Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-07-15 / 28. szám
8 2007- július 15. FÓKUSZ ‘Evangélikus ÉletS El nem hantolt indulatok És ki gondol az általa meghurcoltakra? Őszinte megdöbbenéssel hallom és olvasom, hogy ünnepélyesen emlékeztek meg Káldy Zoltán halálának évfordulójáról. Kérdem, hogy ez esetben Édesapám és a számos Káldy által meghurcolt és megalázott lelkész rehabilitálását visszavonják? Kádár sírjánál a kommunisták emlékeznek, az ő eszméit hirdetve. Ezek szerint egyházunk mai vezetői nem az áldozatokkal, hanem vádlójukkal azonosulnak! A keresztyén megbocsátás mindenkinek joga és kötelessége, de a krisztusi tanok lábbal tiprójának piedesztálra emelése, ünneplése a meghurcoltak arculcsapása akkor is, ha az áldozatok meg tudtak bocsátani. Mindenki megteheti, hogy magánemberként lerója kegyeletét bárki sírjánál, de mások (pl. az énekkar) kivezénylése és dicshimnuszok zengetése fáj annak, aki végigélte édesapja meghurcoltatását, félreállítását, és saját életével is megszenvedte Káldy Zoltán gerinctelenségét és embertelenségét. Őszintén sajnálom, hogy szeretett egyházam még a mai napig sem tudott túllépni a múlt sötét árnyain, elválasztva az igazat a hamisságtól. Tudom, hogy Édesapám életében megbocsátott minden ellene vétőnek, de hiszem, hogy az említett ünneplés sok sebet felszakított volna benne. Egyes politikusok Kádárt próbálják tisztára mosni, egyházi vezetőink a hasonló úton járt Káldyt. Mi pedig várjuk földi életünk megtisztulását, jobbra fordulását. Budapest, 2007. 06.19. ■ Dr. Schulek Ágoston Hozzászólás a www.evelet.hu honlapon a 2007/21. szám Emlékezés egy tüzes hangú egyházvezetőre című cikkéhez Az érem egyik oldala Rövid reagálás a július i-jén Ittzés János püspök Az érem másik oldala című cikkéhez. A névadás, tehát „az érem egyik oldala” igaz megítélés szerinti döntés volt. Nem „rövidlátó egyházpolitika”, sőt nem is politika, mert ugyan mi célja lett volna egy ilyen egyházpolitikának abban az időszakban, amikor a változás előszele már érződött 1989- ben? Elismerést és köszönetét akart kifejezni a gyülekezet. Idézek Roszík Mihály „...Gond és félelem el nem ér..." című (2002) könyvéből: Egy új épületet D. dr. Nagy Gyula püspök-elnök 1989 pünkösdjének második napján szentelt fel. „Ekkor az Alberti Gyülekezet Szeretetotthonát Káldy Zoltánról neveztük el. A névadás egyesekben tiltakozást, sőt felháborodást váltott ki, mivel a megboldogult püspök személye körül akkoriban viták folytak. Mindenki tudhatta azonban, hogy a szeretetszolgálat szívügye volt, a diakóniát teológiája középpontjába állította, és az alberti szeretetotthonnak sok külföldi segítséget szerzett az Egyházak Világtanácsától, a Lutheránus Világszövetségtől, a Gustav-Adolf- Werktől és a Martin-Luther-Bund- tól. Ezektől a szervezetektől kaptuk a gépkocsikat, amelyekre már nagy szüksége volt a tizenkét dolgozónak és az igazgatónak az ötvenkét gondozottal kapcsolatos számtalan teendő ellátásához. Az otthon nagyon rászorult a külföldi segítségre, mivel a rendszerváltozásig semmiféle állami támogatást nem kapott.” ■ Roszík Mihályné Rendezni végre közös dolgainkat... Húsz éve hunyt el Káldy Zoltán püspök Bevallom, amikor az Evangélikus Élet pünkösdi számában (május 27.) elolvastam a megemlékezéseket a húsz éve eltávozott püspökről, Káldy Zoltánról, felötlött bennem, hogy nem vált-e majd ki némelyekből kritikát a teljesen pozitív hangvétel, a legfeljebb közvetett utalások a püspöki szolgálattal kapcsolatos negatívumokra. Ugyanakkor az egyházhoz méltónak éreztem az utódok, a pályatárs megnyilatkozásait, tudtam azonosulni szemléletükkel. Nem az ilyen évfordulók kell, hogy alkalmat adjanak egy-egy személyiség életútja tudományos igényű értékelésének. Eszembe jutottak a költő sorai: „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés...” Azután hetilapunk július i-jei számában találkoztam Ittzés János elnök-püspöknek - ebben a tisztségében ő is a húsz éve eltávozott előd felelősségét hordozza - Az érem másik oldala című, ugyancsak az egyházhoz méltó hangvételű írásával. így hát felerősödött bennem az idézett vers folytatása: .....rendezni végre közös dolgainkat...” An nál inkább rezonáltam az elnök-püspök megnyilvánulására, mert - pusztán a történeti hűség okán említem - annak idején magam az Evangélikus Életben bíráltam az alberti gyülekezet döntését, azt, hogy a szeretetotthont Káldy Zoltánról nevezték el. Úgy véltem és vélem ma is, hogy akkor ennek nem volt jó az üzenete a megújuló egyház számára. Persze túlzott jelentősége sem volt, nem befolyásolta a folyamatokat. A Déli Egyházkerület felügyelője voltam akkortájt. Többek között a törvényesség helyreállítása az egyházban tartozott programunkhoz, Harmati Béla püspökkel. A szeretetotthon gyülekezeti intézmény volt, a névadás az ő hatáskörük, nem lett volna szerencsés követni az addigi gyakorlatot, még ha jó ügyről volt is szó. Az alulról építkezés azt jelenti, hogy a felsőbb egyházi szint tiszteletben tartja a gyülekezeti döntéseket, nem hatalmi szóval próbálja meg formálni azokat. Hanem például a nyilvánosság erejével. 2007-ben is jó arra gondolni, hogy egyházunkban 1989-ben egy gyülekezeti lelkész már félelem nélkül szót emelhetett a püspök-elnöknél egy neki nem tetsző döntés esetében, illetve egy kerületi felügyelő a nyilvánossággal élhetett az ügyben. Kérdés, hogyan értékeljük 2007-ben azt a helyzetet, hogy püspökök között jelentkezik a múlt megítélésében nyilvánosan véleménykülönbség. Bizonyos, hogy van ebben pozitívum, és az eltérő véleményekben is tükröződik a közös alap, a közös hit. Kívántuk a pluralizmust, a többféle álláspont létjogosultságát - ne lepődjünk meg, amikor ezzel találkozunk. A Káldy püspök sírjánál, illetve a Deák téri képviselő-testületben elhangzottak és a mai elnökpüspök 1989-es levelében olvashatók - ahogy a püspöki írás címe is kifejezi - ugyanannak az éremnek különböző oldalait jelentik. Együtt igazak. Nem a mi feladatunk - legkevésbé ezé az írásé - valamiféle igazságot szolgáltatni. De nem lenne helyes a meglévő véleménykülönbséget kibeszélés nélkül, a békesség jegyében a szőnyeg alá söpörni. A rendszerváltozáskor az akkori egyházkormányzásban úgy véltük, hogy a cezúra és a kontinuitás együtt kell, hogy meghatározza tevékenységünket. Szükség volt az esetenként akár éles elhatárolódásra az előző korszaktól, de meg kellett védeni az egyházi élet értékeinek a kontinuitását is. Voltak, akik csak a cezúrát értékelték, voltak, akik a nem folytathatóban is folyamatosságra törekedtek. Az utókor talán tárgyilagosan megítéli majd - vélem, főként az 1991-97-es zsinat történései hitelesítik álláspontomat -, mennyiben sikerült a két szélsőség között jól navigálnunk. Ittzés János püspök 1989-es leveléből a konkrét problémát meghaladó aggodalom tükröződik. Talán az a tény, hogy alig másfél évtized alatt nemcsak rendszerváltozás, hanem teljes, békés, törvényes generációváltás is bekövetkezett az egyházban, meggyőzi a püspököt arról, hogy valódi volt a kilencvenes évek megújulása. Lehet, vannak, akik szerint paradox - magam, mint a nyilvánosság töretlen híve, örülök neki -, hogy az elnök-püspök, ha valami nem tetszik neki, hetilapunkban is kifejti a véleményét. Úgy véltem, megér egy kis elmélkedést a sajátos püspöki polémia, amely serkentheti a múlt józan megvitatását. Számomra az egész történetből az adódik a legfontosabb megállapításként, hogy az 1989-es levelet megíró lelkész 2007-ben elnök-püspök. Mégiscsak változott valami az egyházban. Talán ezért sem baj, ha az utódok az emlékezés alkalmain elsősorban az értékeket