Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-10-07 / 40. szám

2 2007- október 7. FORRÁS ‘Evangélikus ÉletS SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 18. VASARNAP - Mt 22,34-46 Ellenségem ellensége a barátom? ÉLŐ VÍZ Amiről keveset beszélünk.. Egy finn falucskában történt. Házi teme­tésre készülődtek. Öregek, fiatalok csendben várakozva ültek a koporsó kö­rül. Arról beszélgettek: milyen jó az el­hunytnak, hiszen már a mennyben van. De váratlanul egy gyermek szólalt meg:- A nagyapa pedig nem fog a menny­országba kerülni! Megdöbbent csend, majd megkérdez­ték a kisfiút:- Miért nem?- Mert a nagyapa soha nem beszélt a mennyországról. A kis történet szíven üt minket is. Va­lamit leleplez. Valamit kimond. Az sem véletlen, hogy ezt a kellemetlen dolgot épp egy gyermek mondja ki. A gyermek velünk ellentétben nem óvatos, nem ta­pintatos. Mer őszinte lenni. Sokan, akik amúgy imádkoznak, Bibli­át olvasnak, vallják és tapasztalják, hogy Jézus él, velünk van, velünk vándorol a földi úton - soha nem beszélnek arról, hogy odafent vár a legnagyobb ajándék: az örök élet! Beteglátogatásaink alkalmával, részvétnyilvánító leveleinkből, kondoleá- láskor mennyire hiányzik az élő remény­ség vigasztaló ereje! Pedig Pál apostol arra int, hogy ne úgy gyászoljunk, mint a po- gányok, akiknek nincs reménységük... ' Mire tanít bennünket, felnőtteket a fenti történet? Arra, hogy nem mindegy, gyermekeinknek, unokáinknak miről be­szélünk. Az ő lelkűk fogékony, olyan, mint a viasz, írni lehet rá; vagy mint a porhanyó talaj, amely befogadja a ma­got. Még nem keményítette meg az élet sok csalódása, hazugsága, képmutatása. Szülőkkel való beszélgetés közben, gyermekbibliakörben vagy hittanórán se gondoljunk arra, hogy „korai” a kisgyer­meknek Istenről, Jézusról, az örök életről beszélni. Használjuk ki, amíg még por­hanyó a talaj... amíg befogad a szív... Keresztény elődeink életrajzát olvas­va sokszor látjuk, hogy kiemelkedő szolgálatuk mögött imádkozó szülők, bizonyságot tevő nagyszülők, lelkészek, tanítók állnak. Számomra felejthetetlen, emlék kötő­dik a nyíregyháza-borbányai kis teme­tőhöz. Már véget ért a szertartás, a sír­ásók is leengedték a koporsót, amikor váratlan dolog történt. A megtört, síró öregember elkérte az ásót - mindenki döbbenve nézte -, s remegő kézzel a nyi­tott sírgödör oldalára rajzolt egy keresztet. Cso­dálatos volt ez a pillanat. A búcsú legfá­jóbb percében az élő Jézus Krisztus ke­resztjébe akart kapaszkodni. Luther egy mondásával fejezem be: „Tanuljunk meg a halálról és a sírról más­képpen beszélni! Ne azt mondjuk többé, hogy »meghalt«! Hanem ezt: »Gabona­ként elvettetett az eljövendő nyárra!«” ■ Gáncs Aladár SEMPER REFORMANDA „Tudnunk kell azonban azt is, hogy a jó­tékonyságnak ellenségeinkre és ellenfele­inkre is ki kell terjednie. Vajon Krisztus tanítása szerint jó tettnek nevezhetnők-e azt, ha mi csak barátainkkal szemben tu­dunk jótékonyságot gyakorolni? Hiszen ezt a gonosz ember is megteszi barátjá­val. Sőt még az oktalan állat is odaadó és jótékony a maga fajtájával. A keresztény embernek éppen ezért magasztosabb cél­ra kell törekednie, és még az arra méltat­lanokkal, gonosztevőkkel, hálátlanokkal, ellenségekkel szemben is jótékonyságot kell gyakorolnia. Neki is úgy kell tennie, mint a mennyei Atyának, aki felhozza napját mind a jókra, mind a gonoszokra, és esőt ád hálásaknak és hálátlanoknak egyaránt. Itt tapasztaljuk meg igazán, hogy milyen nehéz is Isten parancsolatai szerint jó cselekedeteket tenni.” M Luther Márton: A jó cselekedetekről 1; (Takács János fordítása) „Ez mégis a mi emberünk!” - gondolják a farizeusok. „Lám, hogy elbánt régi el­lenségeinkkel, a szadduceusokkal! Az egész nép előtt lejáratta és nevetségessé tette őket!” Valóban, micsoda páratlan lehetőség nyílik meg Jézus előtt: a működését mindeddig gyanakodva