Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-05-20 / 20. szám
‘Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET MMHMHMnMMHHHNMMMMnMHnnHMnMMi 2007. május 20. 3 Isten megpróbált szolgája - máig ható vigasztaló énekköltőnk Belső megújulás Taliandorogdon ► Taliándörögd a Bakony déli lankáin, festőién szép környezetben fekvő település, amely egykor a Talián család birtoka volt. Sokáig csak egy irányból lehetett betérni ide, ezért viszonylag kevesen települtek be. A faluba érkezőnek hamar feltűnik, hogy az itt élő emberek példamutatóan összetartó közösséget alkotnak, ami az ökumenikus gondolkodásban is megnyilvánul. Ma az egyik legkevésbé fogyó községként tartják számon, emellett itt él a környék legnagyobb lélekszámú evangélikus gyülekezete. Már a 17. század óta laknak a településen lutheránusok; sokáig a néhány kilométerre fekvő Kapolcsra jártak át istentiszteletre, majd 1819-ben felépítették saját templomukat. ► A négyszáz éve született Paul Gerhardt (1607-1676) Luther Márton mellett a legnagyobb evangélikus énekköltő. A német és a magyar evangélikus énekeskönyvekben csaknem ugyanannyi éneke található meg ma is. Nevét, művészetét az egész világon ismerik, szeretik, az általa írott énekeket pedig világszerte énekelik felekezeti határok nélkül. Gerhardtra - aki olyan sokat adott evangélikus énekköltészetünknek és hitéletünknek - emlékünnep és istentisztelet keretében emlékezett a hazai evangéli- kusság május 12-én 17 órakor a Deák téri templomban. Az emlékező istentiszteletet Trajtler Gábor orgonajátéka keretezte, majd H. Hubert Gabriella, az Evangélikus Országos Könyvtár tudományos munkatársa Megközelítési utak Paul Gerhardt költészetéhez címmel tartott előadásában ötféle megközelítésben idézte fel az énekköltő életútját, személyisége és költészete titkát. Szólt az emberről, aki példaértékű, következetes, hitből táplálkozó utat járt végig, a megpróbáltatások -és sorscsapások alatt sem tört meg (szüleit, feleségét, gyermekeit korán elveszítette), sőt vigasztaló sorokat vetett papírra, bizonyságául annak, hogy az isteni gondviselésben szilárdan bízva a hívő keresztény ember élete biztonságban van. „Százharminchét német nyelvű költeményéből százhuszonnégy egyházi ének, s valamennyi kiforrott műalkotás” - mutatott rá Hubert Gabriella. Izgalmas az énekek teológiai, tanító mondanivalójának feltárása is, hiszen Gerhardtnál „a teológia élővé válik”. Ihletői majd mindig bibliai szakaszok, zsoltárok. Retorikai-homiletikai szempontból vizsgálva azt látjuk - hangsúlyozta az előadó -, hogy nála hitvallás és lelki építés elválaszthatatlanok egymástól. Énekeivel lelkigondozói szolgálatot is végzett. Tisztán költészeti vizsgálódásunk eredményeként megállapítható a tény: Gerhardt költészetének örök értéke, hogy „az érzelmek hangja, a kegyesség formai eleganciával párosul”. A nyelvi szépségeken keresztül tükröződik az isteni szépség... „Bonyolult egyszerűsége” mindenki számára megközelíthetővé teszi népdalszerűen szép énekeit. Az előadó két kedvelt énekünkön keresztül (Már nyugosznak a völgyek és Mint fogadjalak téged) mutatta be a barokk költőt. Végül a zenei megközelítés maradt: több éneke már a 17. században helyet kapott az istentiszteleteken. Bach műveiben nemegyszer megjelenik egy-egy Gerhardt-versszak a gyülekezet énekeként. Az emlékünnepen énekelt 342. ének is annak bizonysága, hogy zenei dimenzióban maradandót alkotott. H. Hubert Gabriella előadászáró javaslatát érdemes megfontolni: germanisták