Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-09-02 / 35. szám

"Evangélikus ÉletS PANORÁMA 2007. szeptember 2. / • 7 Üti lGyar körettel A - VADSTENA, 2007. AUGUSZTUS 22-25. „Csak néztünk, mint a moziban” Teológia, film, homoszexualitás Találkozásunknak különleges színt köl­csönzött, hogy a konferencia program­ján szerepelt két olyan film közös meg­tekintése és megvitatása, melyek témá­jukban a tőlünk eltérővel való szembe­sülésről szólnak. Bevezető előadásában (Film és teoló­gia) az egyházkerület teológusa, jonny Karlsson emlékeztetett arra, hogy a Gu- tenberg-érával szemben - amikor is a könyv volt az emberi történetek má­sokkal való megosztásának fő eszköze - korunkban ezt a szerepet a mozgó­kép vette át. Mint minden művészet, a film is arra a kérdésre keresi a választ, hogy mit jelent embernek lenni, me­lyek az ember alapvető konfliktusai („Mindig ugyanazokat a nagy mítoszokat meséljük újra..."). A filmen arcot ölt a „másik”, és mivel direktebb módon nevezi meg a konflik­tust, mint a könyv, nagy érzelmi meg­tisztító ereje van. Az előadó idézte egy norvég rendező mondatát: „Ha nem tu­dok reményt adni az embereknek a film­jeimen keresztül, akkor nem akarok töb­bé filmeket készíteni.” Olyan korban élünk - mondta a teo­lógus -, amelyben nagyon nehéz példá­ul a bűntudatról szólni, részben mert az egyház sokszor terhelte igazi ok nélkül bűntudattal az embereket. A feloldozás- ban segíthet a film, ha az emberek és Is­ten közötti megbékélést, kiengesztelő- dést közvetíti. De hogyan hozható közös nevezőre film és teológia? Csak arra használható a film, hogy illusztrálja, ami a Bibliában már megmondatott? Vagy felismerjük, hogy a filmek kérdeznek, sőt provokál­nak is bennünket? Próbára teszik hitün­ket, meggyőződésünket, és arra indíta­nak, hogy keressük és megtaláljuk he­lyünket a történetben; megtanítanak friss szemmel látni és új szívvel értel­mezni a Bibliát. Az egyházkerület püspöke, Martin Lind Egyház és homoszexualitás - harmincöt év munkája a Svéd Egyházban címmel tar­tott előadást. Leszögezte: nincs megol­dása a kérdésre, de van véleménye, mely­nek alapja az alázat gyakorlása és a kü­lönbözőségek elfogadása az egyházban. Tíz-tizenkét komoly tanulmánykötet jelzi azt a munkát, melyet a Svéd Egyház az első hivatalos állásfoglalása, 1972 óta elvégzett - nemcsak elméleti szinten, hanem minden gyülekezetben. 1995 fontos állomás ezen az úton: a svéd parlament döntése alapján állami­lag bejegyezhetik egyneműek kapcsola­tát is. Mit tegyen az egyház ebben a ki­élezett helyzetben? Lind püspök kérésére elővettük Bibli­ánkat, és előkerestük azokat a helyeket, melyek a homoszexualitást érintik (a tel­jesség igénye nélkül: iMóz 19,1-13: Bír 19,22-30; 3MÓZ 18,22 és 20,13; iKor 6,9-10; Róm 1,26-27; iTim 1,9-10). Mi volt számomra új ebben az értel­mezésben? Az például, hogy az ószövet­ségi szakaszok a homoszexualitást mint az agresszió, a prostitúció egyik formá­ját ítélik el (miközben megengedőbbek a különneműek nemi agressziójával szem­ben), az újszövetségi részek pedig szoro­san kapcsolódnak a római fürdőkben megjelenő gyakorlathoz. De be kellett ismernünk: nem találunk sehol olyan utalást sem az ószövetségi korban, sem az antik világban, amely segítene eliga­zodni abban, hogy miként viszonyuljon az egyház olyan egynemű párokhoz, akik életre szólóan akarnak egymással együtt élni. Hogyan ölt testet ebben az esetben a szeretet parancsa az egyház szolgálatában? Mély kegyességű, meg­alapozott hitű, bibliás svéd lelkész test­véreink igazságkeresésének mélységét mindannyian átérezhettük. Együtt éltük át a négynapos találkozó talán legmegrázóbb perceit is: valaki, aki addig naponta szolgált bennünket, akit nagyon megszerettünk, mert figyelmes­ségével és alázatával elöl járt közöttünk, most leült közénk, és nyíltan beszélt hi­téről és homoszexualitásáról; a hosszú útról, melynek végén már el tudja fogad­ni magát ilyennek, és bízik Isten szeretem tében, akit minden erejével keres és szol­gál. Most egyedül él, mert csak olyan kapcsolatba bocsátkozik, amelyet élete végéig tud vállalni. A közös útkeresés izgalma és öröme töltötte be napjainkat. És közös volt szí­vünk legmélyebb vágya is: keresni Isten útját, és végigmenni rajta. ■ Kovácsné Tóth Márta Piknik a Váttem-tó partján lévő hegyi kilátónál Szent Birgitta zarándokúlján a posztmodern korban ven (lefegyverezte az embert fogva tartó gonosz hatalmakat). Tehát Krisztus nem vereséget szenve­dett a kereszten, hanem győzött. Helye­sen tette hozzá a professzor: egyetlen képet sem szabad abszolutizálni, hiszen ezek körülírások, ábrázolások, nem pe­dig fogalmi definíciók. 2Kor 5,18-21-ben a görög katallagé szó szerepel, amely ki­cserélést, lecserélést is jelent, pontosab­ban egy dolognak egy másikkal való ki­cserélését; tehát a szó jelentésmezejé­ben utal mindarra, ami a „másik”-at je­lenti. Mindennek alapján megállapít­hatjuk, hogy keresztény hitünk értel­mében az igazi, valódi „Másik" maga a Krisztus, aki helyettem és érettem halt meg a kereszten. Kár, hogy a mai svéd teológusok nem emlegetik Gustaf Aulen Christus Victor cí­mű könyvét, amelyben az egykori lundi teológus a kiengesztelődés vagy megbé­kélés különféle teológiai modelljeit állí­totta egymás mellé. Azt hangsúlyozta, hogy az anselmusi (latin) jogi kiengesz- telődéselmélettel szemben Luther képvi­selte az általa „klasszikusnak” nevezett drámai elméletet, amely szerint Isten a kiengesztelődés kezdeményezője. A mennyei Atya nem a Fiú áldozatának ér­deméért szeret bennünket, hanem az Atya és a Fiú önkéntes egységben hozza az áldozatot, mert szeret minket. Keresztény hitünknek tehát képei vannak, története és sajátos drámája van. Előadásomban utaltam Kevin Van- hoozer Drama and Dogma (Dráma és dogma, 2006) című könyvére, amely­ben a szerző nagyszabású kísérletet tett arra, hogy a keresztény dogmatika el­öregedett és kiszáradt nyelvezetét a dra­maturgia nyelvezetével élessze fel, né­mileg adoptálva a katolikus teológus Hans Urs von Balthasar „theodramatikus" teológiáját. Mindezek fényében el­mondhatjuk, hogy a keresztény hit drá­máját a „nagy forgatókönyv” (Biblia) alapján elő is kell adni, s az egyházban, a „kiengesztelődés színházában” törté­nik a „performancia”, részint a liturgia formájában, részint az egyház minden­napos gyakorlatában. Előadásom befejező részében a meg­békélés témájának magyarországi Sitz im Leben-jét vázoltam fel vendégfogadóink számára. Elmondtam, hogy a posztkom­munista Magyarországon egyházunkban a kérdés először az Igazság és kiengesztelődés című kötet kapcsán vetődött fel, amikor a dél-afrikai mozgalom alapján az egyházi közelmúlt feldolgozásának teológiai megközelítésével kísérleteztünk. Fontosnak véltem, hogy svéd testvé­reink is érzékeljék: amíg számukra a ho­moszexualitás kérdése elsődleges, a mi egyházunkat jelenleg más jellegű terhek nyomasztják. A megbékélés dramaturgiájának elő­adására azonban mindnyájunknak lehe­tőségünk és szükségünk is van. Ezt a teo­lógiai beszédmódot mindnyájunknak hallanunk kell, mert ha a teológia elhal­kul, s a megbékélés isteni drámája ellé- nyegtelenedik, ilyenkor szinte szükség­szerűen erősödik fel az ideológia. Szerdától szombatig sokat láttunk, sokat beszélgettünk. Meghallgattuk Martin Lind püspök