Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-08-12 / 32. szám
‘Evangélikus ÉletS ÉLŐ VÍZ 2007. augusztus 12. 9 Szerepjátéktér Egy apró igazítás a sminken. Még egy pillantás a jelmezre. Utolsó figyelmeztetés. Belép a színpadra. Az egyik percben nevet, a másikban már sír. Teszi a dolgát. Komédiás. Kialszanak a fények Öltöző. Civil ruhák. Elköszön. A kocsijához baktat. Elfordítja a slusszkulcsot, indít. „Hé, mit akar ez az autó az én sávomban?!" Félrerántja a kormányt, és... Egy apró igazítás a sminken. Még egy pillantás a jelmezre. Utolsó figyelmeztetés. Belép a színpadra. A világot jelentő deszkákon most nincs más, csak egy asztal és két szék.- Kérem, foglaljon helyet! - mondja neki az ismeretlen férfi. Feszeng. Leül.- Neve?- Kovács-Kiss Árpád.- Kora?- Negyvennyolc év. De ki a fene maga, és miért kérdezget engem?- Türelem, mindent csak sorjában. Foglalkozása?- Színész - veti oda foghegyről.- Mi a baja a foglalkozásával?- Nekem? Semmi. Szeretek szerepeket játszani.- Valóban? Hm... Érdekes, így már mindent értek...- Mindent ért? Mit akar ezzel mondani? A furcsa idegen a szemébe néz, és azt mondja:- Amikor megszületett, az édesapja nagyon büszke volt magára. Arra, hogy az első gyermeke fiú. Az édesanyja azonban igazából nem akarta, hogy a világra jöjjön. Legalábbis még nem. Úgy érezte, még nem készült fel az anyaságra. De erről soha senkinek nem beszélt. De megpróbált megfelelni, jó anyának lenni. Úgy viselkedni, ahogy azt mások elvárják tőle. Görcsösen igyekezett szeretni a gyermekét is. De bárhogy is igyekezett, Ön valahogy mégis idegen maradt a számára. Ön pedig egy életen át kimondhatatlanul vágyott a szeretetére. Szegénykéim... Kovács-Kiss Árpádnak leesett az álla a megdöbbenéstől. „Honnan tudja...?” - akarta dadogni. De csak akarta, mert megszólalni nem tudott. Torkán akadt a Egy ember áll a buszmegállóban. A forró, júliusi nyárban, a pesti aszfalton, 42 fokos, szinte elviselhetetlen hőségben. Tűz a nap, szikrázik a forróság. Felfelé tekinget, hunyorogva kémleli az eget. Sehol egy felhő, egy fa, a házfalon egy erkély vagy bármi, ami egy kicsi kis árnyékot adna. Azaz mégis: odébb egy útjelző tábla tányérnyi korongjának fekete foltja vetül a földre. Az ember - lábát gondosan ráigazítva a foltra, felsőtestével az árnyék irányába fordulva, szinte egyensúlyozva, foltméretűre összehúzva magát - menedéket talál a várakozás perceire. Ki ne érezte volna az elmúlt hetekben honfitársaim közül, hogy a forróságban, a bőrünket égető napsütésben milyen nagy kincs az árnyék? Ahogy egy üveg ásványvíz is, úgy egy enyhülést adó árnyékos hely is megmenthet gyermeket és felnőttet a rosszulléttől, a hőgutától, a napszúrástól. Testünk, lelkünk, törékeny, veszélyeknek kitett életünk olyannyira vágyakozik védelemre, menedékre, biztonságra, enyhet adó rejtekhelyre! S keressük is, tudatosan vagy tudattalanul, ösztönösen vagy átgondoltan, szüntelenül keressük azt a menedéket, azt az árnyékot, amely megóv a fájdalmaktól, csalódásoktól, bánatoktól, sérülésektől. Ahová behúzódhatunk, ahol van helyünk, ahol biztonságra találunk. Évezredekkel ezelőtt, térben és időben tőlünk távol sem élt másképp az ember... A Szentföld tűző napja, forró ege alatt egy korty víz, egy fa árnyas lombja mentette meg az utazót. S a földi élet múlandó voltával, halálnak kitett, sérülékeny létével szembesülve minden időben támaszra vágyakozott az ember. De létezik-e biztos, erős, megnyugvást adó menedék, olyan árnyék, amely lényünk egészét betakarja, ahová nemcsak a forróság elől, hanem az élet minszó. A vele szemben ülő férfi bátorítóan megszorította a kezét, és folytatta.