Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-09-02 / 35. szám

‘Evangélikus ÉletB ÉLŐ VÍZ 2007. szeptember 2. m 9 „Miután felrobbantottak.. HETI ÚTRAVALÓ ► Négynapos nemzetközi nőkonfe­renciát, majd azt követően orszá­gos találkozót tartott a Svéd Egy­ház augusztus elején Áréban. Mind­két alkalom összefoglaló témája az erőszak legyőzése volt. A Déli Evangélikus Egyházkerület képvi­seletében e sorok írója vett részt a konferenciákon. Fiatal szerzetes volt. Fehér bőrű. A rend­je küldte hazájából, Új-Zélandról Dél- Afrikába még valamikor a hetvenes évek elején. Egyetemi lelkészként dolgozott Johannesburgban. Azt mondja magáról, keresztény emberként sohasem lehetett az apartheid rezsim barátja. Ám amikor a nevezetes sowetói felkelést (1976-ban a feketék fellázadtak a faji megkülönböz­tetés ellen, a felkelésben nagyon sok fia­tal fekete értelmiségi vett részt) követő megtorlások során egyetemi gyülekeze­tének tagjait börtönözték be és kínozták meg brutálisan, csatlakozott a feketék jogaiért harcolók csoportjához. Szám­űzték az országból. A szomszédos Zim- babwéban talált menedéket. Hangja per­sze innen is elhallatszott Dél-Afrikáig, és mindenki tudta, hogy célpontja a hatal­mához minden eszközzel ragaszkodó rezsimnek. 1990-et írtunk. Már megkezdődtek a tárgyalások a kormány és a feketéket tö­mörítő afrikai nemzeti front között. Nelson Mandelát három hónapja enged­ték ki a börtönből. Kiírták a demokrati­kus választásokat. Világos volt minden­ki számára, hogy az apartheid rezsim napjai meg vannak számlálva. A szerze­tes ekkor kapta a levélbombát. A borí­ték Dél-Afrikából érkezett, látszott, hogy egyházi újság van benne. Gyanút­lanul kinyitotta. A bomba mindkét kezét és az egyik szemét elvitte. Megsérült a dobhártyája is. Iszonyú fájdalmakra emlékszik és ar­ra, hogy három hónapig olyan tehetet­len volt, mint egy csecsemő. Közben emberek siettek a segítségére. Abban érezte meg Isten jelenlétét, hogy barátai szerte a világból a szeretet és az együtt­érzés ezer jelét juttatták el hozzá. Ez je­lentette számára a túlélés lehetőségét. Amikor valamennyire felépült, gon­dolkodnia és döntenie kellett. Hogyan tovább? Miféle életlehetősége van fizikai értelemben kéz nélkül, fél szemmel, csökkent hallással? És miféle jövője van lelki értelemben? Hogyan lehet feldol­gozni azt, ami vele történt? Egyet tudott: ha nem tud megszabadulni a gyűlölettől és a bosszúvágytól, akkor áldozat marad egész életében. Ez lesz a státusa, gondo­latainak rendezője és tetteinek'mozga­tója. A tudatküszöb alól ez fogja irányí­tani az érzéseit, a világlátását, a dolgok­ról és az emberekről alkotott vélemé­nyét. Ő lesz az áldozat, és a történet soha nem fog véget érni. Olyan csapdába ke­rül, ahonnan nincs szabadulás. Ez ellen minden porcikája tiltakozott. Akit fogva tart valamilyen sérelem, amely valamikor érte, az tárgyiasult. Az határozza meg, amit rajta elkövettek. És lehet, hogy fizikai értelemben, külsőleg rendbe jött, de a lelke ott maradt a múlt­ban, a sérülés pillanatában, és nincs esé­lye meggyógyulni. A gyógyuláshoz tárgy helyett alannyá kell válni. Ki kell szaba­dulni a gyűlölet és a bosszúvágy láthatat­lan falai közül. Hogyan lehetséges ez? Michael Lapsley két évvel a bombatá­madás után visszatért Dél-Afrikába. Ek­kor már megtörtént a politikai átalaku­lás. Megdőlt az apartheid rezsim, egyen­rangúság