Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-04-08 / 14. szám
‘Evangélikus ÉletS FÓKUSZ 2007. április 8. 13 EVEL&LEVEL Merjünk mégis imádkozni Elgondolkodtató és a negyven év tudatformálásának jellegzetes terméke jelent meg az Evangélikus Élet március 25-i számának címoldalán Hitelesen imádkozni címmel. Az okot az adja, hogy március 15-én a budai reformátusok imanapot tartottak országunk jövőjéért. Sajnos azt nem írja a szerző, hogy ezen részt vett volna, s nem is idéz onnan konkrét tényeket, amivel igazolná a mondanivalóját. Viszont alkalmazza a bevett módszert, hogy igyekszik mindenkit és mindent viszonylagossá tenni, hogy lejárassa azt. Leírja egy olyan végletes, de nem biblikus elvárását, amivel mindenkinek az imádságát meg lehet kérdőjelezni, mert hisz bűnte- len ember nincs: .....az imába foglalt szavak (a nemzeti m egújulás, a nemzet felemelkedése, a felívelő gazdaság, az erkölcsi megtisztulás a közéletben és így tovább) az imádságnak csak a formáját mutatják meg, de a valós tartalmát közvetlenül nem. Nem csak az számít, hogy miért imádkozunk, még csak nem is a hogyan az igazán döntő, hanem a mit - vagyis a lelkünk mélyén rejlő tartalom, a szív szándéka és gondolata (...) határozza meg az ima valódi értékét.” Aztán később így folytatja - és itt bújik ki a szög a zsákból, mert ezt hallottuk az elmúlt negyven év során számtalanszor: .....a szekuláris világból soka n foglalják bele egyházkritikájukba azt is, hogy a keresztény emberek imái sok esetben nem hitelesek. Mert amíg az imádságok szövegei formájukban látszólag tartózkodnak a politikum és a politikai állásfoglalás explicit kifejezéseitől, aközben néha sajnálattal tapasztalható, hogy a keresztény egyházak bizonyos közéleti megnyilvánulásaik során vezetői (...) szinten artikulálják, hogy melyik politikai oldal mellett és melyik ellen foglalnak állást. S az egyébként magánemberi szférába tartozó pártpolitikai preferenciák kinyilvánításával. Azt hiszem, ezekben a sorokban csúcsosodik ki a ■cikk mondanivalója: „...hogyan tekinthető hitelesnek egy nemzeti felemelkedésért elmondott ima, ha közben az imádkozó a szívében gyűlölettel gondol az egyik politikai oldalra (esetleg saját nemzetének felére), és valójában azért imádkozik, hogy Isten valósítsa meg azt a politikai forgatókönyvet, amelyet ő és sok társa helyesnek gondol? (...) ...milyen mértékben jelenik meg a minősítés, az ítélkezés, a bírálat mozzanata és a »legyen meg a mi akaratunk« gyűlölettel keveredő mentális agressziója?" Sajnálom, hogy nem olvasta a cikk írója újságunk február 18-i számában Fabiny Tamás püspök cikkét A Merjünk mégis imádkozni című olvasói levél írója elgondolkodtatónak találta a március 25-i Evangélikus Életben megjelent vezércikkemet. Érdemes megvizsgálni, hogy min is gondolkodott el a levélíró, és összevetni azt a kérdéses cikk tartalmával, hogy megállapíthassuk, milyen összefüggés is fedezhető fel a szerzőgondolatai és a publicisztikában felvetett témák között. Missura Tibor kifogásolja, hogy a gondolatmenet kiindulópontjául szolgáló református imanapról a cikkben nem olvashatók „tények". Ez egy egyszerű műfaji megkülönböztetéssel kiküszöbölhető lett volna: talán elkerülte a figyelmét, hogy nem egy eseményről készített tudósítást olvas, hanem általános és egyedi jelenségekből leszűrt egyéni véleményt artikuláló publicisztikát, amelynek mondanivalója nem arra alapozódott, hogy az apropót szolgáltató eseményen milyen tények voltak megfigyelhetők, hanem arra, hogy bizonyos társadalmi-közegyházi jelenségek és teológiai