Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-01-28 / 4. szám

‘Evangélikus ÉletS KULTÚRKÖRÖK 2007. január 28. 5 Nemcsak szavalták, rajzolták is a Himnuszt Evangélikus iskolák országos művészeti versenye Orosházán ► Idén immár ötödik alkalommal emlékeztek a magyar kultúra napjára művé­szeti versennyel Orosházán. A házigazda Orosházi Evangélikus Általános Iskola és Gimnázium által január 19-én megrendezett vetélkedőn az evangé­likus iskolák diákjai mellett szép számmal képviseltették magukat a város közoktatási intézményeinek tanulói is. A fiatalok a már hagyományosnak számító három kategóriában - szavalás, népdaléneklés és képzőművészeti alkotás - mérhették össze tudásukat. A művészeti verseny fókuszában idén Kölcsey Ferenc Himnusza állt. Az ünnepi hangulatot megteremtő köszöntőjében Juntos Istvánná, az Orosházi Evangélikus Általános Iskola és Gimnázium igazga­tója is stílszerűen egy Kölcseytől vett idézettel hívta fel a figyelmet a hazasze­retet, a hazaszeretetből fakadó áldozat- vállalás és az anyanyelv ápolása között húzódó kapcsolat fontosságára. Ezután köszöntötte a versenyben részt vevő di­ákokat, akik jelenlétükkel már mintegy tanúságot is tettek ez irányú áldozatvál­laló készségükről. Ezt követően Héjjá Márk, a gimnázium országos retorikai versenyeken többszörösen is kitüntetett tanulója röviden ismertette a Himnusz keletkezéstörténetét és irodalomtörté­neti jelentőségét, majd kezdetét vette a verseny. Az ünnepi megemlékezés gerincét ké­pező szavalóversenyen induló diákok­nak az idén Kölcsey Himnuszával kellett megbirkózniuk, e mellé szabadon vá­laszthattak egy 20. századi magyar ódát. A résztvevők személyiségének sokszí­nűségét is jelzi a szabadon választott költemények széles spektruma: Szilágyi Domonkos, Reményik Sándor, Illyés Gyula, József Attila - hogy csak néhány nevet említsek - versein keresztül a felszaba­dult örömtől kezdve az egyén tragikus elszigeteltségén át egészen a hazaszere­tetig igen sokféle életérzést tolmácsoltak gyakran egészen döbbenetes pontosság­gal a versmondók. A zsűri elnöke érté­kelő beszédében ugyanakkor azt is ki­emelte, hogy bár egymás után pontosan huszonhétszer hallgathatta meg a Him­nuszt, mégsem unta meg: a különböző előadók saját személyiségükön átszűrve minden alkalommal sajátos és megis­mételhetetlen módon adtak hozzá egy­fajta többletet a költemény értelmezésé­hez. Külön dicséretben részesültek azok a diákok, akik a vers műfajához illő - lé­vén, hogy nemzeti imádságunkról van szó - előadói stílust választottak. A 7-8. osztályosok versenyében Seres Eszter, a Deák Téri Evangélikus Gimnázi­um tanulója lett az első helyezett. A 9-10. évfolyamosok közül Kozmer Vivien, az Orosházi Evangélikus Általános Isko­la és Gimnázium diákja bizonyult a leg­jobbnak, aki első helyezése mellé rá­adásként a legjobb orosházi szavaiénak szánt különdíjat is elnyerte. A 11-12. osz­tályosok versenyét Nagy Fanni, a győri Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központ tanulója nyerte meg. A népdaléneklési versenyben - kor­osztálytól függően - kötelező volt A Var­gáéi: ablakjuk vagy a Kimegyek a doberdói harctérre, illetve a Ha bemegyek, ha bemegyek című népdal megszólaltatása; a szaba­nos Iskola tanulója bizonyult a legjobb­nak, míg a 7-8. osztályosok versenyét a szarvasi Benka Gyula Evangélikus Általá­nos Iskola és Óvodából érkező Csasztvan Zsuzsanna nyerte. A 9-12. osztályosok küzdelme érdekesen alakult, mert itt a szigorú zsűri a legjobbnak járó díjat nem ítélte oda senkinek sem, így végül Regős Mihály, a Deák Téri Evangélikus Gimná­zium tanulója és Albert Alexandra, az Orosházi Evangélikus Általános Iskola és dón választott művek előadásakor vi­szont a versenyző választhatott a saját tájegységéről származó népdalok közül. Az 5-6. osztályosok közül Gajdán Márta, az orosházi Vörösmarty Mihály Általá­Gimnázium