uralkodott fehérek és feketék között. „Megváltozott világba kerültem vissza - meséli -, de olyan emberek kö­zé, akik mind valami nyomorító terhet cipeltek. Mindenkinek volt története. Veszteségről, megaláztatásról, fájda­lomról, megbocsáthatatlan bűnökről, átélt borzalmakról. De hogyan lehet mindezekről beszélni? Nehéz megtalál­ni a szavakat is, a bátorságot is, a »jó hal­lású« embereket is.” Ő úgy vált alanyává az életének, hogy létrehozott egy helyet, ahol el lehet mondani a megnyomorító emlékeket. Biztonságos helyen, értő emberek előtt, akik segíteni tudnak megszabadulni. A helyet a gyógyuló emlékezet intézetének hív­ják. Az áldozatok beszélnek itt emléke­ikről, érzéseikről annak érdekében, hogy tovább tudjanak élni. Hogy embe­rek lehessenek, tervekkel, érzésekkel, erővel, jövővel - ne maradjanak áldoza­tok, akiket tudattalanul is a múlt irányít. A dél-afrikai szerzetes Áréban, a svéd városban áll a kongresszusi központ színpadán. Több ezren hallgatjuk őt. A Svéd Egyház három éve szervezi meg évenkénti nagy találkozóját. Idén az Egyházak Világtanácsa által meghirde­tett program, az „Évtized az erőszak el­len” jegyében. A második sorban ülök. Jól látom a ke­zét helyettesítő protézist. Csak filmekben láttam ehhez hasonlót. Félelmetes a kül­seje. Tenyérnyi fém csipesz. Megriadok, ha ránézek. De megbarátkozom a lát­vánnyal, mert azt is érzékelem, hogy fog­ni tud vele. A poharat, amikor vizet iszik az előadása közben. A lapokat, amelyek­be időnként beletekint. De a háttérben ott áll egy svéd lelkész, hogy segítsen, mert a kézprotézissel lapozni nem lehet. Közel ülök. Az arcát is látom, a tekin­tetét is. És hallom, hogy azt mondja: „Miután felrobbantottak, nekem húsvét Krisztusa segített talpra állni. Mert hús­vét azt jelenti, hogy életet lehet kihozni a halálból, és jót lehet kihozni a rosszból. Nincsenek reménytelen helyzetek. Ezért kezdtem el dolgozni az emlékek gyógyí­tásán. Nem nagypéntek embere vagyok, hanem húsvét embere. Úgy érzem, áldo­zatból győztessé váltam, mert segíteni tudok sokaknak kiszabadulni a fájó em­lékek börtönéből. Barátaim, legyetek, mert lehettek húsvét emberei!” ■ Szabóné Mátrai Marianna ®8S69SWSe Falumissziós napok Ősagárdon ► „Szent ez a hely és szentek az itt szolgált lelkészek, esperes úr!” - szólított meg egy „idegen” a kétna­pos ősagárdi falumisszió egyik sát­ra mellett augusztus 19-én este. „Lehet, hogy igaza van, mert Os- agárd Nógrád megye legmagasabb pontján fekszik, és így közelebb van az Úristenhez...” - válaszol­tam viccesen a faluba költöző mér­nöknek, noha valójában nem tud meghatódottság nélkül szólni Os- agárdról az, aki ismeri ennek a gyülekezetnek a történelmét. Virágzó magyar ajkú református gyüle­kezet élt itt a 16. század második feléig. A törökdúlás idején azonban a lakosság annyit szenvedett, hogy a falu végül el­néptelenedett. De a „romok” helyén újjá­éledt, és evangélikussá vált a település: a még ott élő néhány magyar család mellé felvidéki lutheránus családokat telepí­tettek be. Igaz, nem sokáig tarthatott az „építkezés”, mert 1718-ban Althan váci püspök megfosztotta templomától, lel­készétől és tanítójától a gyülekezetét. A csaknem hét évtizedig pásztor nélkül maradt nyáj mégis megtartotta hitét, és 1786-ban - Bilszky János lelkész szolgálati idejében - felépítette mai templomát. A falumisszió idei rendezvényének a községi park adott