Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-08-12 / 32. szám

2 «H 2007. augusztus 12. FORRÁS ‘Evangélikus ÉletS SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 10. VASÁRNAP - Lkig,41-48 ÉLŐ VÍZ / Áramszünet A napokban áramszünet volt a házunk­ban. Ijedt fejek az ajtókban. Bár nappal volt, mi már annyira az elektromosság rabságában vagyunk, hogy jogos volt az aggodalom: mi lesz a hűtőszekrénnyel, a háztartási gépekkel... Hallgat a tévé, hallgat a rádió. Mondhatnánk úgy is: a házunkban megállt az élet. A kényszerű tétlenségben és várako­zásban elgondolkoztam: megállt az élet, nem tudunk villany nélkül, az áramfor­rástól elszakadva élni. De vajon érezzük-e, hogy létezik egy másik fajta üzemzavar is, amikor Isten hallgat?! iSám 3-ban azt olvassuk, hogy abban az időben ritkán volt kijelentés, vagyis Isten hallgatott. Visszaemlékszem gyerekkoromra, ami­kor rosszak voltunk, és édesanyánk az­zal büntetett minket, hogy nem szólt hozzánk, hallgatott. Hogy könyörög­tünk: „Verjen meg inkább, édesanyám, csak mondjon már valamit.. Borzasztó az, amikor nincs pap a falu­ban, amikor már templom sincs a falu­ban. Amikor nincs gyülekezet. Isten hallgat. Nincs, aki az igét szólja. Nyilvánvaló, hogy Isten hallgatása mögött elsősorban ítélet van. Elveszi az igét, mert nagyon is természetesnek tar­tottuk és megvetettük Talán úgy voltunk vele, mint Sámuel, aki amikor Isten szólt hozzá, azt hitte, csak Éli, a pap volt az. Valljuk meg, hogy mi is többnyire úgy hallgatjuk az igehirdetést, mint a lelkész gondolatait - nem vesszük észre, hogy Isten elő és ható igéje szól hozzánk Ez az az állapot, amikor nem vagyunk kapcsolat­ban az életet adó forrással. Hányszor tapasztaljuk, hogy olvassuk az Útmutatót, de az ige nem mond ne­künk semmit. Ez az „áramszünet” Isten felé. Amikor nem tudunk imádkozni, mert gondolataink csak a mindennapi élet gondjai körül forognak. Csak ké­réseinket, hiányainkat soroljuk. Nem vesszük észre, hogy „sötét” van, nincs áram, elszakadtunk a forrástól, Istentől. Ez a néhány soros írás nyugtalanítani akar: vajon szól-e hozzám Isten? Felis­merem-e a hangját? Sokszor visszautasí­tottam, sokszor csak legyintettem rá. Jé­zus azt mondja: „Azénjuhaim hallgatnak a hangomra, (...) követnek engem.” (Jn 10,27) Ahogy a háztartás nem működik áram nélkül, mennyivel inkább szüksé­günk van az ige forrására, Jézus szavára, vezetésére! A mai - sajnos - lármás világ forgatagában könnyű letérni Isten útjá­ról, reménytelenségbe, csalódottságba, mélységbe zuhanni. De Isten szól - ő nem hallgat. Nekünk kell csendet terem­tenünk a lelkűnkben, hogy meghalljuk szavát. ■ Gáncs Aladár SEMPER REFORM A N D A .Amint a száraz föld önmagától nem te­rem esőt, és képtelen megszerezni azt, ugyanúgy vagyunk képtelenek mi, embe­rek megvalósítani és saját erővel és mun­kával megszerezni az isteni, mennyei és örök megigazulást.” H Luther Márton: Előadások a Galatákhoz írt levélről (Böröcz Enikő fordítása) Hol lakik az Isten?- Tízezer dollárt fizetek - mondta a gazdag fiatalember az öreg bölcsnek -, ha megmondja, .’tol lakik az Isten!- ...én meg húszezret magának, ha megmondja, hogy hol nem! Zsolt 139 alapján Mindennapi és nem egészen mindennapi történetek Kálvin Kiadó, Budapest, 2005 Ahogy megyek az életben előre, úgy sza­porodik sorsomban, mint „fogamban az idegen anyag”, a visszafordíthatatlan történetek sora. A lerombolt templo­mok kövei kiáltanak. Ha elhallgat a ho­zsanna, mi is maradhatna más? Felemel­hetjük kezünket, mutathatjuk az égnek a széthullott életdarabokat, ahol kő kö­vön nem maradt, ott már nem lehet töb­bé úgy tenni, mintha mindez jóvátehető lenne. Testünkön a hegek, szemünkben rettenetes élmények látványa, arcunkon újabb és újabb árkok, szívünkben az egy­re erősebben szorító úr. * * *- Adjon egy kis aprót, ma vagyok negyvenhat éves! Hajléktalan a villamosmegállóban. Mosolyog, ez ritka. Semmije sincs, csak a negyvenhat éve. Mennyi lehet még hátra? Már most legalább tízzel többnek látszik. Hol veszítette el a békességre vezető utat?