­letek kerültek homloktérbe, amelyek az igehirdetés és az igehirdető gyökeresen megváltozott, mai környezetét vizsgál­ják. Nem kétséges, hogy hihetetlen gyor­san alakul át a prédikáció környezete napjainkban. Az igehirdetői oldalra éppúgy igaz ez, mint az igehallgatókéra. Egymástól nagyon eltérő élethelyze­teket élnek meg a lelkészek a mai szolgá­lataik, különösen a prédikációik hátteré­ben. Vannak, akik rendszeresen nagy létszámú gyülekezet előtt prédikálhat­nak, de nincsenek kevesen azok sem, akik legtöbb alkalommal nagyon kis számú hallgatóság előtt szólalhatnak meg. Arról a különbségről nem is be­szélve, hogy tőlünk nyugatra havi há­rom-négy igehirdetés jut egy aktív lel­készre általában, míg nálunk néha egyet­len vasárnapra is jut ennyi, sőt több. Még nagyobb a különbség abban az értelem­ben, hogy nagyon kiváltságosak azok a lelkészek, akik rendszeresen kapnak visszajelzést a prédikációikra, esetleg olyan gyülekezeti környezet veszi körül őket, ahol már a felkészülés idején is ak­tívan segítenek az igehallgatók a prédi­káló lelkésznek. (Ismerős ez a történe­lemből is, például a híres pietista prédi­kátorok sohasem önmagukban készül­tek, hanem egy erőteljes információs lánc kötötte össze őket a hallgatóik­kal...) Az igehirdetők többsége ma saj­nos mégis úgy végzi a munkáját, hogy ritkán vagy egyetlenegyszer sem szólal­nak meg a hallgatói úgy, hogy az építő kritikát és fejlesztő támogatást jelentene az igehirdető számára. * * * Igehallgatói oldalon is jelentkezik né­hány nehezítő tendencia: egyre keve­sebb idő jut az istentiszteleten való rész­vételre, a prédikációk hallgatására. So­kan csak nagy szervezés árán, feszített munkahelyi és családi tempó közepette érkezhetnek meg a templomok padso­raiba. Lehet mindezt figyelmen kívül hagyni, de jobb számolnunk azzal, hogy az aktív munkavégző igehallgatói réteg számára Magyarországon sem könnyű napjainkban rendszeresen istentisztelet­re járni. A túlhajszolt életforma és a szo­rító határidőkben való gondolkodás, va­lamint a munka és a magánélet elvárása­inak való megfelelés kényszere sokakra nehezedik rá. Ahogyan pár napja hallot­tam egy gyülekezeti tagtól a templomaj­tóban: „Nagy ára van annak, hogy eljöt­tem, és nagyon fáradt is vagyok, de meg­érte...” De milyen kínos az, amikor en­nek az ellenkezője hangozhat el, talán nagyon is egyértelmű hiányosságok mi­att! Egy-egy ilyen csalódás évekre távol tart embereket a templomtól. Ha csak ezt az egyetlen tényt komo­lyan vesszük, láthatjuk, mekkora felelős­sége van a prédikáló lelkésznek. Ha azonban még arra is gondolunk, hogy aktív figyelemmel legföljebb negyedórá­nyi, esetleg húszpercnyi időtartamban számolhatunk a mai környezetünkben, akkor különösen is fontos az, hogy eb­ben az időben élő, friss és erőteljes ige­hirdetések hangozzanak el. Nem utolsó­sorban ne felolvasások és előadások vagy hosszúra nyúló, bonyolult monda­tok, hanem felkészültségről és aktuális mondanivalóról tanúskodó, szabadon előadott prédikációk. Többször is el­hangzott a konferencián, hogy a prédi­káció belülről jövő beszéd, amelynek szavai közel állnak, közel kerülnek a hallgatóhoz. Az igazi igehirdetés meg­elevenedett, életre kelt beszéd, amely friss, élénk, és meggyőződést tükröz. Kemény helyzetet teremt az a tény, hogy gyakran nagy közönnyel kell meg­birkózniuk a mai prédikátoroknak. Egy­re nehezebben mozdíthatók meg a gyü­lekezetek külső körön élő tagjai. Hihe­tetlenül színes az a paletta, amely bemu­tatja az értük induló számtalan próbál­kozást. Német területen például külön szolgálat indult az egykor kilépőknek az egyházba való visszahívogatására. De a hívogató szolgálat is csak akkor eredmé­nyes, ha vonzó és életsegítő igehirdeté­sek hangzanak a templomokban. * * * Ezen a konferencián különösen izgal­mas volt őszintén beszélgetni arról a té­máról, hogy az oktató tanárnak vagy mentor lelkésznek meg kell találnia azt a határt, ameddig beleszólhat egy-egy teo­lógushallgató vagy pályakezdő lelkész igehirdetésének alakulásába. Hát még milyen nehéz