Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-10-14 / 41. szám
EVANGÉLIKUS ÉLET 3 "Evangélikus ÉletS 2007. október 14. Országos evangélizáció a Deák téren ◄I Folytatás az 1. oldalról Két - országosan ismert - személyiség tanúságtétele is elhangzott, ezek a Híd magazin decemberi számában lesznek majd olvashatók. Budai Ilona Mágyar Örökség és Széchenyi- díjas népdalénekes tanúságtétele énekben és .szóban csendült fel. Emlékezetes találkozásokat idézett fel olyanokkal, akik a másik ember, a nyelv vagy a haza iránti szeretetről, valamint a hitről és megvallásáról tanították egy-egy bölcs gondolat megfogalmazásával. Dr. Csókay András idegsebész egyenesen a műtőből érkezett a Deák térre, s vallomását egy jezsuita atyától való idézettel kezdte: „Nincsen más út: nyomni kell ezerrel az evangéliumot!” Ennek hétköznapi gyakorlata sokkal komolyabb kihívást jelent, mint egy nagy tömeg előtt tartott előadás, de az orvos saját tapasztalatai alapján megfogalmazott konkrét tanácsai között ki-ki találhatott megszívlelhetőt. Csorba István vezetésével teológushallgatók erősítették az éneklést, melynek során ifjúsági és énekeskönyvbeli énekek egyaránt felhangoztak. Voltak a jelenlévők között olyanok, akik a szünetekben félrevonultak egy-egy lelkésszel lelkigondozói beszélgetésre, mert az evangélizáció olyan alkalom, amikor a gyógyulni vágyó, megterhelt lélek segítséget is kérhet. Két konkrét imakérés is érkezett. Szeverényi János egy „nyugati” kérést tolmácsolt, amely egy házas hétvége résztvevőiért szólt, Gáncs Péter pedig kelet felé mutatott, ahol - ugyanazon a hétvégén - együtt szolgált szlovák püspöktársával. Ez utóbbi azért hangsúlyos, mert a politikai konfliktusok időszakában különösen is fontos az egyháznak bizonyságot tennie a közös útról, a közös mennyei Atyáról. ■ H.E. ► A Deák téri országos evangélizáción jelen lévők bibliakörökben mondhatták el, pontosan mit is jelent számukra az, hogy Jézus az út, az igazság és az élet. A krónikás több csoport végiglátogatása után ad közre néhányat a személyes vallomások közül. „Olvastam egy református lelkészről, aki elutazott Keletre, és egy beduint kért meg, hogy vezesse át a sivatagon. Ott aztán nagyon kétségbeesett, hiszen nyoma sem volt sehol az útnak. A vezetője azonban így szólt hozzá: »Ne nézelődjön, hiszen én vagyok az út!« Ha egy beduin ott a homoktengerben út lehetett, akkor mennyivel inkább az Jézus Krisztus, hiszen az életünk kizárólag a vele való személyes kapcsolattól függ.” „Sok ajándékban, betegségben és félrelépésben volt részem életem során. A harmadik - nagyon súlyos - betegségem után fogadtam meg: soha többé nem engedem el a kezét.” „Annyira örülök annak, hogy az Úr sok-sok világos útjelző táblát ad - gondolok például a boldogmondásokra vagy az evangéliumban található számos konkrét tanácsra.” „Azt se felejtsük el, hogy Jézus nem csupán irányba állít, hanem követésre hív!” „Kérdezem mindannyiunktól: tényleg Jézus az Ura az életünknek? Bevallom, hiába vagyok lelkész, néha hullámvölgyeket járok meg én is. Előfordult már, hogy közelebb segítettem valakit Krisztushoz, de közben küszködtem kérdésekkel, és felkiáltottam: »Uram, nem értelek!