- Egy életen át ki akarta érdemelni az édesapja elismerését és az anyja szerete- tét. Jól tanult, nem ivott, nem dohányzott. Szabad idejében sportolt, és klasszikusokat olvasott. A gimnázium színjátszó körébe egy lány miatt ment el. A nevére már rég nem emlékszik, csak arra, hogy kék szeme és hosszúüzőke haja volt. A taps megrészegítette. És ettől kezdve a színpad volt az élete. Mindennek célja és értelme lett, az anyja hiánya sem fájt már. Csak ez számított, semmi más...- Most azért van itt - folytatta az idegen szelíden -, mert emlékeztetni akarom arra, hogy véges az ideje. Színházi nyelven szólva: előbb-utóbb vége az előadásnak. Mossa le az arcáról a sminket. Kovács-Kiss Árpád, a színész nincs többé. Itt és most csak Kovács-Kiss Árpád létezik, az EMBER, csupa nagybetűvel. A kedves idegen még sokáig beszélt. Mindent tudott róla. Legbelsőbb gondolatait, legféltettebb titkait is jól ismerte. Semmi nem maradt rejtve előtte. Sem az öröm, sem a bánat, sem a jótett, sem a bűn. Amikor Kovács-Kiss Árpád így végigtekintett az életén, hol egy-egy mosoly jelent meg, hol egy-egy könnycsepp gördült végig az arcán. Minden ki nem mondott jó szó, harag szülte mondat égette a lelkét. Mit lehetne tenni...- Kérem, ne mozogjon. Baleset érte, kórházba került - hallott egy hangot nagyon messziről. Lassan a kép is kitisztult, egy nővér állt az ágya mellett, és hozzá beszélt.- Azonnal hívom a doktor urat... - mondta. Iszonyatosan fájt a feje. „Baleset? Kórház? És a férfi? Az idegen, aki mindent tudott az életemről? Ő vajon hová lett? Mit is mondott? »Kovács-Kiss Árpád, a színész nincs többé. Itt és most csak Kovács-Kiss Árpád létezik, az EMBER, csupa nagybetűvel.«” Igen. Az EMBER, aki még egy esélyt kapott az igazabb életre. Szeretni, szenvedni, szolgálni. Smink nélkül. ■ Gazdag Zsuzsanna Árnyékban den terhével behúzódhatunk? Korunkban különösen élesen vetődik fel a kérdés, hiszen megkérdőjeleződik sok minden, ami korábban megingathatatlannak tűnt: értékek, erkölcsi szabályok, törvények... Sokan egész életükben keresik a választ, s a létet bizonytalan, szenvedéssel teli valóságnak, ámyékta- lan, kínzó hőségnek élik meg. Pedig Istennél, a teremtő és mindenható Atyánál valamennyiünk számára van meneNJ < o o m Ö O dék. S van válasz is. Kérdés, hogy - a szó szoros és átvitt értelmében - felfelé tekintünk-e. „Mert erőssége vagy a nincstelennek, erőssége a szegénynek a nyomorúságban, oltalom a zivatarban, árnyék a hőségben..."- mondja Ézsaiás próféta (25,4). A zsoltáros pedig így vall: „Mily drága a te szereteted, Istenem! Szárnyad árnyékába menekülnek az emberek” (Zsolt 36,8) Dávid egy másik szép zsoltára örömteli hálaadás: „Mert te voltál a segítségem, szárnyad árnyékában ujjongok. Ragaszkodik hozzád lelkem, jobboddal támogatsz engem.” (63,8-9) Igen, Istenünk szárnyainak árnyékába menekülve nem kell félnünk. Annál is Gyulai Pál Tanács Kiket szeretsz s akik szeretnek, Ha bántanak, ha megsebeznek: Ne haragudj’ rájok sokáig! De öntsd ki szived’, s ha letörléd A fájdalom kicsordult könnyét: Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik. Oh, egymást