feladat egy-egy igehirde­tésről véleményt mondani! Pedig ezekre a mondatokra a fiatal igehirdetőknek igen nagy szükségük van. Régi és álta­lunk tisztelt, nagyra tartott egyéniségek életéből sok ilyen történetet hallottunk. Idősebb kollégák is elmondták, hogy egy-egy idejében és határozottan meg­fogalmazott vélemény mekkora fejlő­dést és lendületet adott a prédikációs gyakorlatuknak. Becsüljük meg a mai fi­atal igehirdetőket is azzal, hogy nem visszafojtott és elhallgatott vélemények között érlelődnek! Mert az egészséges elismerés és a korrekt, segítő bírálat nél­külözhetetlen motiváló érő. Mindkettő­re nagy szükség van! Az igehirdetés egyik ismertetőjele, hogy benne megszólal az igehirdető lel­kész személyisége. Fontos, hogy tudja adni azt, ami az ő saját hangja, karizmá­ja, tartalma és üzenete. Ne váljon szloge­nek, sablonok vagy divatos és veszélyes aktuális politikai mondanivalók szócsö­vévé. Ezért különösen nagy felelősség a képzésben arra ügyelni, hogy az eredeti „ajándék” el ne vesszen, hanem formá­lódjon, fejlődjön, és a pálya egész ívén keresztül meg is tudjon maradni. Magyarországon is ismert két erlange- ni professzor - Martin Nicol és Alexander Deeg - ültetett be minket ezen a konfe­rencián az „iskolapadba”. A tanítás tartal­mi értékein túl megmutatták azt a hallat­lan finom és érzékeny stílust is, ahogyan igazán érdemes oktatni, elemezni vagy épp bírálni a kész vagy készülő prédiká­torokat és prédikációikat. Eszembe ju­tott, hogy milyen nagy érték a mi egyhá­zunkban is a Lelkészakadémia, amely ugyanezt a finom és érzékeny stílust kép­viseli, és hogy milyen sokat tehet a meg­újuló igehirdetések érdekében. * * * A konferencia résztvevőinek lelki tölte- kezését szolgálta az a többórás városné­ző séta is, amelynek során a belváros hat ősi templomának keresztelőkútjait és a város egész történelmét visszatükröző ugyanennyi forrását és szökőkútját jár­tuk be. Jó volt látni azt a sok variációt, amely ebben az ősi városban a kereszte­lési gyakorlatot és igehirdetést jellemez­te és ma is jellemzi, a középkori, alig fel­érhető keresztelőmedencétől a körüláll- ható és körülülhető mini keresztelőká­polnáig a gót templomóriás sarkában. De magával ragadó élmény volt megte­kinteni azt a felújított gyülekezeti ingat­lant is, amely kiállítóteremként is műkö­dik, és amelynek a Luther korát messze megelőző időből való falai között a leg­modernebb, intenzív felnőttképzés fo­lyik. Tradicionális és korszerű világ szol­gál itt békésen együtt... Minden épület arról tanúskodott, hogy mennyi min­dent megtettek eleink azért, hogy kor­társaikhoz megérkezzen az evangélium szava, és hogy milyen sok korszerű for­ma áll a mi rendelkezésünkre is. A hazafelé vezető úton ráadás öröm ért bennünket. Betévedtünk a megújült berlini dómba, és részt vettünk a vasár­napi istentiszteleten. Váratlan volt az él­mény, amelyben részesültünk. A dóm­prédikátor lelkésznő sugárzó erejű pré­dikációját hallgattuk több száz - többsé­gében nem idős - hívő gyülekezetében. Az elmúlt évben elhunyt gyülekezeti ta­gokra emlékeztek az örök élet vasárnap­ján úgy, hogy a reménység és a vigaszta­lás ereje szinte kézzelfoghatóvá vált. Az istentisztelet végén megszólítottam egy presbitert, mert kongó ürességre ugyan nem számítottunk, a gyülekezet létszá­ma és láthatóan pezsgő, meleget sugár­zó élete azonban alaposan meglepett bennünket. „Ez különleges alkalom volt talán?” - érdeklődtem. „Nem” - hang­zott a meglepő válasz. „Mind a létszá­mot, mind az istentisztelet atmoszférá­ját tekintve normális vasárnapunk volt.” „Mekkora ez a gyülekezet?” - firtattam tovább. „Hááát... - bizonytalanodott el a megszólított -, úgy ezer körül jár a lét­számunk. Folyamatos növekedésben va­gyunk. Ebben az évben hetente átlag nyolc-tíz ember lépett be a gyülekezet­be. Külön foglalkozunk az egyházba visszalépőkkel.” A régi falak között az új kezdet ereje pillanatok alatt ragadott magával min­ket is. Azt éreztük, hogy jó lehet ebbe a gyülekezetbe tartozni... ■ Szabó Lajos

Next

/
Thumbnails
Contents