«” „Köszönöm a lelkésznő őszinte szavait. Eddig mindenkitől azt hallottam, hogy mióta megtért, milyen csodálatos az élete, én viszont olykor azért gyötrődöm, mert bár hitem szerint Krisztussal járok, van, amikor összetört edénynek érzem magam. Most megértettem, hogy a hívő életében is lehetnek mélypontok.” „Sokan szomorúan tapasztaljuk, hogy akiket a legjobban szeretünk, nem akarnak velünk jönni és Krisztussal járni. Mégsem szabad róluk lemondani, sőt tudnunk kell, hogy Isten akkor is tereli a világot, ha nem látjuk. Hiszen az ember rendetlenkedni is csak az Isten rendjén belül képes.” ■ Lejegyezte: Hulej Enikő tm Egy közös ünnep üzenete Lelkésziktatás és parókiaszentelés Tótkomlóson ► Kettős ünnepre gyülekeztek a tótkomlósí evangélikusok október 6-án: ekkor iktatta be hivatalába Ribár János, a Nyugat-Békési Egyházmegye esperese Szpisák ^Attilát, a gyülekezet megválasztott lelkészét, és ekkor került sor a felújított parókia újraszentelésére is. Az ünnepi istentisztelet igehirdetői szolgálatára nemcsak Gáncs Pétert, a Déli Egyház- kerület püspökét hívták meg a tótkomlósiak, hanem Milos Klátikot, a Szlovákiai Evangélikus Egyház egyetemes püspökét is. A gyülekezetben egy évig helyettes lelkészként szolgált Németh Zoltán megpályázta és el is nyerte a pécsi egyházközség parókusi hozták hitüket, amely segítette őket abban, hogy meg tudják művelni az itteni földeket, és virágzó kultúrát, közösségeket tudjanak létrehozni. Ez ma az itt élők számára a legfontosabb örökség: ragaszkodás az egyházhoz és a Jézus Krisztusban való hithez. Klárik püspök azt kívánta Szpisák Attilának, hogy Isten áldásával tudja végezni szolgálatát, őrizze a hitet és az ősök örökségét, vigye és építse tovább azt a hagyományt, amely nemcsak az itteni lakosság folklórját, hanem mindennapi életét is meghatározza. Gáncs Péter püspök azt hangsúlyozta, hogy egy ilyen ünnep ajándék az egyház életében. Arra kérte a tótkomlósiakat, hogy Istentől kapott ajándékként fogadják az új lelkészt. Szpisák Attilához is azzal a reménységgel fordult, hogy úgy fogja érezni, értékes kincseket bíz rá az rozottan kifejezte abbeli reményét, hogy ez az ünnep világos üzenet lesz a politikusoknak arra vonatkozóan, hogy a szlovákok és a magyarok békés együttélésre törekednek, és a nacionalista villongásokat, etnikai feszültségeket soha nem az együtt élő nemzetiségek, hanem a politikusok generálják. Az ünnepi közgyűlést Bobomé Tuska Erzsébet, a Tótkomlósi Evangélikus Egyházközség felügyelője nyitotta meg, és elsőként köszöntötte az újonnan beiktatott lelkészt. Radosné Lengyel Anna kerületi és Koszorús Oszkár egyházmegyei felügyelő köszöntő szavai után Sztakó József polgármester üdvözölte a település új pásztorát, majd Németh Zoltán mondta el lelkész testvérének nemcsak az üdvözlés, hanem a köszönet szavait is, amiért Szpisák Attila egykori pécsi lelkipásztorként olyan „lelki kapaszállását, így új lelkészt kellett találni a megüresedett tótkomlósi helyre. Szpisák Attila személyében - hosszú idő után - újra olyan lelkésze van a gyülekezetnek, aki szlovák nyelven is tud tartani istentiszteleteket, közösségi alkalmakat. Elsőként Milos Klátik püspök hirdette Isten igéjét iKir 21,1-4 alapján. Rámutatott, hogy a kétszázhatvan éve Békés megyébe érkező szlovák ősök magukkal egyház Ura. Kétezer evangélikus él a községben, s emellett egy óvoda és egy szeretetotthon lelki vezetése is rábízatik az egyházközség új pásztorára. A Déli Egyházkerület lelkészi vezetője azt is ajándékként élte meg, hogy együtt ünnepelhet püspök testvérével, Milos Klárikkal ezen a napon, akivel régi ismeretség köti össze: gyülekezeti lelkész koruk óta ápolnak baráti kapcsolatokat. Gáncs Péter hatákodókat helyezett el” a közösségben, amelyek ma is biztonságot nyújtanak a lelkészi munkában. A közgyűlést követően a gyülekezet átvonult a szomszédos parókia udvarára, ahol Gáncs Péter felavatta a kívül-belül megújult lelkészlakást. A szlovákok és magyarok közös ünnepe a Szlovák Két Tanítási Nyelvű Általános Iskolában rendezett állófogadással ért véget. ■ P.G. A lineárisan múló idő tagolja életünket, függünk tőle, meghatározza ittlétünk mikéntjét, szigo-. rú, áthághatatlan keretet szabva. Az idő múltának monoton egyhangúságát, a napok, hetek, évek egybefolyó sorozatát az teszi elviselhetővé, hogy nem minden nap, nem minden időintervallum egyforma. Vannak hétköznapok, és vannak ünnepek. Az ünnepek megtartása emberi életünkből, közösségi létünkből fakadó elemi igény. Igény az együttlétre, a teljességre, valami jóra, szépre, felemelőre, valami olyanra, ami kiemeli, megtisztítja, kiragadja életünket a hétköznapok szürkeségéből, az egyhangúság kábulatából, a sziszifuszi küzdelmek hiábavalóságából. Az Új Magyar Szó című romániai országos napilap október 5-i számából értesültem Jánosi Katalinnak, Nagy Imre egykori miniszterelnök unokájának értelmes kezdeményezéséről: előzetes egyeztető találkozóra hívta meg az Ország- gyűlés elnök asszonyát, alelnökeit, valamint a pártok frakcióvezetőit/Jelképes helyen, a Nagy Imre-emlékházban jött létre a szokatlan találkozó, melyen Jánosi arra kérte a pártok képviselőit, tegyenek meg mindent azért, hogy az október 23-i ünnep ne váljon a kicsinyes politikai indulatok uralta csatatérré, legyen ez hosszú idő után végre méltó és közös ünnepük a magyaroknak. Még egy éve sincs, hogy a Kárpát-medencei és az anyaországi média követenMéltó ünneplés együtt? dő példaként említette, ahogyan az erdélyi magyarok közösen, szépen és méltóságteljesen emlékeznek meg nemzeti ünnepeinkről. Amit akkor az anyaországban láttunk, az aggódó szorongással töltött el bennünket, de nem titkolt büszkeséggel mondtuk: nekünk mégis sikerült együtt maradni, méltó módon együtt ünnepelni, emlékezni. Mert említésre méltó, hogy számunkra milyen nagyszerű erőforrást jelentettek ezek a kiemelt alkalmak, az, hogy több évtizedes tiltás után, kibújva a katakombák rejtekéből, újra lettek ünnepeink. Egyik akkor megjelent írásomban arra figyelmeztettem olvasóimat: nincs kizárva, hogy „jóhiszemű” külső-belső segítséggel hamarosan importálni fogjuk- némi erdélyi sajátossággal fűszerezve- a magyarországi politikai bohózatot. Mit ad Isten, hamarabb lett igazam, mint gondoltam volna, pedig de szerettem volna vállalni a tévedés ódiumát! Szégyenkezem amiatt, hogy az október 6-i megemlékezéseken népünk szimbolikussá növekedett nagyjai - gyerekes kifogásokra hivatkozva - képtelenek voltak együtt elhelyezni a kegyelet virágait a tizenhárom vértanú aradi emlékművénél. Hirtelen nálunk is helyszűke lett. Meg kellett hát értenem és élnem, hogy ami késik, nem múlik, hogy az almának nincsen esélye messze esni a fájától, meg azt is, hogy az ostoba a saját kárán tanul. A baj csupán az, hogy túl magas lesz a tandíj. ÉGTÁJOLÓ Világos, hogy - szinte determinisztikus módon - nekünk sem sikerült kivédenünk a kizárás, a széthúzás, a kirekesztés átkos gyakorlatának megjelenését. Csakhogy itt más a geopolitikai kontextus, mint odaát, Magyarországon, ahol mégiscsak túlélhető és elviselhető ez a felfokozott, hisztérikus politikai helyzet. Itt Erdélyben azonban az összetartás - nolens volens - létkérdés, és aki ez ellen tesz, aki felelőtlen cselekvésével, megnyilatkozásaival ezt felrúgja, az létében veszélyezteti ezt a másfél milliósra apadt erdélyi magyar nemzetközösséget. Az október 6-ai, külön helyszíneken zajlott ünneplés, a közösségvállalás nyílt megtagadása, egymás kizárása, az egymásra mutogató, az egymást vádoló ostoba kampánybeszédek nemcsak az ünnep méltóságának semmibevételét jelentik, de előrevetítik a vesztes jövőt is. Láthatjuk a megásott mély és áthidal- hatatlán árkokat, a kiélezett és egymásnak szegezett fegyvereket, a mérgezett szavak nyilait a tegezben - és itt a kudarc kész receptje mind az európai uniós, mind az országos választásokra. A hatalom megszerzésének és megtartásának bűvöletében elveszítettük a józan eszünket. Vajon vállalja-e valaki a felelősséget? Nem hiszem. Az egymás ellenében felvonultatott abszurd érvek és ellenérvek kapcsán jutott eszembe Nietzsche evangéliuminterpretációja, mely szerint Jézus ellenségei önmagukat jónak, igaznak, tisztának, Isten igaz követőinek látják, Jézust pedig istenkáromlónak, az igazság és a jó megtagadójának, ezért azután halálosan gyűlölték az igazságért. Krisztust - mondja Nietzsche - a „jók és az igazak” ölték meg, nem pedig a gonoszak, ahogyan mi azt elgondoljuk. A jóknak és igazaknak meg kell feszíteniük az alternatív erény és igazság hirdetőjét, mert kizárólag ők vannak a jó és az igaz, netán az istenismeret birtokában. „Szűzi ártatlansággal szúrnak”, mint mérges böglyök - mondja Nietzsche, és egyben figyelmeztet arra is, hogy sokszor nem az elvetemült gonoszak, hanem „a jók okozzák a legnagyobb kárt” a világban. Az az érzésem, hogy a „jók és igazak” ámokfutása rángatott bele bennünket a csapdába, és az idézte elő a javíthatatlannak tűnő rövidzárlatot. Ebben a kilátástalannak tűnő bénultságban, tehetetlenségben én egyetlenegy megoldást látok - azt, amit ma is sokan egy gúnyos mosollyal, egy sokatmondó kézlegyintéssel intéznek el: ez „a kereszt botránya”. Meg vagyok győződve róla, hogy kizárólag Jézus Krisztus fájdalmasan keskeny útja, a szoros kapu képes minket, keménynyakú népet visszaterelni a helyes irányba. Mert Jézusról tudni kell, hogy nem a mindenáron mindenkit befogadás naiv prófétája volt, nem abban merült ki a szerepe, hogy együttér- zett az elnyomottakkal, a gyengékkel, a kirekesztettekkel, és hogy leleplezte a bűn „mechanizmusát”, hanem Jézus az, aki mindenkitől megkövetelte a megtérést, a radikális szakítást a múlttal, és felajánlotta a bűnök bocsánatát, azaz újjá tette a valóban bűnösöket, és megszégyenítette az igazakat. Jézus az, aki ma is egyedül képes saját bűnös, önző kötöttségeinkből megszabadítani és visszahelyezni minket a közösségbe. Hiszem, hogyha ő megragadja és helyreállítja kisiklott életünket, talán újra eljöhet az az idő, amikor tiszta lelkülettel, méltó módon fogunk együtt ünnepelni és mindenekelőtt neki hálát adni. Adorjánt Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
