Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-07-15 / 28. szám
‘Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 200/. július 15. 3 Évszázados templomukat ünnepelték a zalaegerszegiek ► 1906. október 28-án harangszó szállt Zalaegerszegen az épülő evangélikus templom tornyából. II. Rákóczi Ferenc, Thököly Imre és a bujdosók hamvainak hazatérte okán kondultak meg először harangjai. 1907. július 7-én aztán Gyúrdtz Ferenc püspök felszentelte és átadta a híveknek az oly régóta áhított templomukat. Száz éve áll immár Isten háza a Göcsej fővárosában, ennek megünneplésére készült a gyülekezet. Ünnepi istentiszteleten emlékeztek meg az elmúlt időkről, és adtak hálát az Úrnak, hogy átsegítette a közösséget a történelem ványgyülekezetek tagjai és a város vezetése. A szolgálatot Szabó Vilmos lelkész mellett Szemerei János, a Somogy-Zalai Egyházmegye esperese és Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke végezte, aki igehirdetésében kiemelte: a templom alapkő az ember életében. Mindenhol jó, de a legjobb otthon, tartja a mondás, s igaz ez a templomra is. Istent mindenki máshol keresi, s vagy megtalálja, vagy nem, de a templomba bizonyosan jó helyre megy az ember, és otthonra talál. Az istentiszteletet követő közgyűlésen Ittzés János megköszönte Szabó Vilmos lelkésznek, hogy 2001 óta tartó szolgálata alatt a korábban gondoktól terhelt gyülekezet példamutatóan összetartó, virágzó közösséggé kovácsolódott. buktatóin. A zsúfolásig telt templomban ott voltak a hajdani tervező, Gerey Ernő műépítész és a kivitelező, Morandini Tamás leszármazottai, a finnországi Varkaus testvérgyülekezetének képviselői (akik ittlétük alatt megismerkedtek a fogadó családokkal, így rövid bepillantást nyerhettek a magyar emberek életébe, bejárták a Göcsejt és az Őrséget), a szórA gyülekezet emlékplakettel mondott köszönetét Szilvás Lászlónak, akinek a fáradtságot nem ismerő munkája, irányítása alatt a város, a hívek és az egyházmegye összefogásával a templom egész belseje megújult a századik évfordulóra, és kis ékszerdobozként hirdeti tovább Isten dicsőségét... ■ Németh Róbert Ferencvárosi magvetés Fesztiválszerű utcamissziót tartott július 8-án, vasárnap délután a Budapest-Ferencvárosi Evangélikus Egyházközség a IX. kerületi Ferenc téren. A gyülekezet aktív tagjai transzparenst készítettek, szórólapokat osztogattak, süteményt sütöttek, zsíros kenyeret kentek és - nem mellesleg - színvonalas prograrókia nélküli, fennmaradási gondokkal küzdő gyülekezetnek szabad-e ennyi pénzt áldoznia arra, hogy megmutassa magát és azt, hogy mit akar elérni, hiszen nem tudhatja, lesz-e eredménye, »látszatja« a dolognak... De a magvető sem latolgatja vetés előtt minden egyes mag esetében külön-külön, hogy az vajon kimot szerveztek az érdeklődőknek. Az alkalmon többek között fellépett a Salon Brass Quintett fúvósötös, játszott a Large Room zenekar, szolgált Magyar Szilvia énekművész, a gyülekezet tagja, a gyerekeket arcfestéssel várták, a Péter Ágnes vezette csoport pedig kézműves-foglalkozásokat tartott. A Ferenc téren egyszerre átlagosan hatvanan-nyolcvanan szemlélődtek. Voltak, akik csak pár percre szakították meg a vasárnap délutáni sétájukat, és hallgattak bele az éppen zajló programba, mások hosszasabban is elidőztek, és néhány komoly beszélgetésre is sor került. „Jogos a kérdés, hogy egy - egyelőre még - templom és panő-e majd, és hoz-e termést! Elszórja, a többit pedig rábízza a Teremtőre” - mondta Koczor Tamás helyettes lelkész, az alkalom kezdeményezője. A ferencvárosi gyülekezet most mindenesetre elvetette a magot. S hogy egy részük „jó földbe hullt”, arra álljon itt két példa: az utcamisszió ideje alatt egy Svájcban élő hazánkfia az egyházközség éppen most épülő új gyülekezeti központja és az idősek számára kialakítandó, Borostyán nevet viselő garzonház felől érdeklődött, egy hat- gyermekes asszony pedig bejelentkezett, hogy a gyermekeit - mind a hatot! - szeretné megkeresztelteim... ■ - vitális®§gg Bionap az evangélikus templom javára ► Az elmúlt szombaton az ország hét településének egy-egy vezető biogazdaságában rendezték meg az I. országos bionapot. A nagyszabású esemény fővédnöke Gráf József földművelés- ügyi és vidékfejlesztési miniszter volt. Az egyik régiós helyszín a Győr-Mosoni Egyházmegyéhez tartozó, két év múlva fennállásának nyolcszázadik évfordulóját ünneplő Rábcakapi község volt. A bionap szervezői nagyon szép gesztust tettek a helyi evangélikus gyülekezet felé: a rendezvény bevételét felajánlották a rossz állapotban lévő evangélikus templom tatarozására. A Magyar Biokultúra-szövetség és a Nyugat-dunántúli Biokultú- ra-egyesület szervezte esemény házigazdája Németh István rábcakapi biogazdálkodó volt. Megnyitóbeszédében ár. Roszík Péter, a biokultúra-egyesület elnöke felhívta a résztvevők figyelmét a környezettudatos életmód és a vegyszermentes étkezés fontosságára. A helytelen táplálkozás szomorú következményei jól láthatóak a lakosság rossz egészségi állapotán. A biotáplálkozás az egyetlen ésszerű megoldás, ha el akarjuk kerülni az emberi szerveáldotta meg a kiállított terményeket, majd szakmai előadások következtek. A kísérő programok között állatsimogató, biototó, bioételek kóstolása, biovásár, citerazene, kenyérsütés, lovas programok, folklórműsor, rábaközi perec készítése, íjászat, lovaskocsikázás szerepelt. A színes kavalkád alatt több bográcsban is Totyogott az étel. Vegetáriánus grillételek, köleses lecsó, babgulyás, töltött káposzta, szürkemarhapörkölt és szigetközi halászlé között választhattak a résztvevők, illetve szazetbe nem való, idegen anyagok bevitelét - hangsúlyozta Roszík Péter. Ennek a bionapnak egyik fontos feladata, hogy elmozdítsa az embereket az egészségesebb étkezés, vagyis az egészségesebb életmód irányába. A köszöntők elhangzása után Tubán József, a gyülekezet lelkésze vazhattak, hogy melyik étel nyerje el „a legfinomabb íz” kitüntető címet. Az ételek kóstolása ingyenes volt, de a vendégek adományait köszönettel fogadták. Az így befolyt összeget fordították azután az evangélikus templom javára. ■ Kiss Miklós Tiszta küzdelem - Isten oltalmában A bátor tetteket nem követi mindig azonnali siker és elismerés, mégis hatalmas jelentőséggel bírnak. Akik ezeket a.tetteket véghezvit- ték, akik Istenben bízva, Isten oltalmazó erejére hagyatkozva mertek és mernek cselekedni - ők azok, akik előrelendítik a dolgokat. A történet számomra 1998 őszén, közvetlenül esperessé választásom után kezdődött. Egy napon egy lelkes kis négyfalusi csapat keresett meg irodámban azzal a kéréssel, hogy esperesi tisztemnél fogva egyházi segédlettel tegyek meg mindent azért, hogy a több ezer négyfalusi csángó magyarnak épüljön közösségi háza. Egy olyan missziói, kulturális, pontosan fogalmazva multifunkcionális közösségi központ, amely az egész hétfalusi magyarság lelki, szellemi, társadalmi fejlődését, önszerveződését szolgálná. Ezeknek az embereknek a lelkesedése nemcsak engem, hanem lelkésztársamat, Kajcsa Lászlót is magával ragadta: ő is szív- vel-lélekkel csatlakozott az álomszövö- getők lelkes kis csoportjához. Álmodni kezdtünk, tervezgettünk, rajzoltunk, számoltunk, és nagyon sokat vitatkoztunk. Bízva Isten segítségében, lelkipásztortársaim és az itteni emberek lelkesedésében, áldozatkészségében - talán kissé könnyelműen, de - ígéretet tettem: ha Isten is úgy akarja, akkor Négyfalunak lesz egy korszerű, minden igényt kielégítő keresztény közösségi háza, lesz csángó ház, meglesz a központ, pótolni fogjuk a fél évszázados hiányt. Én hiszek a csodákban. Töretlen hittel, imádsággal, reménységgel és sok-sok optimizmussal nekifogtunk a munkának ennek a szinte utópisztikus tervnek a megvalósítására. Nem mondom, az építkezés során voltak bőven kritikus pillanatok is, amikor úgy éreztük, nincs tovább, a dolgok megrekedtek, hiábavaló küzdelem az egész. És voltak bőven szkeptikus hangok is, voltak kritikák, akadtak a „partvonalról” bekiabáló drukkerek, akik ily módon igyekeztek okosítani bennünket, hogy miként kellett volna jobban csinálni. Nem hiányoztak az álmatlan éjszakák sem, amikor az egészet erőnkön felüli vállalkozásnak éreztük. A június végén felszentelt ház azonban áll, és ez nagyszerű. A