néző farizeuso­kat most a maga oldalára állíthatná! Nagy tekintélyű és nagy hatalmú bará­tokra tehetne szert. Máté kísértésnek mondja, amikor az egyik farizeus Jézushoz lép, hogy meg­kérdezze: „Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben?" Igen, ez valóban kísértés, noha a kérdésben nincs ellenséges szán­dék. A kérdező tudja, hogy Jézus ezt fog­ja felelni: „Szeresd az Urat, a te Istenedet tel­jes szívedből, teljes telkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták." Mi mást felelhetne? Ez a válasz pedig egybevág a farizeu­sok írásmagyarázatával. A kérdező épp ezt akarja demonstrálni: a lényegről ugyanazt hisszük, valljuk és tanítjuk! Akkor mi a probléma? Ez a Jézus való-» ban a mi emberünk! És ő is beláthatná, hogy ha korábban gyanakodva néztünk is rá, egy célért küzdünk, ugyanazon az oldalon állunk! Együtt valljuk - szem­ben közös ellenségeinkkel, a szadduceu­Első ránézésre azt gondolná az ember, hogy nehéz az igehirdetést összeállítani, megszerkeszteni, megírni, elmondani. Hogy nehéz összekötni a felolvasott igét és at életet. Nehéz mondatokba fogal­mazni azt, ami azután igehirdetésként elhangzik. Nehéz kiállni tíz, húsz vagy száz ember elé és megszólalni. Nehéz megtalálni a hangerőt, a hangsúlyokat. Nehéz.kifejezni, megmutatni és átadni azt, ami ott feszül belül az igehirdető­ben, amit megtalált. sokkal -, hogy Isten egy napon fel fogja támasztani a halottakat, sőt az ő számá­ra a halottak most is élnek, hiszen ő nem a holtak Istene volt, amikor Mózesnek a csipkebokomál a már rég elhunyt Ábra­hám, Izsák és Jákob Isteneként mutatko­zott be. A mózesi törvény lényegében, a szeretet kettős parancsolatában is meg­egyezünk: mi akadálya, hogy szövetség­re lépjünk a közös ellenség ellen? Jézus viszont pontosan tudja, hogy a pillanatnyi látszat ellenére nem áll egy platformon a farizeusokkal. Felismeri a kísértést, és kitér előle. Ahelyett, hogy vi­szonzásként a legkisebb gesztust is tenné a farizeusok felé, olyan kérdéssel fordul hozzájuk, amellyel őket is ugyanúgy ne­vetségessé teszi és lejáratja, mint nem sokkal előtte a szadduceusokat. „Mi a véle­ményetek a Krisztusról? Kinek a fia?" A várha­tó választ Jézus is előre tudja. Nem azért, mert mindent előre látó Isten, hanem mert a farizeusok felelete nem lehet más: JDávidé." És ezután teszi fel a fogas kér­dést: „Hogyan nevezheti akkor Dávid a Lélek által Urának, amikor ezt mondja: így szól az Úr az én uramhoz: Ülj az én jobbomra, amíg lábad alá nem vetem ellenségeidet Ha tehát Dávid Urának szólítja őt, miképpen lehet a Fia?” Jézus tudja, hogy a farizeusok - és ezt a körülálló sokaság is tudja róluk - a „Dávid fia” messiási tradíció alapján a messiásban földi uralkodót várnak. Pedig mindez inkább mesterség. Meg­tanulható, gyakorolható, tapasztalat út­ján finomítható mesterség. A beszéd, a retorika tanulható. A feszültséget terem­tő, majd mindvégig kézben tartó, magá­val ragadó beszédstílus tanulható. A lo­gikus, egymásra épülő, céltudatos szer­kesztés tanulható. Idővel rutint szerez áz igehirdető a nehéz helyzetekben is. Már nem feszélyezi túlságosan a hallga­tóság, a sok ember, a kiélezett helyzetek, ahol meg hell szólalni. Az igehirdetés je­A VASÁRNAP IGÉJE Olyat, mint Dávid: aki fegyverrel győzte le Izrael minden ellenségét, és katonai erőn alapuló hatalommal egyesítette és kormányozta a választott népet. A Jézus által idézett zsoltárvers (Zsolt 110,1) pe­dig nem illik ebbe a képbe. Ugyanakkor vitán felül állt, hogy a no. zsoltár a legil­letékesebbtől, magától Dávidtól szárma­zik. Hiszen a zsoltár elején, az első vers­ben fekete-fehéren ez áll: „Dávid zsoltára". Maga Dávid vallja az eljövendő messiást Urának! Ezzel a zsoltárverssel Jézus az egész sokaság előtt rántja ki a talajt a fa­rizeusok lába alól. Ott állnak leforrázva, megszégyenültem Ezzel Jézus mindenki előtt