- Isten éltesse sokáig! - mondom, ma­gam is küzdve a tartalommal. Kétszázast adok. Én negyvennyolc le­szek. * * * Lukács, az orvos tudja, hogy Jézus nem adja fel. Szinte kapkodva sorolja a pró­bálkozások fordulatait: azután, ezután... Benne ott van annak a hite, hogy a dol­gok jobbra fordulnak. Elsőként a diagnó­zis, azután a terápia. Nem elégszik meg a látott tényekkel - kő kövön nem marad -, őt az okok is érdeklik. .Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat...” Mintha csak életünk templomába lép­ne be. Ez ugyanaz a templom, amelyre Sokszor halljuk manapság azt az általá­nos kijelentést, hogy kihalóban vannak a polihisztorok. Ekkor mindig némi irigykedéssel, ám kellemes nosztalgiával gondolok azokra a nagy formátumú elődökre az egyháztörténetben - itt-ott még tán személyesen is találkozhattunk ilyenekkel -, akikről biztosan tudjuk, hogy rendkívül széles körű ismeretek és hihetetlen intelligencia birtokában pré­dikáltak. Még a múlt században is akad­tak bőven ilyen emberek. Ma párját ritkítja az a lelkész egyhá­zunkban, aki hozzájuk hasonló tájéko­zottsággal képes megszólalni vasárnap­ról vasárnapra. Átlépve az ország hatá­rain, netán más földrészek evangélikus igehirdetőit hallgatva, prédikációikat ol­vasva ma is találunk néhány polihisz­tort. Önkritikusan be kell látnunk, hogy a beszűkülés jobban elért minket, mint pezsgőbb életű testvéreinket a világ más pontjain. A mai nemzedék védelmében azért szintén elmondható pár mondat. Biztos, hogy mi ma egészen másfajta tudást hal­mozunk fel, mint elődeink. Az is igaznak látszik, hogy egészen másként lehet ma boldogulni az ismeretekkel, mint akár Leromboltan ezt mondja: kő kövön nem marad. Nin­csenek illúziói, látja a valóságot, és meg­mutatja az okát. A jeruzsálemi templomban levő áru­sokat Jézus nem először látja. Tudja, hogy nélkülük milyen nehézkes lenne az áldozati állatok beszerzése, a sokféle va­luta felváltása. Nem is ez zavarja. El sze­retne játszani valamit. Meg akarja mu­tatni, mit tesz az ember Istennel. Itt a templom monumentalitásában szinte érezhető Isten jelenléte. Biztonsá­got adó, elrejtő. Jézus éppen erről beszél: azt hiszitek, el vagytok rejtve, így nyu­godtan vétkezhettek? Azt hiszitek, el le­het rejtőzni a boltívek alatt, a hatalmas falak árnyékában? Meghúzzátok maga­tokat, mint a rablók a barlangjukban. Is­ten előtt nincs rejtett cselekedet. Istennel találkozni kell. Szemtől szembe. Konvencionális életünk kellékeinek, hatalmunknak, tisztes jólétünknek, stá­tusszimbólumainknak, vallásos teljesít­ményeinknek az árnyékából elő kell áll­nunk őszintén, arcunkat felfedve. * * * Lehet-e egyértelműen látni előre társa­dalmi folyamatok következményeit? Le­het-e látni emberi sorsok jövőjét jelek­ből? Heródes uralkodása idején Jeruzsá­lem nemcsak nagyon megszépült, de a fekvéséből adódó természetes erősségé­nek növelésére emelt tornyokkal, falak­kal és erődökkel látszólag bevehetetlen- né is vált. Ha valaki ebben az időben nyilvánosan megjövendölte volna a vá­ros pusztulását, azt mondták volna róla, hogy őrült vészjósló. A nép azonban ott hordozta már a bukás jeleit magán. Bel­csak néhány évvel ezelőtt. Fontosabb lett maga a tájékozódási képesség, a szükséges információk gyors elérése, mint a hihetetlen mértékben bővülő is­meretanyag memorizálása. Ijesztő mér­tékű veszélyt jelent ez akkor, amikor a technika mindenen uralkodni kezd, és kiszorítja a mélyebb elkötelezettséget, az érzelmeket és az összefüggéseken va­ló hosszas töprengés módszerét. Az igehirdető a hitét csak úgy tudja a szavakon keresztül őszintén sugározni, ha nagyon sokat hordozta, érlelte és üt­köztette a gondolatait, mielőtt a szó­székre felviszi őket. Ha a beszéd úgy készül, ahogyan a gyorséttermek étel- választéka, akkor aligha