krízisben, a legnagyobb bizonytalanságban, a mélyponton tapasztalhattuk meg a legtisztábban annak realitását, amit a 46. zsoltár első sorai mondanak: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban." Hogy ez mennyire igaz, ezt bizonyítja a tragikus sorsú székely falu, Mádéfalva templombejáratának felirata (1764., siculicidium): „Boldog az a nép, mely tud ünnepelni / Arcod fényében Uram járni-kelni.” Ezt a nagyon pozitív kicsengésű, lírai hangvételű hitvallást éppen azon a Mádéfalván vésték kőbe, ahol tragédiák és megpróbáltatások sorozata jellemezte a faluközösség múltját. Hitvalló őseink pontosan tudták, hogy az Isten fényében való járás, a CoÉGTÁJOLÓ ram Deo lét, Isten valóságának mély megtapasztalása az igazi közösségi lét tartópillére. Isten fényében járni, Istennel építeni a jelent és a jövőt - ez az, ami mindent összefog, mindent megelevenít, értelmet és szilárd alapot ad. Vallom, hogy az a nép, egyház vagy közösség lesz életképes, növekvő, értékteremtő és igazán minőségi, amelyik kettős nyitottságban fogalmazza meg létét: nyitottnak lenni Isten, és nyitottnak lenni az embertárs felé. „.. .azok, akik ragaszkodnak Istenükhöz, bátor tetteket visznek véghez. ” (Dán 11,32b) Kem- pis Tamás írta: „Ne sokat latolgasd, ki van veled, ki van ellened, azon légy, azzal törődj, hogy Isten veled legyen mindenben, amit teszel. Legyen tiszta a lelkiismereted, akkor Isten erős védelmeződ.” Ma itt Erdélyben tiszta lelkiismerettel vívjuk küzdelmünket egyházi és nemzeti létünkért, hitünkért, kultúránkért, iskoláinkért, egyetemünkért, intézményeinkért. Harcolunk egy megtisztult közéletért, minden ember méltóságáért, az igazságért, egy emberibb, egy új minőségi létért. Csak ebben a tiszta küzdelemben tudjuk megtapasztalni, átélni, mélyen átérezni, hogy egyedül Istennél van a segítség. O a mi erős várunk, ő a mi oltalmunk. Nem sokkal az első világégés után, a számunkra tragikus trianoni határátrendezést követően, abban a fojtó légkörben írta a Látóhatár című folyóirat hasábjain Makkai Sándor püspök, hogy „a kisebbségi sors emberhez méltatlan”, hogy így élni „ nem lehet”. Nagyon kevesen értették meg akkor, hogy menynyire igaza van a püspöknek. Mennyire igaz az, hogy a megcsonkított nyelvi, kulturális élettér, a jövő kilátástalansá- ga, az állandó megalázottság állapota, a politikai és közélet beszűkülése, az állandó görcsös küzdelem a puszta létért mind-mind emberhez méltatlan állapot - ma is az. A kisebbségi, a szórványlét fogalmához ma is szinte kizárólag negatív képeket társítunk - lepusztult, megszűnő iskolák, romos templomok, omladozó, pap nélküli parókiák, legelővé vált temetők, a lassú de biztos pusztulás tünetei!... Ez lenne sorshelyzetünk? Ez lenne a mi sajátos erdélyi magyar kereszténységünk jelene, jövője? Ennyi a mi jövőképünk? A lassú, feltartóztathatatlan fogyás, a zsugorodás, a csendes rezignáció, lemondás önmagunkról? Ha ez, akkor tényleg nem lehet, mert nem érdemes. Ne feledjük, hogy hétnyolc évvel ezelőtt a fűrészmezei, egykori evangélikus felekezeti iskola helyén ormótlan, puszta romok álltak, pusztulást, pusztítást idéző csonkok. És a sors iróniája, hogy még ezek az éktelenkedő romok sem lehettek a mieink, államosították őket, később másoknak szánták „kárpótlásul”. Ma, Istennek hála, új fejezetet kezdünk az új, korszerű gyülekezeti központtal, a Keresztyén Csángó Házzal. Nekünk, evangélikusoknak, a mi evangélikus hitvalló költőnk Reményik Sándor profetikus cselekvési parancsa szól: „Lehet, mert kell!” - igen, lehet, mert kellett. Nem biztos, hogy mindenre megtaláltuk a végső választ, létünkre a végső megoldást, de túl minden emberi számításon, túl minden emberi dimenzión hiszünk abban, ami sokszor emberileg beláthatatlan, hiszünk az olyan történésekben, amelyek emberileg kiszámíthatatlanok. Hiszünk abban, hogy a történelem Ura gyakran nem az emberi történelmi távlatok és szempontok alapján cselekszik, hiszünk a csodákban - mert Isten tettei csodálatosak. „Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön.” (Zsolt 46,9) Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