emelik ki az egykori püspök-elnök szolgálatából. ■ Frenkl Róbert Húsz évvel ezelőtt, tizenhét hónapos betegség után hunyt el Káldy Zoltán, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöke, elnök-püspök és a Lutheránus Világ- szövetség elnöke. Húsz év elég hosszú idő ahhoz, hogy felnőjön egy nemzedék, amelyik semmilyen személyes élményt nem tud felidézni vele kapcsolatban. Húsz év elég rövid idő ahhoz, hogy az idősebb nemzedék még sok - jó vagy rossz - személyes emléket őrizzen róla. 1919. március 29-én született a Somogy megyei Iharosberényben, ahol édesapja, Káldy Józse/lelkész- ként szolgált. A korán megözvegyült édesanya egyedül nevelte és taníttatta két fiát. Káldy Zoltánt a soproni evangélikus líceumi, majd teológiai tanulmányai (1937-1941) után D. Kapi Béla püspök avatta lelkésszé. Első és egyedüli gyülekezeti szolgálati helyén, a pécsi gyülekezetben a háború végén bátorságról tett tanúságot, amikor menteni igyekezett az üldözötteket, és az akkori püspöki felszólításnak megfelelően ő is a helyén maradt, amikor a háború vashengere átgördült a városon. Az ébredés elkötelezettjeként szolgált az ország mintegy hetven gyülekezetében többnapos evangélizációval, Pécsett pedig megszervezte a gyülekezeti őrállók szolgálatát. 1954-ben a Tolna-Baranyai Egyházmegye esperese lett. Közel harminc évig, 1958-tól haláláig, 1987. május 17-ig volt püspök. Drámai és tragikus volt a helyzet, amikor egyetlen jelöltként túlnyomó többséggel megválasztották a gyülekezetek. Ordass Lajos az állami beavatkozás miatt nem folytathatta püspöki szolgálatát - ha nem is házi őrizetbe, de folytonos megfigyelés alá helyezték. A hivatalában lévőnek tekintett Dezséry László lemondott püspöki tisztéről, és felhagyott az egyházi szolgálattal is. Káldy Zoltán erős hittel, határozott küldetéstudattal és nem minden becsvágy nélkül vállalta a püspöki tisztet. Akik az evangélizáció során találkoztak vele, nem tartották rossznak a választást. Ordass püspök örökségét nem tudta, Dezséry püspökét pedig nem akarta folytatni. Tudta, hogy „sok és nehéz feladatot görgető” tisztre vállalkozik, de hogy milyen nehézre, azt talán nem is sejtette - ám hamar megtapasztalta. Sorra el kellett hagyniuk szolgálati helyüket azoknak a lelkészeknek, akikkel szemben az állami szervek leginkább bizalmatlanok voltak. Jó lenne tudni, hogy állami részről előre közölték-e vele, milyen személyi döntéseket vártak tőle, vagy csak beiktatása után tették ezt meg - ahogy azt is, vajon minden kívánságukat egyszerre, vagy csak egyiket a másik után tárták-e elé. Nem várható, hogy akiket ezek a lépések érintettek, hálásak legyenek neki. A másik fontos kérdés, hogy teljesített-e minden állami elvárást, vagy sikerült-e bizonyos pontokon kitérnie? Attól a gondolattól sem könnyű szabadulni, hogy voltak egyházunkban olyanok is, akik az állam irányában tett lojális gesztusait nem tekintették elégségesnek, túl akartak tenni rajta, és bizalmatlanságot gerjesztettek vele szemben. Az állami egyházpolitika képviselői értettek ahhoz, hogy más egyházi vezetőkhöz hasonlóan őt is a számukra kedvező lépések és nyilatkozatok megtételére sarkallják. Mindeközben egyre inkább magára maradt. Alig voltak, akiknek a tanácsára hallgatott, és kevesen voltak azok is, akik mellette álltak. Elmondható ugyanakkor, hogy az 1958 utáni évek lassan, fokozatosan, kis lépésekkel az építkezések évei voltak a gyülekezetekben. Renoválásokra és modernizálásokra került sor. Több új parókia épült, néhány szerényebb kis templom is. Fejlődtek a diakóniai intézmények. Épületet kapott az Evangélikus Teológiai Akadémia. Levelező teológiai tanfolyam indult. Országos ifjúsági konferenciákat lehetett tartani. Sajtótermékek jelentek meg. Az ország szélesedő nyilvánossága egyházi kapcsolatokat is fokozódó mértékben viselt el vagy engedélyezett: ösztöndíjasok jöttek és mentek, konferenciákon vettek részt vezetők, majd lelkészek, végül teológiai hallgatók is. Segélyeket kaphatott egyházunk, és külföldi egyházi vezetők érkezhettek látogatóba. Mindezt sem túlértékelni nem kell, sem lebecsülni nem szabad. A püspöki szolgálat évtizedeit nyilván együtt kell nézni az ország történetének korszakaival. Nem mondunk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a csúcspont a Budapesten tartott 1984-es evangélikus világgyűlés volt. Káldy püspök számára, aki az évek során a Lutheránus Világszövetség több jelentős bizottságának tagja, az egyiknek alelnöke is lett, természetesen az általa erőteljesen ambicionált elnöki megválasztás volt a legfőbb siker. Egyházunk számára ennél is többet jelentett a felszabadító érzés, hogy képesek vagyunk egy ilyen nagyszabású gyűlés megszervezésére, valamint az élmény, hogy egyszer tízezren lehetünk együtt a megnyitó és a záró istentiszteleten, és mindez a nyilvánosság előtt történik. A „diakóniai teológia” is ezeknek az éveknek a kifejezése. Az eredeti szándék - a püspöki székfoglaló szavai szerint - a „biblicitás, hitvallásosság, értel- messég” alapján való megfontolás és döntés volt, elutasítva ezzel az „elvtelen taktikázást, gerinctelensé- get a politikai kérdésekben”. A gondolat az évek során csiszolódott, amihez hozzájárultak a kapott kritikák, de a közhasználatban sokszor sekélyes gondolatok takarója is lett, vagy egyenesen arra szolgáló eszközként használták, amit éppen általa akartak volna elkerülni. Mivel az a kérdés áll mögötte, hogy mi az, amit az egyháznak és az egyes keresztény embernek kell és lehet adnia a körülötte élő világnak, és ezt hogyan kell megtennie, a kérdésfeltevés nem avult el. Kár, hogy azokban az években ezt - többek között a püspök ellentmondást nem tűrő vezetési stílusa miatt - nem is lehetett végigbeszélni. Igazából azóta sem tudtuk ezt megtenni - a tiszteletre méltó kísérletek ellenére sem. Tizenegy évig, 1973-tól 1984-ig mint egyházunk külügyi titkára, közvetlen munkatársaként dolgoztam. Bizalmasa nem lettem, de megbízott bennem. Soha nem kért számon olyan feladatot, amit nem mondott, soha nem tagadta le azt, amit egyszer kimondott. Jó emberismerőként mindig észrevette rajtam - még akkor is, ha nem szóltam ha valamilyen döntése nem tetszett. Munkabírása hihetetlen volt. Szerette a gyülekezeteket, szeretett prédikálni, és volt ereje igehirdetésének. Még azok közül is sokan hallgatták szívesen igehirdetéseit, akik nem értettek egyet közszerepléseivel. Különösen is szerette a verseket, és a kultúra különböző területei iránti érdeklődésével és nyitottságával neves művészeket sikerült megnyernie, hogy alkotásaikkal jelen legyenek egyházunk kiemelkedő ünnepein. Káldy Zoltán püspök halála a Magyarországi Evangélikus Egyházban egyháztörténeti korszak- váltás kezdete volt. Mivel megváltozott a társadalmi berendezkedés, ma más távlatból nézünk körül, mások a lehetőségeink, és mások a kötöttségeink. A Lutheránus Világszövetség történetét és elnökeinek életét felvázoló tanulmány azt írja róla, hogy korának embere volt. Talán nem belemagyarázás ebből a kifejezésből elmarasztalást kihallani: nem az örökkévalóság embere, hanem csak korának embere volt. Valamilyen értelemben mindenki a maga korának embere. Az igaz bíró pedig egykor majd azt kéri számon, hogy az egyház Urától kapott ajándékokkal és lehetőségekkel a saját korának a korlátái között ki-ki hogyan élt. Gondoljunk vissza ezért hálával és kritikával, de szeretettel is Káldy Zoltánra. ■ Dr. Reuss András Evangélikus naptár 2007,120-123. o. Felhívjuk olvasóink figyelmét arra, hogy lapunk internetes platformján bárki bármely íráshoz - még a hozzászólásokhoz is - hozzászólhat. - A szerk.