helyet. Noha „helyi alkalomra” szólt a meghívás, a környék településeiről, sőt még Balassagyarmat­ról, Vácról, Érsekvadkertről is szép számban érkeztek a hívek a nemzeti ün­nepünket megelőző két napra. A rendezvényt Szókéné Bakay Beatrix helyi lelkész nyitotta meg. Jól érzi a lel­késznő, hogy a keresztény misszió ezen formájáé a jövő. (Alátámasztja ezt e so­rok írójának tapasztalata is, aki 1993-ban szervezte az első Nógrád megyei sza­badtéri evangélizációt, és hét éven át sok ezer embert „mozgatott meg” a megye területén.) Regionális missziók nélkül csak „kirakatok” lesznek az egy-kétezer fős országos találkozók. Szombaton Füke Szabolcs galgagutai lelkész tartott áhítatot Mt 11,20-23 alap­ján. Az igei alkalmat az ifjúsági énekek szerzőjeként is elhíresült Lázár Attila ze­nei szolgálata vezette be és a Só zenekar koncertje zárta. Késő estébe nyúló sza­lonnasütés, zenélés, hitéleti beszélgeté­sek rekesztették be az első napot. Vasárnap az úrvacsorái istentisztele­tet Szókéné Bakay Beatrix a kijelölt tex­tus, iKor 15,1-10 alapján tartotta. Agár­di András evangélikus polgármesterrel egyeztetve az új kenyér megáldása is az istentisztelet keretében történt. A lel­késznő egyebek mellett hangsúlyozta: életünket eszmélődésünk kezdetétől az elmúlás fájdalma árnyékolja be, de a Feltámadott bűnbocsátó kegyelme az örök élet reménységével ajándékozott meg bennünket. A gyülekezet történetét tekintve meg­számlálhatatlanul sokszor dicsérték a résztvevők az ősagárdi vendéglátás pá­ratlanságát. Az ebédről most is a „bográ- csoló" ősagárdi asszonyok gondoskod­tak. Egyébként a rendezvény egész ideje alatt bábozás, kézműves- és játékos fog­lalkozások kötötték le a gyermekeket Dinnyés Magdolna vezetésével. A Jesus Buff nevű együttes révén az új generáció zenéje is megszólalt délután. Ami a koncert hangerejét illeti, a zene­kar nyilvánvalóan a „halláskárosodott” időseknek is szolgálni szeretett volna... A misszió mottójának egyik klasszi­kus textusáról - Ez 34,20-31 alapján - a korábban itt szolgált Kalácska Béla nyu­galmazott lelkész-esperes beszélt. Beve­zetésként köszöntötte volt gyülekezete­inek (Ősagárd, Felsőpetény, Balassagyar­mat) megjelent tagjait, majd - utalva egyik neves elődjének, id. Harmati Bélá­nak az igehirdetési módszerére - öt pontban foglalta össze mondandóját. A többi között kitért arra a mintegy fél év­századra, amelyet megtérése óta a Krisz­tustól kapott pásztori szolgálatban élt meg. (A falumisszión részt vett lelkészek között volt, aki hitre jutásának ötvene­dik, másvalaki ősagárdi szolgálata kez­detének harmincötödik évfordulójára emlékezett, megint más pedig a negyve­nedik születésnapját ünnepelte...) Győri János Sámuel pesterzsébeti lelkész az Ősök (vagyis az ősagárdi ökumenikus könnyűzenei) fesztivál húszéves jubileu­mára emlékezett, majd nosztalgiakon­certet adott többek között testvérének, Pálnak, gyermekeinek, Eszternek és Benjá­minnak, valamint Tóth András tiszteletbe­li felügyelőnek a bevonásával. Az elmúlt két évtizedet a lelkész sziporkázó szelle­mességgel az énekek születésének fel­idézésével és előadásával elevenítette föl - mindvégig a számára kijelölt igei ke­retben (Ézs 61,4-9) maradva - a gyüleke­zet tetszésnyilvánítása közepette. Győri János Sámuel olyan lelkész, aki sosem akart egyházi hierarchiánk csúcsára ke­rülni, de sokirányú missziói szolgálata révén egyházunk