bevonásával Gerhardt összes énekét érdemes lenne lefordítani. Ezt a műfordítás-gyűjteményt mintegy imakönyvként, meditációs könyvként vagy akár verseskötetként hívő és nem hívő egyaránt forgathatná. A reformáció kezdetének 2017. évi ötszázadik évfordulójára jó lenne egy ilyen kötetet kézbe venni... Az istentiszteleten Hafenscher Károly hirdette az igét Zsolt 37,5 („Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik”) és Lk 23,46 (.Atyám, a te kezedbe teszem le az én kikérnél !") alapján. Igehirdetésében rámutatott: Gerhardt kategorikusan elutasította volna a középpontba állítást. Mégis szabad róla prédikálni, „mert róla szólva Istenről beszélek, őt hirdetve Istent magasztalom, őt középpontba állítva Isten kegyelméről tanúskodom”. Isten eszközei, így Paul Gerhardt is a velük, bennük, általuk cselekvő Úr eszközei és jelei - hangsúlyozta az igehirdető. Máig tartó hatásának titkát kutatva az említett 342. (egyik legnépszerűbb) énekünk sorait idézve a lelkész szólt a bizalomról, melynek hiányától korunk különösen is szenved. Az énekköltő tanúságtétele reményt H. Hubert Gabriella adhat számunkra: „Isten megelőlegezte bizalmát. Mi azért bízhatunk emberekben, jövőben, Istenben, mert Urunk szívünkbe ültette a bizalom csíráját.” Rábízni magunkat Istenre az útkeresésben, a megoldáskeresésben, a kríziskezelésben, a jövő formálásában, tervezésében és elfogadásában - ez Gerhardt bizonyságtétele, egy megpróbált és Istenéhez mindig hű, érzékeny léleké, aki áldássá lehetett, s erőt, reményt ad soraival úristent kereső nemzedékeknek. Végül J. S. Bach 32. kantátája (Liebster jesu, mein Verlangen - Édes Jézus, hozzádvá- gyom) hangzott el a Lutheránia ének- és zenekar előadásában, dr. Kamp Salamon vezényletével. A zárókorál egy 1647- ben írt Gerhardt-korál 12. strófája volt: „Uram, nyisd meg nekem kegyelmed és jóságod kapuit.” Köszönhető volt ez a gondosan ösz- szeállított ünnepség nem utolsósorban a két fő szervezőnek, Zászkaliczky Zsuzsannának és dr. Kertész Botondnak, az Evangélikus Országos Gyűjtemények munkatársainak. ■ Kőháti Dóra Az utóbbi években a Művészetek Völgye kulturális program keretében vált ismertté Taliándörögd és környéke, benne az evangélikus templom is, amely a fesztivál ideje alatt kiállítások helyszínéül szolgál. Az egyre több látogatót vonzó templomot kívülről több mint egy évtizeddel ezelőtt felújították, de a belső tér renoválása sokáig váratott magára. Az egyre romló, vizesedő templombelsőt csak apránként javítgatták, mert a teljes körű felújításra nem volt kapacitása a gyülekezetnek. 2006 tavaszán azután, amikor a Nemzeti Kulturális Alap pályázatot írt ki veszélyeztetett műemlékek renoválására, mégis a teljes belső felújítás mellett döntöttek. A sikeres pályázat eredményeként az épület nemcsak belülről, hanem szerkezetében is megújulhatott. A régi betonpadlót felbontották, helyette téglaburkolatot tettek le. Megoldották a vízelvezetést, kicserélték az elektromos hálózatot, és az 1902-ben Amerikából - már akkor hiányosan - kapott csillár teljes felújítását is elvégezték. Sikerült a nyílászárókat is kicserélni, továbbá úgynevezett fóliafűtést kapott az épület. A közel négy és fél millió forintos beruházáshoz a pályázat révén két és fél millió forintot kaptak; az önrészt az országos egyház biztosította. A taliándörögdi gyülekezet hatszázezer forinttal járult hozzá a munkálatokhoz. A munkák befejeztével a felújításért adott hálát a gyülekezet május 12-én, szombat délelőtt, amikor Itt zés János püspök