tanítások milyen viszonyban állnak egymással. A levél írója azt állítja, hogy a vezércikk „bevett módszerként” alkalmazza „mindennek és mindenkinek a viszonylagossá tételét” abból a célból, hogy „lejárassa azt”. Érdemes megfigyelni a mondatban a két általános névmás (minden, mindenki) és a mutató névmás (azt) viszonyát. Túl azon, hogy a két nyelvtani elem logikai kapcsolata megfejthetetlenül zavaros (a viszonylagossá tételből nem következik minden és mindenki lejáratásának a szándéka), a mondat azt jelenti, hogy a vezércikk szerzője mindent és mindenkit le akar járatni. Nos, ez az olvasói értelmezés valóban elgondolkodtató... Mindenesetre a generalizált lejáratási szándék vádja olyan inszinuáció, amelyet teljes tisztelettel, de határozottan visszautasítok, és emlékeztetek arra, hogy az imanapok jelentőségét és a belső megtisztulás szándékával elmondott imák magasztos erejét a cikk mondanivalója alapján kimondottan méltányoltam és nagyra becsültem. A következő bekezdésből megtudjuk, hogy a lelkészek közszereplők, és a cikk „újra sugározza” (sic!) azt, hogy „vége a sekrestyekereszténység gondolatának". A levélíró valószínűleg nem figyelt saját mondata szerkezetére, és a kontextus alapján bizonyára azt akarta írni, hogy a cikk a sekrestyefalak közé szorított kereszténység gondolatát sugallja. Nos, a publicisztika egész egyszerűen nem érintette az egyházi közszereplők státusának vagy a sekrestyekereszténység jelenségének a kérdésEgy közszereplő beismerő vallomása címen. Ott azt a bírósági ítéletet köszöni a szerző, hogy bizony a püspökök és a papok közszereplők. Ezzel a világi bíróság is kimondta, hogy vége a sekrestyekereszténység gondolatának, amit az elmúlt negyven évben ránk akartak kényszeríteni, s amit ez a cikk újra sugároz. Kár, hogy a szerző nem közöl példát erre az állítására: .....a keresztény egyházak (...) vezetői (...) sz inten artikulálják, hogy melyik politikai oldal mellett és melyik ellen foglalnak állást.” Ugyanis nem emlékszem ilyenre! Amikor egyháziak abortuszról, eutanáziáról, tizennyolc évesek meddővé tételéről, a közélet tisztaságáról, tiszta erkölcsről, hajléktalanokról, rendőri túlkapásról írnak vagy nyilatkoznak, akkor erkölcsi kérdéseket feszegetnek, és nem pártpolitikát űznek. Ha valamelyik párt ezeket a kérdéseket saját pártprogramjává teszi, akkor arról nem az egyház tehet. Sajnálom, hogy a szerző nem veszi komolyan a 8. parancsolattal kapcsolatban Luther Márton tanítását a Kis kátéban: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunkat hazugságba ne keverjük, el ne áruljuk, háta mögött meg ne szóljuk, se rossz hírét ne költsük, hanem inkább mentsük, jót mondjunk róla, és mindent javára magyarázzunk.” Aki a fenti figyelmeztetést komolyan veszi, az tudja, hogy nem lát a másik ember szívébe, és ezért nem tételez fel a másiknál „gyűlölettel keveredő mentális agressziót”. Végül szeretném mindnyájunk figyelmét felhívni a Biblia egy-két történetére, hogy az imádság tényét tartsuk sokra. Az emberi gondolkodás ugyanis elakad a számunkra felfoghatatlan gondolatnál: befo- lyásolhatjuk-e mi Isten szent és jó tervét? Másképpen: van-e értelme az egyéni imádkozásnak és a közösségért való imádkozásnak? Ne az emberi logika szabályát kövessük, hanem a bibliai példákat. A meddő Anna imádkozik gyermekért, és megszületik a kis Sámuel (iSám 1,17). A kánaáni asszony könyörög gyermekéért, és Jézus meggyógyítja a leányt - noha először nem akarja (Mt 16,28). Amikor Pált Rómába szállítják, és a hajójuk viharba kerül, Pál imádságáért menekül meg a hajó egész