határait is túlszárnya­ló, szép eredményeket ért el. A Magyarországi Egyházak Ökume­nikus Tanácsa (MEÖT) 1986-ban a Kalló­dó Ifjúságot Mentő Misszió keretében könnyűzenei pályázatot hirdetett; ezen a Hermons együttes Megjártam a széles utat című énekével díjat nyert. A pályázaton részt vevő zenekarokat 1987 augusztusá­ban meghívták két napra Ősagárdra. Va­sárnap szabadtéri modern liturgiás is­tentiszteletet tartottak, majd éjszakába nyúló muzsikálással zárult az alkalom. Ettől kezdve évente egyre több együttes érkezett a településre. (Az Ősök fesztivál több mint másfél évtizede Jubál néven él tovább; az ökumenikus keresztény könnyűzenei fesztivált immár évről évre a gödöllői művelődési központban ren­dezik meg.) Énekek, bizonyságtételek és testvéri beszélgetések vasárnap is késő estig tar­tották együtt - felekezetre való tekintet nélkül - a ősagárdi falumissziós napok résztvevőit. ■ K. B. Krisztus mondja: Amikor megtettetek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg. (Mt 25,40) Szentháromság ünnepe után a 13. héten az Útmutató reggeli és heti igéinek közös kulcsszava a szeretet. Isten iskolájában is újra becsengettek; első házi feladatunk az Isten- és emberszeretet nagy parancsának teljesítése mindennapi életünkben. A hit cselekedetek nélkül ugyanis halott. Luther így tanít: „Elégszer hallottátok, nem Istennek van szüksége jó cselekedeteinkre, hanem fe­lebarátainknak. A hit befelé és felfelé, Istenre néz, a cselekedet pedig kifelé és lefelé, a felebarátra.” Jézus a vezérigénk előtti versekben az irgalmasság hatféle cselekedetét so­rolja fel, és azonosítja magát legkisebb testvéreivel. Nekünk is egymás Krisztusává kell lennünk! A törvénytudó - „De ki a felebarátom?" - provokatív kérdését Jézus megfordít­ja: .....ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?” Ez a helyes felelet szóban és tett­ben: „Az, aki irgalmas volt hozzá." (Lk 10,29.36.37) A szeretet apostola ezzel indokolja a nagy parancsolat megtartásának szükségességét: „.. .mert Isten szeretet." S „ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást" (íjn 4,8.11)! Jézus igája bol­dogító, terhe könnyű, és „az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az őparancsolatait, az őparan­csolatai pedig nem nehezek” (íjn 5,3; LK). A törvény betöltése a szeretet; Isten választott, szent népe között ezért „minden hetedik esztendő'végén el kell engedni az adósságot.” „...pa­rancsolom neked, hogy légy bőkezű az országodban levő nyomorult és szegény testvéredhez", ha már átélted Isten szeretetét, bűnadósságod elengedését - nem hétévenként, hanem örökre! (5MÓZ 15,1.11) Ezért minden időben „az Urat keressétek", „a jóra törekedjetek, ne a rosszra, ak­kor életben maradtok", éltek és élni fogtok (Ám 5,6.14)! Mózes négyszer mondja, hogy az emberszeretet különböző törvényei különösen a jövevények, az árvák s az özvegyek védelmét szolgálják. „Emlékezz arra, hogy szolga voltál Egyiptomban...(...) Ezért parancsolom neked, hogy így cselekedj.” (Lásd 5MÓZ 24,17-22!) Az első gyülekezet közösségében a fele­baráti szeretet napi „aprópénzre váltását” gyakorolták. Ennek titka: „Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon." (ApCsel 4,33) A testvéri szeretetet kifejező csók az árulás ismertetőjelévé válhat: Júdás „egyenest Jézushoz menve így szólt: »Üdvözlégy, Mester!