növendéke osztozhatott a második helyezésen. A képzőművészeti pályamunkákat zsűriző tanárnő értékelésében elismerő­en beszélt a beérkezett alkotások szín­vonaláról, mivel azonban ezek túlnyo­mó többsége ceruza- vagy színes kréta­rajz volt, egyben bátorította is a diáko­kat a szabadabb ecsethasználatra. Két feladat közül választhattak a résztvevők: vagy a Himnusz, vagy pedig a „Ti vagytok a föld sója" igevers illusztrációját készíthet­ték el. A Himnusz-illusztráció kategóri­ájában a 7-8. osztályosok közül Lizon Loretta, a szarvasi Benka Gyula Evangéli­kus Általános Iskola és Óvoda tanulója, a 9-10. osztályos korcsoportból Walcz Viktor, a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium diákja, a n-12. osztályosok közül pedig Kiss Norbert, az Orosházi Evangélikus Általános Iskola és Gimná­zium tanulója vehette át az első díjat. A bibliai igevershez készült illusztrációk közül 7-8. osztályos korcsoportból Huszka Melindának, az Orosházi Evangé­likus Általános Iskola és Gimnázium di­ákjának, a 9-10. osztályosok közül pe- dig a győri Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központból érkező Kovács Ág­nesnek a munkái bizonyultak a legjobb­nak. Az eredményhirdetés és a könyvju­talmak kiosztása után Ribár János esperes mondott köszönetét a szervezők, a zsű­ri, a diákok és az őket felkészítő pedagó­gusok munkájáért. Az idei verseny véget ért ugyan, a részt­vevők és a hallgatók mégis maradandó él­ményekkel gazdagodva távozhattak - jö­vőre pedig újra várják a tehetséges diáko­kat Orosházára, a magyar kultúra előtt tisztelgő nemes versengésre. ■ Nánai László Endre ► Már beszélgetésünk elején leszö­gezi, hogy nem igazán könyvtáros alkat: „Túlságosan sok bennem a nevelői tulajdonság, s csak kevéssé vagyok »szolgáltató« természet” - mondja dr. Mányoki János, aki kerek huszonöt éve az Evangélikus Or­szágos Könyvtár munkatársa, 1989 óta pedig igazgatója. A jubileum al­kalmából beszélgettünk vele. Huszonöt év az egyház könyvtárában Interjú Mányoki Jánossal- Kezdjük az elején! Honnan vezetett az út­ja az evangélikus egyház Üllői úti országos központjába?- Kajárpécen, Győr közelében nőttem fel egykeként, csonka családban. Anyám­tól erős népegyházi nevelést kaptam: fo­lyamatosan jártam a templomba és a hittanórára. S mivel németül is a tiszte­lendő úrnál - Mitykó Zoltánnál - tanul­tam, közeli kapcsolat alakult ki közöt­tünk. Tizenhárom-tizennégy éves ko­romban hasznos beszélgetésekre került sor: hitről és történelemről. Gyermek­koromat az is gazdagította, hogy zon­gorázni a kedvesnővéreknél tanultam a római katolikus plébánián. A templom­járás és a zongoratanulás ugyan más­más dolog, de az én életemben mind­egyik a családi fegyelem - és nem a gyermeki lelkesedés - megnyilvánulása volt. Isten azonban megadta, hogy ami kényszerből indult, szépen kiteljesedett, ezért a kezdetekre is őszinte szeretettel, kifejezett nosztalgiával gondolok visz- sza. Régi, időközben elbontott paróki­ánk, de a katolikus plébánia emléke is eleven maradt bennem. Egy-egy falvé­dőt ma is szinte a szemem előtt látok, például: „Esti harang - Ne légy messze, Istenünk, mindenkoron légy velünk!” - Nem nagy vers, nem az a dolga; de ben­ne van a lényeg.- Ezek a korai élmények tehát nem múltak -el nyomtalanul...- Győri, Révai Miklós gimnáziumbeli érettségim, majd tizenegy hónapos ka­tonai szolgálatom után jogi tanulmá­nyokba kezdtem Budapesten. Egyetemi éveim nagyon sajátosan teltek el. Nap­közben bölcsész ösztöneimnek éltem az akkori - még a Nemzeti Múzeumban működő - Országos Széchényi Könyv­tárban: rengeteget olvastam, szorosan véve máig autodidakta vagyok. Nem voltam képes szakosodni, mert egy-egy kultúrát valahogy mindig körbe szeret­tem volna járni: ha az egyik végén rend­szeres teológiát olvastam, akkor a másik végén szépirodalmat. Őrült módszer, de az ösztöneimből folyt. Szerencsés