előadását az azonos neműek kapcsolatának egyházi elfoga­dásáról. Ezt a pozitív hozzáállást a Svéd Egyházban több mint három évtizedes munka előzte meg, ám még nem oldot­ták meg végérvényesen a kérdést. Ez ab­ban is megnyilvánult, hogy a tizenhá­rom püspök által jóváhagyott, az egyne­műek életközösségét hivatalosan is megáldó liturgiatervezetet mintegy nyolcszáz lelkész (a teljes lelkészi kar körülbelül húsz százaléka) nyilvánosan ellenezte. Gáncs Péter püspök ismertette egyházunk sajtóban megjelent állásfog­lalását, miszerint mi sem tartjuk elkép­zelhetőnek az azonos neműek egyházi megáldását, mert szerintünk ez szem­ben áll Isten teremtési rendjével. Ugyan­akkor mindenféle megbélyegzést - az A nárduskenet illata Meditáció a svéd-magyar lelkésztalálkozó reg­geli áhítata alapján, mely a vadstenai kolostor­templomban augusztus 25-én reggel hangzott el )n 12,1-8 alapján. „Mária ekkor elővett egy font drága valódi nár- duskenetét, megkente Jézus lábát, és hajával tö­rölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatá­val.” (Jn 12,3) Néha az érintés sokkal több, mint egy szó. Egy mozdulattal némán, egyetlen szó nélkül is át lehet tómra másikat körülvevő láthatatlan falon, be lehet lépni a szemé­lyes terébe. Érző, finom tér ez: intimitás. Mennyi intimitást merünk megkockáztat­ni, és mennyit tudunk elfogadni? Életünk legfontosabb pillanatai érintésekhez kap­csolódnak, az anyai kéz simogatásától a szemünket lezáró mozdulatig. Szeretet, gondoskodás, bizalom és vágy. Mennyi intimitást kockáztathat meg az egyház? Mennyi szeretetet, gondos­kodást, bizalmat és vágyat? Vagy Júdásé a templom? Szikár törvényeivel, kimért hűvösségével, funkcionális gazdaságos­ságával? Az emberi érintés hitvallás a másik mellett. Életet teremtő, fenntartó, kísérő. •Anyánk dédelgetése, az ellenségünk kézfogása, a szerelmünk ölelése, a sze­münk lecsukása... Életünk zarándoklat - érintéstől érintésig. Az egyház a Jézus testét bebalzsa­mozni induló nők mozdulatain szüle­tett. Intim, bizonytalan, sebzett térben. Mária hajának érintése és a halott test bebalzsamozása felkészítés és be­teljesedés. Tamásnak a sebeket tapintó mozdu­lata a bizonyosság keresése. A nárduskenet illata terjed szét az egész házon. Drága, intim, odaadó. Ké­pes teret nyitni ott, ahol a szavak lényeg­telenek. Hitünk ezt az illatot keresi. A mozdulat bátor és zavarba ejtő. Van benne szeretetet, gondoskodás, bizalom és vágy. Van-e helye az egyházban szerető és zavarba ejtő mozdulatnak? Van-e helye gondoskodó és gyógyító mozdulatnak, őszinte, magát a másiknak kiszolgáltató bizalomnak, a másik melegére vágyó, testtől testhez érő új életnek? „Hagyd, hiszen temetésem napjára szánta...” a Szabó B. András emberi méltóság megsértését is - hatá­rozottan elítélünk. Jó volt svéd testvéreinkkel nemcsak eszmét cserélni, hanem a délelőtti áhí­tatokon közösen szolgálni, istentiszte­let keretében az Úr szent vacsorájában közösen részesedni. Átélhettük, hogy Krisztusban nincs kelet, nyugat, sem észak és dél. Mindnyájan - északon és Közép-Eu- rópában is - ugyanannak az „isteni szín­háznak”, Jézus Krisztus egyházának va­gyunk a tagjai. Hallani, hirdetni és per­formálni kell az üzenetet: a kereszten a Másik helyet cserélt velünk, vámszedők­kel, paráznákkal, képmutatókkal, gyá­vákkal, nagyképűekkel, heteroszexuáli- sokkal, homoszexuálisokkal, ügynö­kökkel - s mi ebből a „csodálatos cseré­ből”, e „vérátömlesztésből” élhetünk. Ha nem halkul el, hanem hangzik, sőt „történik” ez az üzenet, akkor korunk em­beri problémái is helyükre kerülhetnek, és előbb vagy utóbb megoldást nyerhetnek.

Next

/
Thumbnails
Contents