«- és megcsókolta őt” (Mt 26,49). De az Úr isteni (agapé) szeretetével őt ekkor is barátjának tekintette. Fogadjuk meg (a másik) Júdás apostol intését:.....tartsátok meg magatokat Isten szereteteken...” A Krisztus iskolájá­ba önként beiratkozott tanítványok ideig és örökké tartó szolgálata Isten dicsőítése. „.. .az egyedül üdvözítő Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által: dicsőség, fenség, erő és hatalom öröktől fogva, most és mindörökké. Amen." (Júd 21.25) Az Urat imádjuk: „A kegyelem Iste­nének / Zendüljön ajkunkon ének!” (EÉ 64,2) ■ Garai András A nyár végén talán az utolsók között táboroztak Nagyvelegen a fasori gimnázium ötödikes, hatodikos, hetedikes gimnazistái Győri Tamás iskolalelkésznek és kollégái­nak a vezetésével, az intézmény új tanulói pedig a lapzártánk utáni napokban (au­gusztus 29-től 31-ig) vesznek részt a Piliscsabán megrendezett gólyatáborban. Nagyvelegen, a középkori városi életet megelevenítő táborban készült felvételün­kön^ számháború egy pillanata látható. Hit és jutalom Embert próbáló feladatokkal mindenki szembesül élete folyamán. Általában olyankor használjuk ezt a kifejezést, ami­kor a feladat nagysága eléri vagy megha­ladja képességeink határát. Ilyen helyze­tekben gyakran tényleg kevésnek bizo­nyulunk. Gondolom, mindannyiunk szá­mára ismerős a mostanában gyakori, már-már közhelyszerű biztatás: „Csak hinned kell benne, és sikerül!” De mibe vetettük valójában a hitünket, s mire elég? A sportkedvelő magyarok számára biztosan, de az e téren kevésbé járatosak számára is az idei nyár egyik maradandó emlékévé válik, válhat az augusztusi ma­gyar-olasz barátságos focimeccs. Az el­lenfél 2006 világbajnoka, olyan nevek­kel a soraiban, akik nem igényelnek kü­lönösebb bemutatást. Talán ritkaságszámba megy a ma­gamfajta, de még mindig reménykedő, amolyan „örök optimista” szurkolója vagyok a magyar focinak. Mégis, amikor pár hónappal ezelőtt meghallottam, hogy meghívtuk a világbajnokot, már a közeledő és elkerülhetetlennek tűnő újabb nagy pofon árnyékát láttam a ma­gyar labdarúgáson. Pozitívan kellett csa­lódnom, s azt hiszem, nem egyedüli­ként. A csapat azon a budapesti estén minden „aggodalmaskodót” (és olasz szurkolót is) elcsendesített. Aki látta a mérkőzést, igazi hétközna­pi csodának lehetett tanúja: a vesztésre álló csapat nem omlott össze, nem kese­SZÓSZÓRÓ Ijjúságirovat-gazda: Győré Balázs redett el, hanem felállt a padlóról, és megfordította a mérkőzést. Meggyőző­désem, hogy a 3 : i-es magyar siker zálo­ga a bátorság és a játékosok győzelembe vetett hite volt. Régen láttam ilyen „be- vállalós” megmozdulásokat magyar tá­madóktól nemzetközileg elismert vé­dőkkel szemben. Az erőpróbán a játékosok győzelem­be vetett hite sikerhez vezetett. Előttünk tornyosuló, erőnket meghaladó felada­tainkra is van megoldás, s ennél sokkal fontosabb sikert is elérhetünk. „Ne félj, csak higgy!" (Mk 5,36) - Jézus Krisztus Jairusnak mondta ezt, aki akkor emberileg teljesen kilátástalan, tehetet­len helyzetben volt: szolgája éppen lá­nya haláláról hozott hírt. Hite megtar­totta; Jézus csodát tett, feltámasztotta a lányt. A Megváltó biztatása ma is aktuá­lis, személyesen nekünk (is) szól. Ha Krisztusba vetjük hitünket, nem csupán hétköznapi csodák történnek majd meg velünk, hanem a biztos és végső győze­lem, az örök élet lesz a jutalmunk. ■ M. Gy.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents