Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-06-24 / 25. szám
2 FORRÁS 200/. június 24. "Evangélikus ÉletS SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP - iPt 5,6-11 Isten bűnöseként ÉLŐ VÍZ Vádak Sokféle vád él az ember szívében, legtöbbször elfojtottan a lélek mélyén. Kimondani se merjük, hogy minden bajunkért másokat okolunk. Ha volna egy mesebeli jogi testület, amely minősíteni tudná ezeket a vádakat, lennének közöttük jogosak is, amelyek alapján bírói eljárást lehetne indítani. Nincs ugyan ilyen mesebeli testület, de lelkünk mélyén mégis azt szeretnénk, hogy megalapozottnak vélt vádjaink alapján Isten hozzon ítéletet. Isten azonban nem vállalja ezt a bírói szerepet, mert nem kívánja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen (Ez 18,32)! Jézus sem vállalta, hogy a samáriai falut Isten ítéletével sújtsa. Elnémította vádaskodó tanítványait (Lk 9,52—56), hiszen ő nem azért jött, hogy elveszítse, hanem hogy megtartsa az emberek életét. Jézus még egy egyszerű örökösödési perben sem vállalta el a bíráskodást. A maga jussát követelőnek ezt mondta: „Ember, ki tett engem bíróvá vagy osztóvá közietek?" (Lk 12,14) Amikor a farizeusok a törvény alapján jogosan vádolták a házasságtörő nőt, Jézus nem csatlakozott hozzájuk. Felmentő ítéletével új lehetőséggel ajándékozta meg a megkövezésre ítélt asszonyt. Jézus mentő szeretetén elámulva és azt a magunk számára elfogadva némul- janak el a szívünkben a vádak! Hol a megoldás? A délszláv háború idején, amikor az eszéki állatkertet részben Pécsre menekítették az esztelen pusztítás elől, láttam egy dokumentumfilmet. Az állatok szállítására készülve a markológép éppen levett egy sérült ketrecet az alapzatáról. Mosolyogva mutatták, hogy a két kisragadozó a ketrec eltűnése után is ugyanúgy rótta a köröket a betonlapon, mintha semmi nem történt volna, mintha börtönük nem tűnt volna el. Ugyanaz a kiszámolt néhány lépés, ugyanaz a másiktól számított, kínosan betartott távolság. Péter apostol alapigénkben a presbiterek és az ifjak felé fordulva a boldog keresztény élet egyik alappilléréről, az alázatról és az Úr kegyelmébe vetett hitről beszél. Sokat gondolkodom azon, vajon miképpen lehetnénk megváltó Urunknak valóban örömteli követői. A megoldást egyre inkább abban látom, hogy többet kellene figyelnünk magunkra. Nem a mások által rólunk mondott dolgokról van itt szó, hanem az őszinte önvizsgálatról. Életünk során sok olyan nehézség ér minket, amelyeknek a hatása szinte felmérhetetlen. Sokszor magunkkal hordozzuk a rossz élményeket anélkül, hogy szembe tudnánk nézni velük. A hitélet is egy olyan folyamat, amelyben - Isten előtt - rendszeresen szembe kell néznünk önmagunkkal. Ez az oldal valahogy sokszor elmarad, vagy beérjük egy röpke utalással bűnös voltunkra. „Bűnös vagy, értsd meg, csak ebből tudsz elindulni Krisztus felé...” - ma is fülembe cseng egy régi beszélgetés mondatfoszlánya. Megérteni, hogy bűnös vagyok. Úgy érzem, ez csak valamiféle önmeggyőzéssel lehetséges. Rémülten emlékszem azokra a keresztény életet felépíteni akaró mozgalmakra, amelyeknek a mottója így hangzott: törd össze a személyiséget, és arra építsd fel a Krisztust. Bűnösségemet csakis Krisztus előtt, Krisztusban élhetem át, ott, ahol - most már nem mint elvetett bűnös, hanem mint Isten bűnöse - a kegyelmet, a szabadságot, az örömöt is kapom. Jézus szabadító hatalmáról nem a jókor jó helyen elmondott szavak tanúskodnak igazán, hanem a teljes emberi élet, a maga jó és rossz időszakaival, rendíthetetlennek tűnő hitével és kétségeivel. Szabad embert nem lehet pofonokkal nevelni. Az értünk önmagát adó Jézusra nem lehet az ember megalázásával rámutatni. A gondjait Isten előtt felvállaló, az ő segítségét kérő ember szavai, cselekedetei, kitartása, meggyőződése, egyszóval példája mutatnak - emberi mérték szerint - az Úrra. El tudjuk ezt fogadni? Az ember úgy gondolja, hogy megszületett gyermeke különleges lesz abból a szempontból, hogy a szülők által megtapasztalt problémás utakat neki már nem kell végigjárnia. Csak elmondjuk, mi hogy történt, megérti, és máris tovább lép, mint ameddig mi jutottunk. A probléma azonban már akkor megmutatkozik, amikor a kályha forróságáról tartott kiselőadás után a gyerek okosan bólint, majd odalép, és megégeti a kezét. Nem úgy működik a misszió, hogy „csak elmondjuk nekik”, és minden megváltozik. Hogyan él a keresztény közösség Krisztusban, hogy nőnek fel a keresztény szülők gyermekei, miként állnak az idősebbek mellé, mit gondolnak az őket körülvevő világról? Az emberek tisztelete alapján a másik felemelése a cél, vagy az elkülönülés? Kevés a szó, egyre kevesebbet ér. Egyre fontosabb lenne a mindennapokban, profán helyzetekben megjelenő Krisztus-követő alapmagatartás. Érdekes ebből a szempontból vizsgálni Jézus működését. Mindig a bűnös felemelését és a bűntől való eltávolítását tekinti célnak, de eközben az ember tiszteletéről sem feledkezik meg. A „másikról jót gondolni” elv - ha velük szemben alkalmazzák - valóban elgondolkodtatja azokat az embereket, akik nem e szerint élnek. Ugyanis megadja a másiknak azt a szabadságot, amellyel elindulhat az Isten-keresésnek és önmaga keresésének az útján. Ez a szabadság A VASÁRNAP IGÉJE pedig elengedhetetlen a krisztusi szabadság átéléséhez, ahhoz az örömhöz, boldogsághoz, megnyugváshoz, amely szükséges ahhoz, hogy kimondhassuk: „Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Amen.” (11. vers) Sokszor gondolom - a bevezető történetre utalva -, hogy nem elég levenni a ketrecet, a bezártság a látható börtönnél mélyebben található. Szomorú volna, ha egy felnőtt ember legfontosabb, nélkülözhetetlen tapasztalata mindössze az lenne, hogy az élethez gondosan kiszámított lépésekre és a másoktól való távolságtartásra van szükség. Aki Jézushoz közel élhet, már nem azt akarja hajtogatni, hogy az Úr a megoldás, hanem hogy ő ezt miként éli meg életének különböző helyzeteiben. Közel került Krisztushoz és közel az emberekhez. Olyan ez, mint amikor az ember önmagáról mond le, hogy'odaléphessen a másik emberhez, és a másikban újra megtalálhassa magát. Munkálja ezt Urunk mindnyájunkban! ■ Johann Gyula Imádkozzunk: „Ki dolgát mind az Úrra hagyja, / És benne bízik szüntelen, / Azt 0 megőrzi és megtartja / Sok földi bajban, ínségben. / Aki az Úrban bízva jár,'/ Homokra az nem épít már.” Ámen. (EÉ 331,1) Oratio oecumenica Jézusnak az elveszett juhról szóló példázata (Lk 15,2-7) egy régi kor emlékét idézi. A pásztor Júdea kopár tájain elindul elveszett báránya után. Ebben a régi, számunkra talán romantikusnak tűnő képben Jézus vallomása szólal meg arról, hogy mennyire szeret minket. Figyeljünk fel erre, mert csak ettől a szeretettől gyógyul életünk! Bajaink orvoslására rengeteg energiát fordítunk, de tüneti kezelésnél többre nemigen jutunk. Egy-egy bajforrás eltömését - egyéni életünkben és világméretekben egyaránt - nagy szenzációként ünnepeljük. Közben nem vesszük észre, hogy egy baj elhárítása újakat idéz elő. Olyan ez, mintha az árvízvédelmi gáton egyik helyről a másikra hordanánk a homokzsákokat. Rá kellene döbbennünk, hogy életünk megoldása nem a mi kezünkben, hanem Jézus szeretetében van. Ezért az a legfontosabb, hogy elhiggyük és megismerjük az ő szeretetét (íjn 4,16), amelyet azzal mutatott meg, hogy életét adta juhaiért 0n 10,11). Jézus szeretete magához öleli az emberiséget, de közben számon tartja az „egyet”. Nála számít, hogy eggyel több vagy kevesebb! Ezért indul az „egy” elveszett megkeresésére. Abban lel örömöt, ha megtalálja és hazaviszi. Akkor élem át igazán