va­gyok, és örülhetek, hogy nem mentem tönkre, ami könnyen bekövetkezhetett volna olyannyira szakosodó világunk­ban. Másrészt ugyanezekben az években - pontosabban 1976-tól 1986-ig - a Lu- theránia énekkarban módom nyílt arra, hogy Bach nagy oratorikus műveit be­lülről is megismerjem. A Deák téri bib­liaórák szintén sokat nyújtottak: a 20. századi protestáns teológia főbb iránya­iról kaptam vázlatos képet. Tehát igazán nem állítható, hogy az egyetemi éveket haszontalanul töltöt­tem, de való igaz: újra és újra jöttek a jo­gi vizsgák. Szinte csoda, hogy meglett a diplomám, hiszen a vizsgaidőszakon kí­vül gyakorlatilag semmit nem foglal­koztam a joggal. Ezért aztán sokat szo­rongtam: mihez is kezdjek?- Miként került az evangélikus könyvtárba?- A Deák téri bibliaórákon érzékelték a gondomat, s Takácsné Kovácsházi Zelma megkérdezte, nem volna-e kedvem az egyház könyvtárában állást vállalni. Vé­gül is így lettem Papp Ivánná könyvtárve­zető munkatársa. Akkoriban ketten vol­tunk főállásban. Nagyszámú cédulát gé­peltem; tájékoztattam, kölcsönöztem, tanfolyamra jártam (Régi könyvek gondo­zása); két nagyobb kiállítás munkáiban is részt vettem, időnként pedig könyvis­mertetéseket írtam az Evangélikus Életbe. Főnökömre, Papp Ivánnéra máig tiszte­lettel gondolok vissza: soha nem kívánt lehetetlent, másrészt következetes és pontos volt. Mai szemmel nézve szegényes viszo­nyok között léteztünk, s talán a szegé­nyes viszonyokból is fakadt, hogy olyan gesztusokkal találkoztam, ame­lyek ma már szinte elképzelhetetlenek. Például az egyik olvasónk, dr. Miskolczy Gézáné bejött egy nyári napon, s közöl­te, hogy föllakkozza a könyvtár irodáit, mert látja, hogy rájuk fér. Szándékát meg is valósította. Kevésbé derűs em­lék, hogy a könyvek visszaszerzése ak­koriban is akadozott. Egy téli estén pél­dául az Új köztemető közepén, a sír­ásók szállásán kötöttem ki: Körösi Cso­rna Sándor dolgozatainak a Duka Tiva- dar-féle kiadását próbáltam meg vis­szaszerezni. Az érintett sírásó elnézést kért, hogy megvárta, amíg én keresem, s ígéretet tett: ha nem találja meg a könyvet, megvásárolja az akkor megje­lent hasonmás kiadást. Szavát betartot­ta, ebben példaként szolgálhat...- Nem gondolt-e arra, hogy állást változ­tat? Hiszen eredetileg mégis afféle mentőöv volt az Ön számára a könyvtári munka...- Más könyvtárba semmiképpen nem mentem volna. Akkor már inkább tanítani, de ahhoz újra kellett volna kez­denem az egyetemet. A jogot tisztelem- becsülöm, néhány éve Iustitianus Institú­cióit is elolvastam - már szabadon, kö­tetlenül -, de az életemet nem tudnám a jognak szentelni. Az elmúlt huszonöt év végül is kompromisszum. Ha van bennem valami alkotókészség - s remé­lem, hogy van -, akkor az bizony igen mérsékelten jelent meg a könyvtári munkában. Hiszen nem arról van szó, hogy megtaláltam a helyemet; legföl­. jebb a biztonságomat találtam meg. Ezt nem panaszként mondom, hiszen - mint már említettem - sokkal rosszab­bul is járhattam volna.- Mi kor lett a könyvtár igazgatója, és milyen fontosabb változások történtek időközben?- 1989-ben, Papp Ivánná halála után vettem át a könyvtár igazgatását. Abban az időben - egészen 1996-ig - a teológia könyvtára is hozzánk tartozott. Mozgal­mas évek voltak. Saját kezűleg költöz­tettük az Üllői útról a teológiára a sopro­ni fakultás könyvtárát; mind a két hely­színen komoly belső átalakítások, iroda- és raktárkiképzések folytak. A teológus­létszám megnőtt, így az ottani könyv­tárrészleg nyitva tartása jelentősen meg­hosszabbodott. 1996-ban a két gyűjte­mény különvált, mivel a teológiának - már egyetemként - külön könyvtárat kellett működtetnie. 