felszentelte a megújult templomot. Jn 16,23-27 alapján tartott igehirdetésében hangsúlyozta, hogy Jézusnak újra és újra meg kell tisztítania Isten házát. De ma nem az egykori módon teszi ezt, hanem úgy, hogy a szívünket tisztítja meg. A megújult taliándörögdi evangélikus templomban összegyűltek életét is meg akarja tisztítani, hiszen e szép templomban rendezetlen életűek, Istennel rendezetlen viszonyban élők nem lehetnek nyugodt lelkiismerettel jelen. Végezetül a püspök felhívta a figyelmet arra, hogy Istennel rendezett kapcsolatba csak Jézus által kerülhetünk, aki megnyitja előttünk a jövőbe vezető utat. ■ Menyes Gyula „...a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk” R égi, áporodott, dohszagú levéltárakban búvárkodva gyakran bukkan fel egy-egy lelkipásztor, pedagógus vagy más értelmiségi szellemi portréja, betűbe öntött emléke. Névtelen néptanítók, papok, a „nemzet napszámosai”, „lámpások" - így hívjuk őket: ott világítottak, szórták a tudás, a hit, az emberség fényét, ahol éltek. Ott világítottak dacolva sorssal, történelemmel, ahol több évtizedes önfeláldozó hittel, hivatástudattal végzett szolgálatuk nélkül mára már aligha tarthatnánk számon magyar evangélikus híveket és gyülekezeteket a távoli végeken, a szórványban. Vajon létezne- e magyar ajkú gyülekezet nélkülük Olt- szakadáton, Holcmányon. Halmágyon, Mokrán vagy éppen Zselyken és a hozzá tartozó fiókegyházközségben, Besztercén, Erdély legészakkeletibb magyar evangélikus nyelvszigetén? Csakis a világot, a világ érdektelenségét és közönyét vagy éppen elvakult gyűlöletét legyőző hit, a névtelen napszámosok konok, kitartó munkája, szívből jövő imádsága tartotta meg ezeket a végvárakat. Szórvány, szórványgyülekezet, szórványlét, szórványhelyzet - gondolkodásunk, erdélyi kisebbségi létünk egészét átitatták már ezek a negatív rezonanciájává lett fogalmak. Mint ahogy Földes Károly református szórványlelkész fogalmazott, a szórványgyülekezetek legtöbbje évszázadok óta nem más, mint „átmeneti nyomortanya”. Valóban sok lelkipásztor éli úgy meg ezt a szolgálatot mint kényszerű száműzetést, mint büntető légiót, ahol az embernek igazából egyetlen célja lehet: várni a szökéshez kedvező alkalmat... Szórvány szavunk szinonimája lett az enyészetre ítélt, életképtelen kisebbségi töredéknek, a halálszagú, lassú elfogyás helyének. Az a hely ez, ahol a „nem lehet”, a „tovább nincsen”, a hiábavalóság koppanó valósága kizár minden reményt, álmot, tettvágyat. A gyász, a pusztulás, a veszteség helyei ezek. Olyanná lett ez a fogalom, mint a zsidók purim ünnepén a nemzetpusztító Há- mán neve. Képek törnek fel tudatunkból - omladozó, romos templomok, beszakadt tetőzetű paplakok, iskolák, legelővé változott temetők, csonka falak, romok, régi idők szép emlékei, emlékek, melyeket senki és semmi sem képes megmenteni az enyészettől, „porladó testhüvely, melyből elszáll a lélek” (dr. Pap Géza püspök). Valahol ilyen és ehhez hasonló képek, gondolatok, előítéletek motoszkáltak bennem is, amikor Jubilate vasárnapján a zselyk-besztercei szórványba látogattam. Elsősorban azért mentem oda mint egyházunk püspöke, hogy a szórvány „reménytelenségében” élőket Isten igéjével erősítsem, vigasztaljam, biztassam, bátorítsam, hogy valamiféle túlélési perspektívát, valamiféle jövőt álmodó reményt öntsek a szívekbe. Tudtam, hogy elődeim, sőt sajnos kortársaim közül is sokan leírták már ezt a gyülekezetét, általában a szórváÉGTÁJOLÓ (t> nyokat. Éppen az idei húsvét ünnepén oktatott