képes kiváltani a tanulás különleges izgalmát a hallga­tókban. Az igehallgató életformája is sokat vál­tozott napjainkra. Egyre nehezebben va­gyunk képesek odafigyelni a hoszszabb beszédre. Alig tíz perc, és már lankad is a figyelmünk. Ebben a környezetben mi­lyen esélyekkel lehet ma úgy prédikálni, hogy az tanítás és tanulás legyen? Kinek fontos ma az, hogy alkalomról alkalomra elhangozzék egy-egy hosszabb tanító be­széd, és mi a küldetése ennek? Lényegre ső feszültségek, taktikázó politika, hata­lom és pénz - akár a mi társadalmunk. Ezen a vasárnapon arra is emléke­zünk, hogy Titus római vezér, későbbi császár ostrom alá vette Jeruzsálemet és elpusztította. A templomot - akarata el­lenére - katonái gyújtották fel. A tényt megállapító mondat mögött pokoli szenvedés, rettenetes történetek, egy kultusz összeroppanása húzódik. Vala­mi végképp elromlott. Talán egy nap alatt történik, vagy sok szenvedés, rettenetes történetek után, hogy magabiztos énünk összeroppan? A dolgok olykor hirtelen fordulnak meg. Védelmünk oda lesz, falaink leom­lanak, templomunk tűzben áll. * * * „Ezután naponként tanított a templomban.” Miközben látja előre a majdan összeomló világot, emberi életek megmenthetetlen lehullását, Jézus tanít. Egy szelíd, lágy fu­vallat ez, mint Illésnél. Nem kiabál, hogy meneküljön mindenki, nem átkozódik, hogy hogy tehet ilyet Istennel az ember, hanem bemegy a halálra szánt templom­ba, és tanít. Halk szavakkal vagy szenve­délyesen, logikusan vagy példázatokkal Isten országáról beszél. Gyógyítja az éle­teket. Hiszen mikor lenne nagyobb szük­ségünk erre, mint amikor látjuk tisztán - már mi is látjuk -, hogy veszve van min­den: kő kövön nem marad. * * * Ötszáz méterre a később elpusztult templomtól halt meg. Hagyta, hogy tes­tének templomából kő kövön ne marad­jon. Körül lehetett zárni, meg lehetett törően azt kérdezhetjük: mitől válik olyan súlyúvá egy igehirdetés, hogy nél­küle üres lenne a vasárnapunk? Az igazán jó prédikáció végén azt érezzük, hogy már jó lenne a következő vasárnapnál tartani, és rögtön hallani a folytatást. Hasonlóan a kedvenc soroza­tainkhoz: ezekben a szerkesztő éppen ott vágja el a cselekmény fonalát, ahol a legizgalmasabb fordulat következik. Ké­pesek vagyunk sokszor hosszasan gon­dolkodni, vajon mivel folytatódik majd a történet. Van-e ilyen érzésünk az igehirdetés hallgatásakor? Ott van-e bennünk ez a sürgetés, amikor elhangzik az ámen a be­széd végén? Miért hagyta abba? Miért nem mondja tovább, hiszen a legizgal­masabb kérdések most kerültek elő... Most van szó arról, amit mindenképpen szeretnék megtanulni, mert tudom, ettől lesz erőm és tartásom az életben. A tanító igehirdetés mindig akkor jut el csúcspontjára, amikor rácsodálkozik a hallgató a tanító ismereteire és arra, ahogyan összekapcsolja mondandóját a mindennapi aktualitásokkal és a nehe­zen vagy teljes mértékben sohasem megválaszolható, örök kérdésekkel. A VASÁRNAP IGÉJE alázni, lehetett nála hatalmasabbnak len­ni. így jött létre a békesség lehetősége, az utolsó út, amelyet mégis meg lehet talál­ni. így lehet kiállni mégis - bár igazi rab­lók vagyunk - sértetlenül és őszintén. Ez az igazi tanítás. Magára hagyottan szen­vedett a kereszten, miközben a temp­lomban ezrek vesznek részt az istentisz­teleten. Nem tudják, hogy mindez a tűz martaléka lesz. Nem tudják, hogy az élet ott kint van, a városon kívül. Csak ötszáz métert kellene menniük a hitükben. * * * A kétszázasommal már az aluljáró lép­csőjénél jár a születésnapos hajléktalan. Kiáltsam utána, hogy az a Názáreti azért halt meg, hogy ne legyenek visszafordít­hatatlan helyzetek, hogy legyen min­denből gyógyulás, felépülés, újrakezdés? Bolondnak nézne, csak a kétszázasért kötelező udvariasságból hallgatna meg - gondolom. És én tényleg így hiszem-e sok „fogamban az idegen anyag”-gal? Lenne bennem elég erő elmondani, hogy néha én is bizonytalan vagyok