nyilvánva­lóvá tette: hiába némította el a szaddu­ceusokat, mégsem áll, mert nem állhat egy oldalon a farizeusokkal. Köztük semmiféle szövetség nem jöhet szóba. Jézus nem dől be a pillanatnyi helyzet­ből adódó kísértésnek: az ellenségeim el­lenségei a barátaim. És neki sincs szük­sége olyan barátokra, akik csak azért kí­nálnak szövetséget, mert az imént ne­vetségessé tette ellenségeiket. IGE+HIRDETO lentős része mesterség. Tehetség, szor­galom, tudás és kitartás kérdése, hogy ki mennyire sajátítja el. Ami nehéz, az máshol van, amivel küzd az ember, az néni az igehirdetés mesterség jellege. Az Egyesült Államok egyik leghíre­sebb kortárs igehirdetőjét, Barbara Brown Taylort megkérdezték arról, hogy mit ta­nácsol a mai igehirdetőknek. így felelt: „Nem nehéz válaszolni. Növekedj az életben. Éld még teljesebben az életed, és figyelj minden pillanatára... Légy annyira élő, amennyire csak tudsz, és bízz abban, hogy az életed min­den szokatlan fordulatával együtt még mindig Isten felségterülete. Olvass regényeket. Vegyél táncórákat. Menj, és légy élő, hogy te magad is a bővelkedő élet élő igehirdetése légy. És akkor akármit mondasz, érdemes lesz meghallgatni." Azt gondolom, ez a nehezebb rész. A politikai élet palettáján Nagy Kons­tantin óta mindig megtalálhatóak a „Dá­vid fia” messiási tradíció újszövetségi változatának képviselői. Azok, akik Is­ten országát a világi hatalom eszközei­vel, fegyverrel és erőszakkal akarják kép­viselni. De legalábbis a világi törvényho­zás erejével. Az egykori farizeusokhoz hasonlóan Jézus és a maguk „közös el­lenségeivel” akarnak leszámolni. Mind­ezt Jézus nevében teszik, csupa olyan eszközzel, amelyet Jézus elutasított. Jézus azonban ma sem kísérthető „az ellenségeim ellenségei a barátaim” jel­szavával. Egyháza viszont a múltban nemcsak elszenvedte ezt a kísértést, de rendre bele is bukott. És ma? Törvényszerű, hogy ma is el kell buknunk? Hitem szerint nem tör­vényszerű. Bár a Szentlélektől elhagyott egyháznak ma sincs esélye a kísértővel szemben. Akiket viszont Isten Lelke ve­zet, még a „közös ellenségben” is feleba­rátot látnak, akikhez a szeretet kettős parancsolata alapján kell közelíteniük. Nemcsak azért, mert „e két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták", hanem mert Pál apostollal (vö. Róm 5,6-8) együtt vallják, hogy Isten őket is már ak­kor szerette, és Krisztus is már akkor meghalt értük, amikor még ellenségei voltak. Légy „a bővelkedő élet élő igehirdetése”. Ez a nehéz, és nem is különleges igehir­detői feladat. Ez mindannyiunk feladata. Családban, munkahelyen, hétközna­pokban, stresszhelyzetekben - élni és növekedni, megélni az élet teljességét. Csak annyiban nehéz az igehirdető feladata, amennyiben nehéz egy édesapa, egy házastárs, egy gyermek feladata. Csak annyira nehéz a szószéken a bővel­kedő élet élő igehirdetésének lenni, mint amennyire nehéz a munkahelyen, a gye­rekszobában vagy a boltban ugyanezt megtenni. Megélni a teljességet, és nem beérni kevesebbel. Növekedni, és nem el­tévedve önmagunk körül tekeregni. Nőni, növekedni, élni, a teljességet megélni. Ez a nehéz minden igehirde­tésben. Mégis minden pillanat, amikor emberként megélhetjük ezt a teljessé­get, megragad, és soha többé nem ereszt el. Mint a víz híján a szomjas sivatag, úgy vágyunk az Ur után, bárhová he­lyezte is életünket, bármilyen feladatot bízott is ránk. ■ KRÁMER GYÖRGY Véghelyi Antal Oratio oecumenica Mindenható Istenünk és szerető Atyánk, aki meg­hallgatod azokat, akik szent Fiad nevében imádkoz­nak, erősítsd hitünket, hogy múlhatatlan reménység­gel forduljunk hozzád könyörgésünkkel! Tégy minket alázatossá és nyíltszívűvé, Istenünk, hogy mindenkor hálával tudjuk fogadni minden ajándékodat! Szentlelked és igéd erejével őrizd meg tudatunkban és szívünkben bűneink bocsánatának bizonyosságát! Tégy minket képessé arra, hogy éle­tünkkel értékes,' mások számára hasznos és neked tetsző gyümölcsöket tudjunk teremni! Könyörgünk a teremtett világért és a megszámlál­hatatlanul sokféle gonddal küszködő emberiségért. Tedd hatékonnyá egyházad missziói szolgálatát, hogy szent evangéliumod mindenhová eljusson, hogy igéd magvetése mindenütt bő termést hozzon! Segíts, hogy a bűnbocsánat ereje és az üdvösség re­ménysége békességet szerezzen minden emberi szív­ben és közösségben! Könyörgünk egyházunkért, híveinkért, az egyház­ban szolgálókért, Fiad hű követőiért. Könyörgünk az egyházi vezetőkért és a vezetettekért. Tudjuk, hogy akire sokat bíztál, attól sokat kérsz számon; te újítsd meg szolgáid erejét, hogy ne fáradjanak bele az evangélium hirdetésébe, és adj kitartást választotta- idnak. Kérünk, tanítsd egyházadat és minden szolgá­lattal megbízott testvérünket a hozzád való hűségre, az egymás iránt tanúsított megértő figyelemre, a má­sik ember terhét hordozó szeretetre. Bocsásd meg kegyelmesen egyházad bűneit, és ne engedd, hogy a megváltottság hamis tudata és az önáltató képmuta­tás elleplezze őket. Könyörgünk a mai világban fogytán lévő türelmes szóért. Erősítsd és oltalmazd népedet, add, hogy meghalljuk hívó és útmutató sza­vad! Könyörgünk saját gyülekezetünkért. Add, hogy közöttünk minden tett, minden szó, minden ki nem mondott gondolat hozzád vigyen közelebb! Add, hogy mindazok, akik részt vállalnak gyülekezetünk életében, átérezzék: a legkisebb dologgal is a te ügye­det szolgálják. Könyörgünk közösségeinkért. Hálát adunk neked szeretteinkért, barátainkért, közeli és távoli rokona­inkért. Áldásodat kérjük családunkra, otthonunkra, életünk mindennapjaira! Add meg kegyelmesen mindazt, amire közösségeink építéséhez szükségünk van. Tégy minket egyre figyelmesebbé és megértőbbé emberi kapcsolatainkban! Könyörgünk a rászorulókért, a betegekért, az elha­gyottakért, a magányosan élőkért, a haldoklókért és a gyászolókért. Hálát adunk neked, hogy te nem pró­bálsz meg minket erőnkön felül, és a nehézségekben, a szenvedések mélyén is megmutatod megtartó erő­det a benned bízóknak. Kegyelmedbe ajánljuk minden embertársunkat: az éhező milliókat, az ínségben szenvedőket, az üldö­zötteket, a megbélyegzetteket. Add mindnyájunknak a hit, remény, szeretet élet- és lélekújító ajándékát! Adj nekünk alázatos és engedelmes szívet, adj vi­gaszt, erőt és reményt! Könyörgünk magunkért. Urunk, te tudod, milyen sokszor meggyengül a hitünk, és gyakran vesszük természetesnek, hogy szerető Atyánknak szólítha­tunk. Te látod a mi lelkünket, amikor kétségeink tá­madnak. amikor erőtlenségeink és gyarlóságaink el­borítanak bennünket, és elhomályosítják látásunkat. Kérünk, ajándékozz meg minket újra és újra a hit ele­venségével és fényével! Köszönjük, Atyánk, hogy mindig teljes gyermeki bizalommal mondhatjuk el neked kéréseinket. A mi Urunkért, Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg bennünket. Ámen. AKI TITEKET HALLGAT... Az élet igehirdetése ► Ismerjük a régi mondást: nem azért szólunk, mert tudunk beszélni, hanem azért, mert nem tudunk hallgatni - tudniillik Isten nagy tetteiről. A kérdés az, megadatik-e az igehirdetőnek, hogy átélje és magáévá tegye, életté vált­sa Ura jelenlétét. Ez az élet sugárzik tovább a gyülekezetre. Nincs könnyű dolga az igehirdetőnek. A költő csak akkor ír, ha jön az ihlet. A zeneszerző csak akkor komponál, amikor kipattan a szikra. Az igehirdetőt kettős kény­szerítő erő hajtja: a csontjaiba rekesztett tűz (ahogy Jeremiás mondja) és a hivatali kötelesség, hiszen jön a vasárnap, kezdődik a szolgálat. Mi a nehéz ebben, a leggyönyörűbb hivatásban és mesterségben? Aki gyakorolja, tudja jól, hogy meg kell harcolni - kívül is, belül is - az igéért és az igehirdetésért. S hogy mi a legnehezebb? Erről vall mai cikkünk írója. (H. K.)

Next

/
Thumbnails
Contents