Jézus szeretetének csodáját, amikor felismerem, hogy az az „egy” én vagyok. ■ Madocsai Miklós SEMPER REFORMANDA ....mert ha Isten nem teremt is bűnt, ne m szűnik meg a Lélek elvesztése után a bűn által megromlott emberi természetet alakítani és jobbítani, ahogyan egy szobrászművész hibás fából is szobrot farag. Amilyen a természete, olyan az ember! Isten tehát ebből az Ádám-természetből formálja és alakítja.” H Luther Márton: A szolgai akarat (jakabné Csizmazia Eszter, Weltler Ödön és Weltler Sándor fordítása) [Lelkész:] Hálásan köszönjük meg neked, mindenható Istenünk, e gazdag hét minden áldását. A gyermekek örömét, akik számára elkezdődött a várva várt szünidő a pihenés és a felszabadult öröm ígéretével. Többen közülük ezen a héten már egy élményekben gazdag konfirmandustábort is maguk mögött tudhatnak. Ugyanígy élményekben és találkozásokban gazdag volt ez a hétvége mindazok számára, akik elmentek, elmehettek Paksra az országos találkozóra. Köszönjük a szervezők és különösen a házigazdák sok-sok munkáját, hogy ezt a hétvégét megtöltötték az igazi evangélikus értékekkel: derűvel, örömhírrel, énekszóval, nevetéssel. Urunk, add, hogy a találkozó jelmondata - „Békesség néktek!” - igaz üzenetté váljon egyházunk számára e szétforgácsolódó társadalomban. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! AKI TITEKET HALLGAT... [Lektor:] Bűnbánattal valljuk meg előtted, mindenható Istenünk, hogy sokszor adósaid maradtunk a békességre való igyekezetben. Olyan könnyen kiszalad szánkon az elmarasztó vélemény, rosszindulatú kritika, és úgy ítélkezünk egymás felett, mintha te ezt megengedted volna. Pedig azt kívánod, hogy imádkozzunk nemcsak egymásért, de még az ellenségeinkért is. Szerető Urunk, hozzád fordulunk egyházunk dolgában is. Kérünk, add meg nekünk, hogy belássuk és megvalljuk bűneinket, valahányszor haszontalan szolgáid voltunk cselekedeteinkkel vagy mulasztásainkkal! Add, hogy megtapasztaljuk Lelked egységet teremtő erejét, az összetartozás örömét szent neved dicsőségére. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Mindenható Istenünk, kérünk, vedd pártfogásodba országunk népét, mert nélküled erőtlenek és kiszolgáltatottak vagyunk. Add, hogy vigasztaló jelenlétedet felismerve hálás és reményteli szívvel éljünk, minden jót tőled reméljünk, minden nehezet atyai sze- retetedre bízzunk. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Mennyei Atyánk, ismét rád bízzuk azokat, akik különösen is rászorulnak vigasztalásodra: a gyermekeket, az időseket, a szerencsétlen sorsúakat, a betegen élőket. Azokat, akik szemmel láthatóan egészségesnek tűnnek, ám bánat vagy lelki teher nehezedik rájuk. Lelked erejével erősítsd meg őket, s támassz irántuk irgalmat és segítő szándékot a többi emberben. Add, hogy egymásnak segítőtársai, igaz barátai lehessünk. Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg minket! [Gyülekezet:] Ámen. Mégiscsak egy szakma... Igét hirdetni nem csak lelkészek tudnak, nem is csak ők szoktak. Akik megfordultak a fóti Mandák Otthonban Kiss János gondnoksága idején, biztos, hogy meghatározó emlékeket őriznek reggeli és esti áhítatokról, sőt sokan vannak, akiknek a fóti civil igeszolgálat alapvetően befolyásolta az életüket. Kiss János nem végzett teológiát, nem volt lelkész. Sok más név is elhangozhatna, ha civil igehirdetők emlékezetes és áldást hordozó tevékenységére akarnánk emlékezni. Nagyon jó lenne, ha nem csökkenne egyházunkban azoknak a civileknek a száma, akik ajkán megszólal az életet hordozó evangélium. Az igehirdetés azonban - túl a személyes adottságokon és elkötelezettségen - mégiscsak egy szakma, amelyet tanulni lehet és kell. Négy csokorban szeretném összefoglalni az igehirdető megszerezhető szakmai ismereteit. Az első csokor a teológiai