ki egy „hitbuzgó, missziós lelkületű” hölgyismerősöm - kissé idege- nes akcentusú magyarsággal - 'arról, hogy mennyire fölösleges pénzt, energiát és munkát fecsérelni a kis létszámú szórványokra. Mennyivel okosabb dolgokat lehetett volna csinálni a pénzzel - mert hát ez mindenek alfája és ómegája - másutt, mondta. Szerinte nagy felelőtlenség ilyen helyre lelkészt helyezni, „embert pazarolni”. Ezekre a véleményekre, furcsa megközelítésekre teljesen fölöslegesnek tartom a válaszadást. Zselyk-Besztercére vigasztalni, erősíteni, biztatni mentem, de a két istentiszteleten részt vevő százhatvan-százhet- ven személy - köztük sok fiatal - buzgalma, öröme, hite, életigenlő nyitottsága sokkal inkább nekem lett erősítéssé, biztatássá, bátorítássá és üzenetté. így lettem én ezen a vasárnapon a lelkiekben gazdagon megajándékozott lelkész. Nyoma sem volt a halálra ítélt töredék nyomott, reménytelen hangulatának. Saját szememmel győződhettem meg arról, hogy ott a „végeken” élet van, vitalitás, ott, ahol a Krisztusba gyökerező hit századokon át képes volt legyőzni a világ akadályait. A végeken ez a hit nem a jövő illúziójával áltat, hanem a jövő realitásával számol. Mert a végek üzenete az, hogy a szórványlét nem mindig átok és teher, nem feltétlenül szinonimája az elmúlásnak, a romos létnek, a jövőtlenségnek. A szórványlét - és erről győztek meg a zselykiek - kétségtelenül nagy kihívás, komoly feladat, de mindenekelőtt áldás és ajándék. Kihívás azért is, mert már a romos templomok, parókiák, legelővé lett temetők kliséi is figyelmeztetnek minket mulasztásainkra, vétkeinkre, önzésünkre. De Zselyken és Besztercén más a helyzet; a körülbelül háromszáz lelket számláló gyülekezet szépen rendben tartott temploma, takaros parókiája, felújított gyülekezeti háza mind-mind arról tanúskodik, hogy a szórványban és a kisebbségben is lehet teljes értékű magyar evangélikus életet élni. A hit erejével, a reménység fegyverével felvértezve pedig bizonyosan itt is lehet és kell jövőt építeni, mert Isten - és ezt igazolja a helyzet - mindig új utakat és lehetőségeket nyit meg számunkra. Csakhogy ezeket észre kell venni, és rájuk kell hangolódni, mert ez a feladat. Zselyken és Besztercén nem szalmaláng-lelkesedés van, amely hamar kialszik, és hideg hamuvá lesz, hanem izzó parázs évszázados forrósága éget. E szórvány üzenete az, hogy a szórványgondozással kapcsolatban végre le kell építeni a sztereotípiákat, a felszínességet. Meg kell érteni, hogy a szórvány nem turisztikai látványosság, „nemzeti kuriózum”. Le kell építeni a szórvány idealizált heroizálását vagy éppen a negatív mítoszait. Tenni kell ezt azért, hogy lehetővé váljék ennek a szép és sokrétű valóságnak egy megfelelőbb, differenciáltabb és gyakorlatibb megismerése és szolgálata. A szórvány áldás és ajándék, ahol nyitott szívvel járva az ember a legközvetlenebbül megtapasztalhatja Isten nap mint nap megújuló kegyelmét. Itt értjük meg, hogy mit jelent a kisközösségben a mindent összetartó, háztól házig kereső szeretet; itt lehet megtanulni az önzetlen, hitből fakadó szolgálat értelmét, azt, hogy mindig tennünk kell valamit a másikért, a többiekért. Ajándék ez, mely által beláthatjuk, hogy a mi lelkészi szolgálatunkban végzetes lehet minden tétovázás, halogatás, és hogy nagyon veszélyes az a szó, hogy majd, mert itt mindig ma, most azonnal kell cselekedni. Isten ajándéka és áldása egyházunk számára a szórvány. Adorjáni Dezső' Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