legénysége (ApCsel 27,34). Ne felejtsük el, hogy Jézus adta szánkba a legszentebb imádságot, a Miatyánkot, s mi azt mindenkor mondhatjuk, méltatlanul is. S míg mondjuk az imádságot méltatlan szívvel, az tisztul és megszen- telődik. Missura Tibor körét, mert nem az egyház közéleti megnyilatkozásainak lét- jogosultságáról értekezett, hanem azok tartalmának és bizonyos teológiai megfontolásoknak a kapcsolatát vizsgálta. A levélíró ezután rátér a pártpolitikai állásfoglalás témájára, és azzal érvel, hogy „amikor az egyházak (...) erkölcsi kérdéseket feszegetnek”, akkor „nem pártpolitikát űznek". A csúsztatásnak itt olyan esetével állunk szemben, amely különösebben még csak leplezni sem kívánja magát. A levélíró ugyanis a vezércikkben egyáltalán nem érintett szempontot próbál becsempészni gondolatmenetének érvei közé, és maga mutat rá, hogy az olyan társadalmi jelenségek, mint az abortusz, eutanázia és így tovább erkölcsi kérdéseket érintenek, nem pedig politikaiakat, majd azt a látszatot próbálja kelteni, mintha az egyházakat csak azért bírálnák pártpolitikai állásfoglalások kinyilvánítása miatt, mert egyes pártok programjukká teszik az egyházak által képviselt ügyeket. Ez a logika nem kíván különösebb kommentárt. Az pedig, hogy nem emlékszik olyan esetekre, amikor egyházi közszereplők fogalmaztak meg pártpolitikai preferenciákat, és szólítottak fel híveket a szavazófülkében történő véleménynyilvánításra, vagy a levélíró memóriájáról, vagy az eseményeknek a rá jellemző sajátos értelmezési módszeréről árul el valamit. Rejtély marad, hogy miért kerül elő - érvként - Luther Kis kátéjából a 8. parancsolat magyarázata. De bizonyára félreértésen alapul: a cikkben ugyanis nem jelenik meg semmilyen állító „feltételezés” mások gyűlöletéről. Az írás kérdő mondatokkal mutat rá a kollektív imák hitelességének a kérdésére, majd ezután az egyház küldetése és Krisztus útmutatása alapján önvizsgálatra indít. Az olvasói levél írója a Merjünk mégis imádkozni címet adta írásának. A „mer" ige felszólító módjának többes szám első szentélyű alakjával azt a benyomást kelti, mintha a kérdéses cikkben valamilyen megfélemlítő szándék húzódna meg az imádság vallásos aktusával kapcsolatban. Ezzel az általa vetített fantomveszéllyel szemben szólít fel egyfajta mégis-morállal az imádság bátor gyakorlására. Nos, az üldözöttségnek ez az a reflexszerű reakciója és beidegződött attitűdje, amely a levélíró által „negyven év tudatformálásának” nevezett jelenség „jellegzetes terméke", nem pedig a publicisztikában felvetett gondolatok. Petri Gábor Több mint nyelvtan... Őszinte megbecsülésem azok iránt, akik az Evangélikus Élet szövegét áttekintik, gondozzák, és a cikkírók nyelvtani-stilisztikai hibáit jó szándékkal korrigálják. E felelősségteljes munkát szeretném segíteni egy megjegyzéssel. A megtisztelő felkérésre böjt 3. vasárnapjának igehirdetési alapigéjéhez írhattam néhány gondolatot A vasárnap igéje rovatban. Válaszol a rovatvezető Egyebek mellett a Sátánnak Krisztus által is nyomatékosított személyes valóságára is fölhívtam a figyelmet. A személyes létező gonosz megnevezését következetesen kis kezdőbetűvel: „sátánéként olvashattuk. így történik ez rendszeresen más cikkekben is. Távol áll tőlem a teológiai szőrszálhasogatás, pláne a Sátánnal való foglalkozás. Mégis jeleznem szükséges, hogy a kis kezdőbetű a személytelen erőként aposztrofált gonoszt, a nagy kezdőbetű pedig személyt jelent. Éppen ezért ez nem csupán nyelvtani, hanem fontos teológiai kérdés is. Mint tudjuk, az Ördög gyakran a részletekben bújik meg... Kovács László lelkész A sátán szó kis- vagy nagybetűs írásának kérdése meglehetősen összetett. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a sátán a héberben jogi szakkifejezés, a bírósági tárgyaláson az ügyészt, azaz a vádlót jelenti. Tehát az ördög „hivatalát” írja le a szó: „Azután megmutatta nekem Jósuafőpapot, aki az Úr angyala előtt állt, meg a Sátánt, aki jobb keze felől állt, és vádolta őt” (Zak 3,1); „Hallottam, hogy egy hatalmas hang megszólal a mennyben: »Most lett a mi Istenünké az üdvösség, az erő és a királyság, a hatalom pedig az ő Krisztusáé, mert levettetett testvéreink vádlója, aki a mi Istenünk színe előtt éjjel és nappal vádolta őket.«" (Jel 12,10) A sátán Isten előtt vádolja a bűnös embert, akit persze ő maga vitt bűnbe, csak azért, hogy vádolhassa, és Istentől - igazságára hivatkozva - elpusztítását követelhesse. A sátán Istent akarja eszköznek használni embergyilkos tervéhez. Isten válasza erre határozott nem. Istennek isteni megoldása van az ember bűnösségére: megigazítja. így áll helyre az igazság. Ez Isten igazsága, és az ő igazsága valóban isteni igazság. Mindebből kitűnik, hogy a sátán nem tulajdonnév, és-főleg nem személynév, a szót tehát ebből a megfontolásból kisbetűvel kell írni. Ennek ellentmondani látszik az egyházunkban hivatalos használatra rendelt, új (ökumenikus: protestáns-ortodox) fordítású Biblia gyakorlata, de tudni kell, hogy az ennek alapjául szolgáló héber Ószövetség nyelve nem ismer különbséget kis- és nagybetű között, a Nestle-Aland-féle görög Újszövetség pedig mind a szatán, illetve szatanász, mind a diabolosz (ördög) szót következetesen kisbetűvel írja. Következetesen kisbetűt használ a római katolikus magyar fordítás is. Ezzel nem kívánjuk kétségbe vonni, hogy a sátán személy. Néha el is látják személynevekkel: persze ezek is valamilyen funkciójára utalnak (Belzebub, azaz helyesen Belzebub „a Legyek Ura”; Lucifer: „FényVálaszol az olvasószerkesztő Az anyanyelvével hivatásszerűen foglalkozó ember számára mindig öröm, ha azt tapasztalja, hogy nyelvtársai érdeklődnek a nyelvi-nyelvhasználati kérdések iránt, hogy fontosnak tartják, miként nyilvánulnak meg szóban és írásban. Ezért is olvastam örömmel Kovács László lelkész úr levelét - még ha nem értek is egyet a benne foglaltakkal. S persze azért is, mert alkalmat ad arra, hogy egy helyesírási kérdésre irányítsuk tisztelt olvasóink figyelmét. Véghelyi Antal válaszának hasonlóképpen örültem - mert lényegében helyettem is válaszolt. Kétségtelen, hogy amikor a sátán szó írásmódjáról döntünk, a szófajára kell figyelemmel lennünk. Ha pedig a szó - ahogyan bemutatta - általában köznév, akkor helyénvaló kis kezdőbetűvel írni. Ez van egyébként összhangban a különböző magyar nyelvi kézikönyvekkel is, így szerepel a sátán A magyar helyesírás szabályainak szótári részétől a Magyar szókincstárig jó néhány kiadványban; vagyis az új protestáns fordításban olvasható nagybetűs forma számít kevésbé szokásosnak. Egy-két további megfontolással tudom csak kiegészíteni a rovatvezető által elmondottakat. Ami az Isten/isten írásmódját mint,követhető analógiát illeti, a kettős alak - sátán/Sátán - indokolható lenne a helyesírási szabályzat megfelelő rendelkezésével, így elvi szempontból nincs ellene kifogásom. Viszont való igaz, hogy nehézségeket okozna a gyakorlatban való alkalmazása. Tudniillik a kézirat-előkészítés, -gondozás során minden egyes esetben külön mérlegelni kellene, hogy éppen tulaj- . donnév-e a szó, vagy sem; és igen valószínű, hogy egyes esetekben az