ab­ban, hogy igaz lehet a csoda? És hogy né­ha mégis meglep azzal, hogy van? A pillanat elszáll. Már nem látom. Elnye­li az aluljáró végképp. A villamos is jön. ■ Koczor Tamás Imádkozzunk! Engedj hitünkben elég bátrak­nak lennünk ahhoz, hogy merjünk bízni ab­ban, hogy életünk eseményeit végül mégis te irányítod, nem mi. Hogy a célok felé nem mi tartunk, hanem te vonzol. Hogy a végén mégis megértjük a titkot, amelyet csak félve itt-ott sej­tünk most. IGE+HIRDETŐ Ma ugyanazért ülünk le a templom- padba igehirdetést hallgatni, mint előde­ink több száz évvel ezelőtt. Az egészsé­ges kíváncsiság és az élet végső kérdése­inek izgalma nem hagy nyugodni min­ket sem. Az élet értelméről szeretnénk hallani, tanulni szeretnénk az életveze­tés technikáját is, de ami ennél még iz­galmasabb: az állandó, valódi értéket szeretnénk megismerni a sokszor követ­hetetlenül felgyorsult világban. Ezért is fontos, hogy a prédikátorok ne szűküljenek be, ne csupán egy-egy kedvenc területükkel foglalkozzanak, hanem minél bátrabban nézzenek körül a világban. Minden megtanult új ismeret csak javára lehet annak az útnak, ame­lyen az őszinte hitű igehirdető halad, Krisztustól indulva mai hallgatói felé. Ezért is értékes, ha a gyülekezet igényli, hogy tanuljon lelkésze szavaiból, illetve ha alkalmanként ennek hangot is ad. De jó odafigyelni az ellenkezőjére is, ami­kor a kritikus hang azt jelzi, hogy valami nagyon hiányzott a beszédből. Mindkét hangra szükség van, hogy tanító szószé­kek alatt ülhessünk, ahogyan elődeink tették hosszú évszázadokon át. ■ Szabó Lajos Oratio oecumenica töltött napért. Oltalmadba ajánljuk mindazokat, akiket testi gyengeség, fájdalom és lelki erőtlenség szakít ki a mindennapokból és az emberi közösségből. Légy közel hozzájuk. Éreztesd velük létezésedet. Adj melléjük sze­retni kész embereket, akik életben tudják tartani ben­nük a remény lángját. Nem utolsósorban könyörgünk hozzád a földért és a rajta élőkért: a növényekért és az állatokért, hogy az életüket meghatározó tényezők az általuk még elvisel­hető keretek között maradjanak. Végül könyörgünk azért, hogy ha eljön a végső idő és a számadás, hitben és szerető bizalomban állhas­sunk meg színed előtt. Ehhez vezess bennünket, Urunk, Jézus Krisztus, kereszteden megmutatott szere­teted által. Ámen. AKI TITEKET HALLGAT... Tanító szószékek Urunk, Istenünk! Kiszabtad időnket, határt szabtál léte­zésünknek és lehetőségeinknek, mi, emberek mégis úgy élünk, mintha földi életünk örök lenne, és lehetősé­geink korlátlanok. Adj nekünk bölcsességet, hogy felismerjük és elfo­gadjuk korlátáinkat és határainkat. Adj belátást, hogy lehetőségeinket időben felismerjük, és adj kellő erőt is, hogy akaratod szerint tudjunk élni velük. Hálát adunk azért, mert embereket választottál és vá­lasztasz ki mind a mai napig üdvösséged eszközeiül. Köszönjük neked választott népedet, hogy a történe­lem viharain keresztül, évezredeken át hitték és vallot­ták, hogy te vagy egyedül Isten és Úr. Szabadíts meg bennünket a vakhittől és a vallási fa­natizmustól. Adj az embereknek kellő kritikai érzéket, hogy felismerjék a hiteles és a hiteltelen tanítás közötti különbséget. Őrizz meg bennünket az erőszak csábításától, az erő csodálatától, és add meg nekünk, hogy felismerjük azt az erőt, amely a gyengeség látszata mögött rejlik, amely szent Fiad keresztjének titkához vezet bennünket. Add meg nekünk a közös emlékezés minden szépsé­gét. Köszönjük neked szent színed előtt, hogy közösen át­élhetjük a régiek minden példás és akaratod szerinti dön­tésének áldását, de tévedéseiknek és botlásaiknak minden fájdalmát és szomorúságát is. Segíts bennünket abban, hogy ne legyen rest a szívünk tanulni eleink példájából. Urunk, látjuk és tapasztaljuk, milyen sérülékeny és sebezhető minden élet, és milyen törékeny lény maga az ember is. Ezért hálát adunk minden egészségben el-

Next

/
Thumbnails
Contents