hányszor félreértjük, Szeretteinket hányszor sértjük, Bár szivünk épen nem akarja. Mi is talán vérzünk a sebben, Nekünk is fáj még élesebben, De büszkeségünk be nem vallja. Ne légy te büszke, légy őszinte, Hived legott azzá lesz szinte, Oszlik gyanú, megenyhül bánat: Oly hirtelen jöhet halálunk, S ha egymástól haraggal válunk, A sírnál késő a bocsánat! (1876) inkább fontos ez a bibliai metafora, mert az árnyéknak van egy sötét, félelmetes, ijesztő asszociációja is: a halál árnyéka. De akinél az oltalom, annál a megoldás is készen áll. Isten a sötétséggel és a halál árnyékával szemben Jézus Krisztusban örök világosságot adott. ,A nép, amely a sötétségben lakott, nagy világosságot látott, és akik a halál földjén és árnyékában laktak, azoknak világosság támadt” - ezeket a sorokat már Máté evangéliumában olvassuk (4,16). Csodálatos a Biblia tanúságtétele, ha felidézzük az Úrról, a Pásztorról szóló 23. zsoltár sorait: „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.” (Zsolt 23,4) Jézus azért jött közel, hogy megtisztítson a bűntől, a legsötétebb árnyéktól, igéjével világosságot, mély és feltétel nélküli szeretetével pedig reményt hozzon. Ahogyan a nap járását, az árnyékok vetülését, a hőség fokát, a nyár forróságát nem tudjuk sem erővel, sem jó szándékkal, jóakarattal befolyásolni, éppúgy nem tudjuk kikényszeríteni, pláne nem kiérdemelni, csak kérni és várni az enyhülést. Istenünk szeretetét, szárnyainak árnyékát sem megérdemelten kapjuk. Ez a mély és örök, évezredek óta változatlan szeretete, amely Jézus Krisztusban mutatkozott meg teljes valóságában, lett ésszel felfoghatatlan, de hittel elfogadható, átélhető valósággá. Lábunkat ráigazítva az útra - álljunk éppen bármelyik megállójában is életünknek - nem kell görcsösen összehúznunk magunkat. Mert ez az árnyék, ezek a szárnyak, a megmentő és üdvözítő isteni szeretet éppen ott van, és éppen akkora, mint mi. Amekkorára szükségünk van. Azaz még az elképzelhetőnél is sokkal nagyobb. Kifogyhatatlan, mély és végtelen. ■ - KŐHÁTIHETI ÚTRAVALÓ Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr, az a nép, amelyet örökségül választott. (Zsolt 33,12) Szentháromság ünnepe után a 10. héten az Útmutató reggeli és heti igéi Isten választott népének, Izraelnek a sorsát tárják elénk, emlékeztetve Jeruzsálem pusztulására. Kr. u. 70. augusztus 10-én a rómaiak teljesen lerombolták a várost és a templomot, ámde „az Úr akarta, hogy lerombolják Sión leánya várfalát”:,földúlta hajlékát”, „elvetette oltárát az Úr” (JSir 2,8.6.7). Jézus előre látta e prófécia közeli beteljesedését, és megsiratta Jeruzsálemet. Mi az oka Isten ítéletének? .....mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét”, Jézusban a Messiás eljövetelét, noha „a z egész nép(...) rajongott érte”. A vezetők jól ismerték az írásokat - „Meg van írva: Es az én házam imádság háza legyen, ti pedig rablók barlangjává tettétek” -, mégis azon voltak, hogy elveszítsék Jézust. (Lk 19,44.48.46) íme Luther közel fél évezredes helyzetértékelése: „Igen aggódom hazámért. Mert éppen most van rajta az irgalmas Isten látogatása... Ha meg nem ismeri, hanem megveti, és gúnyolódva kineveti, akkor elveszíti meglátogatásának dicső alkalmát.” - Ma mit mondana?! Pál így érez népe miatt: „.. .nagy az én szomorúságom, és szüntelen fáj dalom gyötri a szívemet.” Isten