előkészítést végző olvasószerkesztő vagy korrektor - netán a rovatvezető - ítélete ellentmondana a szerzőének. Mármost ki tegyen ilyenkor igazságot...? És miként? hozó”, azaz ál-fényhozó stb.; ezeket természetesen nagybetűvel kell írni). De az ügyész is minden esetben személy, mégsem írjuk - a bírósági jegyzőkönyvek névelőt mellőző stílusától eltekintve - nagy ü-vel, mert ez nem a neve, hanem a tisztsége, feladatköre. Végül arról sem feledkezhetünk meg, hogy bizonyos fundamentalista protestáns irányzatok követői a sátán szót következetesen nagybetűvel, sőt névelő nélkül írják és igehirdetéseikben is így használják. Például: „Ha nem ügyelünk éberén, Sátán azonnal betör az életünkbe, mert Sátánnak a legkisebb rés is elég, hogy benyomuljon” stb. Vagy: „Sátán munkálkodik az ezotériában, a természetgyógyászatban stb.” Feladatuknak érzik „Sátán” műveinek a felkutatását, leleplezését, és ezt mintha nagyobb elánnal, szívesebben tennék, mint a sátán fölött mindenkor diadalmas, bennünket minden kísértése, cselvetése és egyéb praktikája ellen megoltalmazni tudó Krisztus hirdetését. Kovács László lelkész testvérünk érvelése természetesen logikus a maga nemében. Meg lehetne úgy is közelíteni a sátán szó helyesírásának kérdését, mint az isten/isten szóét: amikor egyben személynév is, akkor nagybetű, ha pedig „fajtamegjelölés”, mint például a következő szerkezetekben: „a görög istenek”, „Zeusz a főisten”, illetve „Zeusz görög isten”, akkor kicsivel. A gyakorlatban ez azonban elég nehézkesen alkalmazható szabály lenne. Döntő szempontnak végül is azt tartom, hogy a magyar protestáns egyházi valóságban a sátán nagybetűs írásmódja óhatatlanul teológiai állásfoglalást rejt magában a fundamentalista irányzatok mellett, ezért hetilapunk hasábjain továbbra is mindenképpen kerülném a használatát. Véghelyi Antal, A vasárnap igéje rovat vezetője Tovább bonyolítaná a helyzetet, hogy ha a sátán esetében bevezetjük a kettős alakot, akkor - ha következetesek akarunk lenni - így kell(ene) tenni az összes rokon értelmű szavával is: ez esetben hasonlóképpen kis- és nagybetűvel egyaránt írható lenne az ördög, kísértő, gonosz, diabolosz szó is. Érdekes, hogy Kovács László cikkének kéziratában az ördög következetesen kisbetűs. Vajon hogyan magyarázható ez az eltérés? Ha Sátán, akkor Ördög - ez lenne a következetes eljárás. Más oldalról vizsgálva a dolgot, tegyük föl a kérdést: vajon milyen előnnyel járna, ha az eddigi egységes írásmód helyett a jövőben meg lehetne választani a kezdőbetűt? Illetve: okozott-e zavart, félreértést a kis kezdőbetűs forma? Vajon nem derült-e ki így is egyértelműen lelkész testvérünk írásából, hogy „a Sátánnak Krisztus által is nyomatékosított személyes valóságára” is fölhívta a figyelmet? Nézzük az igehirdetésnek azt a részletét, amelyben a Sátán alakot sátán-ra. cseréltük: „Bár a »modern« teológia - különféle lélektani okokra hivatkozva - gyakran tagadja a sátán személyes voltát, mi azonban ragaszkodunk ahhoz, hogy Jézus nem beszélt volna személyes valóságként a sátánról, ha nem az lenne.” Nos: nézetem szerint semmi kétség nem lehet afelől, mit akart itt nyomatékosítani a szerző - nem a nagy kezdőbetű hordozza ugyanis ezt az információt, hanem magának a mondatnak a tartalma. Azt mondhatom tehát, hogy a kettős - választhatóan kis/nagy kezdőbetűs - alak bevezetése előnnyel nem járna, hátránnyal viszont annál inkább: az eddig egységes írásmód feladása bizonytalanságot szülne, vitatható esetek létrejötte lenne e lépés következménye. Dobsonyi Sándor, az EvÉlet olvasószerkesztője