ismereteket tartalmazza. Mindenekelőtt azt az evangélikus sajátosságot, hogy az ordi- náció a nyilvános igeszolgálatra és a szentségek kiszolgáltatására történik. Isten népének, családjának egy tagja maradtam, amikor lelkésszé avattak, nem kerültem más kategóriába, csak az lett a feladatom, hogy nyilvánosan, foglalkozásszerűen hirdessem az igét. Luther ezt így mondja: az igehirdető olyan mesterember, akinek szerszáma az Isten igéje. A teológiai tanulmányok megismertették velem azt a környezetet, amelyben az ige elhelyezkedik. Ez bibliai, dogmatikai és történeti ismereteket egyaránt jelent, és megtanítja, hogy az adott ige nem önmagában áll, hanem sokféle összefüggésbe ágyazódik. Ennek felismerését az ember'sokrétű szakmai képzés eredményeképpen kapja. Megtanultam érteni az igét. Luther számára összetartozik a teológia, az igazi tanítás és az igehirdetés. A hivatásos igehirdető nem prédikálhat tanulás nélkül, teológia nélkül, állandóan frissített tartalmi ismeretek nélkül. A lelki és az értelmi követelmény nem válik el egymástól, főként szemben nem áll egymással, hanem kiegészíti, feltételezi és gazdagítja egymást. Ez a tipikusan evangélikus teológiai szemlélet késztet arra, hogy gyanakodva kapjam fel a fejem, amikor valaki egymással szemben kijátssza a lelki és az értelmi gazdagságot. Kommunikációs alapismereteket is elsajátítottam teológiai felkészülésem alatt. Megtanultam, hogyan kell egy bizonyos tartalmat úgy átadni, hogy az érthető és megragadható legyen a hallgatók számára. Megismertem a szóbeli műfaj sajátosságait: mennyit, milyen tagolásban, mennyi ismétléssel kell elIGE+HIRDETŐ mondanom ahhoz, hogy jól megjegyezze, magával vigye a gyülekezet. Tudom, hogy hárman írjuk a prédikációt: az igehirdető, a hallgatók és a Szentlélek, aki megvilágosítja az értelmet, és életre kelti az elhangzó szót. Egy prédikáció hangzik a szószékről, de annyit visznek haza, amennyien részt vettek az istentiszteleten. Mint igehirdető megtanultam bánni a saját személyiségemmel. Nekem ugyanúgy szól, és rám ugyanúgy vonatkozik az ige, mint minden hallgatóra. Ugyanakkor nem az a feladatom, hogy elmondjam a gyülekezetnek, ami engem pillanatnyilag leginkább érdekel és foglalkoztat, hanem hogy Isten igéjét tolmácsoljam, ez a szempont pedig tárgyszerű szemléletet követel. Önfegyelmet tanultam. Nem akkor kell prédikálnom, amikor a legjobban rá vagyok hangolva erre a feladatra, hanem akkor, amikor a harang megszólal. A szakmai ismereteim emelnek át az ebből adódó nehézségeken. És végül: technikai ismereteket is szereztem. Tudom, hogy rontják egy igehirdetés hatását a rosszul szerkesztett mondatok, az egyhangú tónus, a rossz gesztusok, a kontrollálatlan arckifejezés vagy hanglejtés. Aki arra adja a fejét, hogy nyilvánosan beszéljen, annak technikai ismereteket is szereznie kell. Mert ami kedves bakizás egy civil szónoktól, az bosszantó és hatást rontó hiba a professzionális prédikátor részéről. Muntag Andor idézi egy írásában Luther szavait a jó igehirdetőről. „Az a jó igehirdető, aki ezt a rendet megtartja: először, hogy tanuljon meg fellépni, azaz hogy legyen igazi, isteni elhívatása. Másodszor, hogy tanuljon meg egy ideig (a szószéken) fent maradni, azaz legyen tiszta és őszinte a tanítása. Harmadszor, hogy tanuljon meg onnan ismét lejönni, azaz ne órák hosszat prédikáljon.” A civil igehirdető a szívéből és a józan értelméből beszél. Fontos, hogy ez a hang továbbra is jól hallható legyen egyházunkban. A hivatásos prédikátor mindehhez hozzáteszi a szakmai ismereteit is. Mégpedig olyan ismereteket, amelyeket valóban holtáig frissíteni, újítani és karbantartani kell. Fontos, hogy egyházunk tagjai és igehirdetői nagyra becsüljék, értékeljék és igényeljék a lelkészek szakmai ismereteit. ■ Szabóné Mátrai Marianna