szuverén Úr, de nem igazságtalan: „Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” (Róm 9,2.15) Isten nem vetette el végleg az ő népét, mert „most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint", és Izrael elesése „által jutott el az üdvösség a pogányokhoz” (Róm 11,5.11). Akiket Isten elhívott, azokat meg is igazította. Legyünk bár zsidókból vagy pogányokból lett keresztények, egyaránt hit által igazulunk meg, mivel „jézus Krisztusban van a mi váltságunk az ö vére által: a bűnök bocsánata az 8 kegyelmének gazdagsága szerint” (Ef 1,7; LK). Jézus így jövendölt a templom és a város pusztulásáról kereszthalála előtt: „...nem marad kő kövön, amit le ne rombolnának", „...és pogányok tapossák Jeruzsálemet...” (Lk 21,6.24) Ezek után hol kell és lehet Istent imádni? Az örök Vagyok, maga a Messiás nem csak a sa- máriai asszonynak válaszol: „Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk." (Jn 4,24) A pogányok apostola a nemzetek tagjaihoz szól személyesen arról, hogy kik tartoznak hit által a szelíd olajfa, Krisztus gyülekezetéhez: „Hiszen ha te levágattál a természetes vadolajfáról, és a természet rendje ellenére beoltanál a szelíd olajfába, akkor azok a természetes ágak mennyivel inkább befognak oltatni saját olajfájukba!" (Róm 11,24) Az elutasított Messiás ezt a kérdést hagyta nyitva az őt és/vagy magukat siratóknak, illetve nem siratóknak:......ha a zöldellőfával ezt teszik, mi történik a szárazzal?" (Lk 23,31) Miként lehet boldog mégis Isten népe egyénenként? „Ha (...) végül megtérsz Istenedhez, az Úrhoz, és hallgatsz a szavára, akkor mivel irgalmas Isten az Úr, a te Istened, nem hagy cserben, és nem hagy elpusztulni.” (5MÓZ 4,30-318) „Tisztítsd meg szíved, Jeruzsálem népe, / Hogy megtartassál...” (EÉ 460,1) ■ Garai András 1 í § jf líl Tl/j a Útmutatás a kereséshez „Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” (Mt 2,2) Egyik barátom a héten csendességet tart unokatestvérével. Egy erdei „zarándoklatra” indultak, távol minden lakott helytől, hogy egész útjuk során Istenre tudjanak figyelni. Keresik az ő útját, még ha a mai kor hullámai igyekeznek is eltüntetni. Könnyű volt nekik, mondhatod a bölcsekről, hiszen Isten utat mutatott nekik a csillag által. Az ő útján kellett csak járniuk. Könnyű volt Mózesnek is, csak a tűzoszlopot kellett követnie. Lehet, kedves testvérem, hogy innen, a 21. század elejéről könnyűnek látszik azokat a nyomokat követni, amelyeket a történelem pora talán mára már befedett. Azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a bölcsek tették meg az első lépést. Ok indultak el'Jézus jászlához, miután meglátták a jelet. Miután engedtek Isten hívásának, ő utat mutatott nekik. S Z Ó S Z Ó R Ó A ~'V> A Ifjúságirovat-gazda: Győré Balázs Isten nap mint nap közelebb engedi azt az embert önmagához, aki őt keresve lépked a földön. Sőt. O is közelebb lép hozzánk minden napon! Lábnyomai nem távolodnak tőlünk, hanem közelednek felénk. Aki vágyik a vele való találkozásra, az biztosan megtalálja őt! Jó, ha az ember megtapasztalja Isten jelenlétét a mindennapjaiban. Jó, ha nem nagyítóval fürkészi az utat, nem elrejtett dolgokat kutat, hanem nyitott szemmel jár. Akkor felfedezi a szembejövő lábnyomokat. És olyan jó lenne, testvéreim, ha ezek a lábnyomok, miután találkoztak, egy közös irányba folytatnák tovább útjukat! ■ Győré Balázs