1989 után anyagi szempontból fellen­dülést éltek meg az egyházi gyűjtemé­nyek. Létszámunk mégsem növekedett meg túlságosan. Az Üllői úton jelenleg hárman vagyunk; 118 ezer kötetünkhöz - és a második világháború óta felgyü­lemlő restanciánkhoz - képest ugyan kevesen, de legalább egy szűkebb idő­szakban sem kell senkit elbocsátanunk. Igaz, két munkatársam gyakran kény­szerül tűzoltásszerű munkára, de a könyvtár működik, sőt talán szolid szel­lemi műhelynek is tekinthető.- Mindeközben 2000 óta Ön szerkeszti egyházunk Credo című folyóiratát is.- Dr. Hafenscher Károly ajánlott engem szerkesztőnek. Örültem a felkérésnek, de volt bennem némi kétely, hiszen ad­dig nem végeztem hasonló munkát. A folyóirat jellegét aztán fokozatosan megváltoztattam. A Credo jelen formájá­ban - minden gyöngesége mellett - alapjában igényes folyóiratnak mond­ható; az pedig nem titok, hogy igényes folyóiratot olvasni munka és áldozat. A mostani, viszonylag testes tanulmányok esetenként talán fárasztóak, egy darabig azonban remélhetőleg megőrzik értékü­ket. Legföljebb akkor fordulnék el tőlük, ha olyan esszéket tudnék közölni, ame­lyeknek valódi szépprózai értékük is van. Ilyeneket azonban nem könnyű ke­ríteni. Másrészt alapigazság, hogy a kor­szerűség nem a témában, hanem a szemléletmódban rejlik. S egyáltalán nem vagyok abban bizonyos, hogy egyes, sokat rágott kérdéseket a Credóban is elő kell vennünk: túlságosan nagy a veszélye annak, hogy szószaporításba és látszattevékenységbe fúlunk. Ellenben nagyon fontosnak tartom az egyetemes vallástörténetre és az egyetemes egyház­ra történő kitekintést. Két nagy kísértést látok a magyar evangélikus egyházban: az egyik a beszűkülés és az önsajnálat - ezek talán minden kisebbséget próbára tesznek -, a másik a feltűnési, nyüzsgési viszketegség, ugyancsak a kisebbségi voltot kompenzálandó. Mindenesetre a Credo ezt a két nyomorúságot megpró­bálja távol tartani. Komolysága és távla­ta föltétlenül van.- Néhányon csodálkoznak azon, hogy a Credóban rendszeresen olvashatunk modem török verseket és elbeszéléseket.- Az evangélikusság a 20. században nagyjából magyar nyelvűvé lett, míg gyökereihez gyakran felemás módon, bizonyos aránytalanságokkal viszo­nyul: német, szlovák, vend és zsidó ele­meit véve ezen a helyzeten nincs mit csodálkozni. A Credo viszont magyar egyházi folyóirat, s a műfordítást egy­házi folyóirat számára szinte optimális lehetőségnek tartom; ennek okaira - hely hiányában - nem térek ki. Amikor finnségi és török műfordításokra épí­tek, egyrészt jellegzetes módon erősí­tem a folyóirat magyar jellegét, más­részt finoman jelzem, hogy nincsen olyan erős „saját hidunk”, mint a refor­mátusoknak. A dolog többi része iroda­lom. Törökből ugyan magam is fordí­tok, és a török nép alkotókészségét mé­lyen tisztelem, de semmi elfogultság nem fűt.- Meg tudná-e mondani, hogy mit tart a legrosszabb és a legjobb tulajdonságának?- Ha meg tudom ítélni, tépelődő és fegyelmezetlen vagyok, ami rossz. Más­részt - úgy hiszem - van fantáziám és arányérzékem: ez jó. E tulajdonságok­ból is fakad, hogy gyakran hiányzik be­lőlem a lelkesedés, amikor körülöttem lelkesednek, míg az örömeimet sokszor nem tudom megosztani másokkal. Ma­ga a helyzet tanulságos, csupán ezért említem.- Úgy hallottam, hogy ötvenedik születés­napja és az Evangélikus Országos Könyvtár­ban való munkába állásának huszonötödik év­fordulója csaknem egybeesett.- Igaz. Az én számomra 2006 nem volt közönséges esztendő. Egykor azt olvastam - mára bizonyára avítt adat -, hogy a fennmaradt csontleletek alapján legföljebb két ősemberről állítható, hogy betöltötte vagy legalábbis megkö­zelítette az ötvenéves kort, ami akkori­ban felső határ lehetett; ma pedig ez a születésnap világossá teszi, hogy már ki­felé indulunk... Az elmúlt évtizedben viszonylag so­kat utaztam, s szemüvegemet kezdetben csak utazásaim során tettem az orrom­ra. Aztán a szemorvosnő így oktatott: „Uram, nincs érdekesebb utazás, mint maga az élet. Hordja csak állandóan!” - Szót fogadtam neki, mert igaza volt.

Next

/
Thumbnails
Contents