Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-04-01 / 13. szám
2 2007- április i. FORRÁS ‘Evangélikus ÉletS Ötszáz éve szentelték áldozópappá Luther Mártont Nem mindennapi életpálya kezdődött el a 16. század első évtizedének elején, amikor az erfurti egyetemen már magiszteri fokozatot szerzett fiatal mansfeldi tudós, „Martinus Luder" gyors elhatározással a város Ágoston-rendi kolostorának novíciusa, majd egy év után, 1506 őszén fogadalmat tett szerzetese lett. Viszonylag gyors egymásutánban követték egymást a rendi események: december 19-én a prior aldiakónussá, 1507. február 27-én a püspök pedig diakónussá avatta Luthert. Alig másfél hónappal ezután, április 3-án érkezett el a nagy nap: Johann Bonemilch von Laasphe mainzi megyés püspök a hatalmas erfurti dómban pappá szentelte a huszonnégy éves ifjút. Itt hallotta a szentelési imádság ősi szavait: „Add meg e szolgádnak, kérünk, mindenható Atyánk, az áldozópapi méltóságot, és újítsd szíve mélyén a szentség lelkét, hogy tőled, Istentől kapja meg a papságnak ezt a második rendjét, élete pedig legyen az erények példája.” Ezután beöltöztették a liturgikus miseruhába, a püspök pedig megkente a kezét a balzsammal kevert olajjal. „Isten nevében felhatalmazunk, hogy az evangéliumot olvassad, mind az élőkért, mind a holtakért!" - mondta a püspök, majd társaival együtt békecsókot adott a felszenteltnek. Az ezt követő napok az ünnepélyes első misére (Primiz) való felkészülés jegyében teltek el. A Mansfeldben lakó szülőkkel való egyeztetés után az apa és a rokonság számára május eleje kínálkozott alkalmasnak. Luther természetesen tanárát és felettes lelkipásztorát, Johann von Staupitzot is ott kívánta látni. Április 22-én egy régi barátjának, Johann Braun eisenachi vikáriusnak is hosszabb meghívólevelet írt. Ebben többek között ezt olvashatjuk: „A dicsőséges Isten, aki egyedül szent minden cselekedetében, arra méltatott engem, a gyarló és minden ízemben méltatlan bűnöst, hogy csodálatosan felemeljen, és mindent átfogó irgalmasságával magas szolgálatára elhívjon. Ahhoz, hogy ezt az isteni jóságot megháláljam, e rám bízott tisztet a legjobb erőmmel kell ellátnom.” Levelében arra kéri még barátját, hogy az ünnepség után maradjon nála a kolostorban, és legyen egy időre ott a cellatársa. 1507. május 2-án, Cantate vasárnapján került tehát sor a primíciára, az első misére. A fia döntésében csak részben megbékélt apa, Hans Luther, az édesanya, Margarete Lindemann, a testvérek és a széles rokonság húszfőnyi lovas bandériummal érkezett a városba. A nagybácsi, Konrad Hutter, valamint Luther egykori tanítója, Wigand Cüldenapf is eljött Eise- nachból. Az Ágoston-rendi kolostor templomában a mise bemutatásakor Lutheren minden korábbit felülmúló belső feszültség és félelem vett erőt. Egy későbbi Genezis-előadásában így emlékezett erre: „Úgy éreztem, halálos bűnt követek el, ha bármit elvétek a szent cselekmény szavainál. Amikor a misekánonnak ehhez a mondatához értem: »Áldozom neked, az élő, egyedül igaz Istennek...«, annyira megrémültem, hogy el akartam rohanni az oltártól, s ezt meg is tettem volna, ha a priorom vissza nem tart. Mert azt gondoltam: »Ki az, akivel te beszélsz?« Ettől kezdve nagy rémülettel olvastam a misét, és hálát adok Istennek, hogy ettől megszabadított.” Az oltáriszentség bemutatásakor történt jelenetet a Luther életét feldolgozó filmeken generációk egész sora is láthatta. Mély benyomást hagyhatott és talán hagy ma is sokakban a „Luther-élmény”: a stottemheimi vihar, az erfurti áldozatbemutatás, a kilencvenöt tétel kiszöge- zése, a wormsi helytállás, majd a pápai átokbulla... Áldozópap? Reformátor? Eretnek? Az erfurti papszenteléssel csírájában meginduló reformáció további alakulása és a kereszténység mai helyzete ötszáz év után a múlt egyoldalú értékelésének és egykori ítéleteinek átgondolását igényli: mindez a világ evangélikusságát önrevízióra, a római katolicizmust pedig revízióra serkentheti. ■ Dr. Fabiny Tibor (id.) Mintegy felezer résztvevő- 78 ország 140 evangélikus egyházának képviseletében 60 éves az LVSZ Folytatás az 1. oldalról Az egyetemi emlékünnepségen Carl-Gustaf Andren vette számba az indulásnál megfogalmazott célokat. A svéd teológiai professzor azon kevesek közé tartozik, akik még maguk is ott bábáskodtak 1947- ben a világszervezet születésénél. Hiba volna azonban egyszerűen „visszaemlékezésnek” gondolni a lundi egyetem pazar látványt nyújtó dísztermében tartott kétórás alkalmat. Egy ekkora, bolygónk hetvennyolc országának mintegy hatvanhatmillió evangélikusát tömörítő szervezet nem engedhet meg magának öncélú, új perspektívákat nélkülöző, meddő együttlétet - és nem is engedett. Az elmúlt hat évtized tanulságainak levonása után sor került a jövőbe tekintésre is, mégpedig egy sajátos „generációváltási” ceremónia keretében. A találkozó hét rangidős szeniorja szimbolikusan adta át a stafétát egy-egy fiatalnak. Víz, olívaolaj, persely, Biblia, kulcs, káté, dialóguskészséget szimbolizáló irattekercs - mindegyik tárgy a világ- szövetség valamely nemzedékről nemzedékre átörökített kincsét, alapelvét volt hivatva jelképezni. A vizet például - a kereszténység és az „örök élet forrása” mellett - a fizikai lét egyik legalapvetőbb feltételeként, a harmadik világ szenvedőinek legnagyobb szükségeként interpretálták. A persely a krisztusi közösségre jellemző anyagi közteherviselést jelképezte, miszerint „senki sem olyan szegény, hogy ne tudna adni, és nem olyan gazdag, hogy ne kellene elfogadnia segítséget”. Különleges privilégium volt magyarként jelen lenni ezen az ünnepségen, hiszen a lutheránus hagyományokat szimbolizáló kátét Pósfay György jelenleg Genfben élő nyugalmazott magyar lelkész adta át. O is annak a maroknyi csapatnak a tagjai közül való, akiknek hatvan évvel ezelőtt életük fontos fordulópontjává váltak a lundi események. Az ünnepség emlékezetes eseménye volt az LVSZ „Young Communicators” csapatának tízperces „üzenetcsomagja”. Multimédiás bemutatójuk mintegy summázata volt a világszövetség 2005ben útnak indított kommunikációs programjának. A fiatal kommunikátoroknak a szövetség vezetőségéhez címzett, szándékosan nyitva hagyott kérdése így szólt: „Mi készen állunk a következő lépésre. És te?” ■ Horváth-Hegyi DÉnes Jubileumi istentisztelet a lundi katedrálisban Szinte minden szinten A fiatalok képviselete a Lutheránus Világszövetségben ► A Lutheránus Világszövetség (LVSZ) megalakulásának hatvanadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepi alkalomhoz kapcsolódva a szervezet tanácsa is megtartotta aktuális ülését. A 2003-ban tartott winnipegi nagygyűlés óta veszek részt a tanács munkájában a kelet-közép-európai régió ifjúsági küldötteként;, éppen ezért ebben a tudósításban a fiataloknak az LVSZ-ben betöltött szerepéről szeretnék beszámolni az elmúlt négy év tapasztalatai alapján. A Lutheránus Világszövetség tudatosan törekszik arra, hogy befogadó közösséggé váljon. Ezt a célt szolgálják azok a rendelkezések is, amelyek meghatározzák a nők és a fiatalok arányát az egyes üléseken és kormányzati szinteken. Az 1984-es budapesti és az 1990-es curitibai nagygyűlés döntései alapján a küldöttek, tanácstagok és bizottsági tagok 40%-a nő, 20%-a pedig harminc év alatti kell, hogy legyen. Ezek a kvóták vonatkoznak az LVSZ által szervezett rendezvényekre is. A számszerű rendelkezéseken túl azonban a világszövetségben külön ifjúsági titkár (április i-jétől Roger Schmidt) is segíti az egyházak ifjúsági munkáját és a fiatalok integrációját az egyes tagegyházakban. A fiatalok képviselete az LVSZ-ben alapvetően két szempontból fontos. Egyrészt ők biztosítják a munka folytonosságát, másrészt az LVSZ élete során többször előfordult, hogy a fiatalok által megfogalmazott határozott üzenet radikálisan megváltoztatta a szervezet irányvonalát és az egyházi vezetők hozzáállását. Az afrikai fiatalok emelték fel például először hangjukat a HlV-fertő- zöttek és az AIDS-betegek megbélyegzése ellen, egyértelműen felszólítva egyházaikat a cselekvésre. Természetesen feltehetjük a kérdést, hogy a célkitűzések valóban megvaló- sulnak-e az érvényben lévő rendelkezések alapján. A kvóták ugyan hasznosak, de sok esetben az eredeti szándékkal ellenkező helyzetet eredményeznek. A fiatal nők például gyakran betöltik mind a női, mind az ifjúsági helyeket, egyes esetekben a laikusok és a felszenteltek egyensúlyát is ők tartják fenn. Ez a gyakorlatban a fiatal férfiak és az idősebb női vezetők távolmaradásához vezet. A fiatalok jelenléte önmagában nem biztosítja a megújulást sem, hiszen a kreativitást természetesen nem lehet kizárólag a fiatalok körébe „kiszervezni”. Hasonlóképpen irreális az a hozzáállás is, hogy az ifjúsági küldöttek a „fiatalok szócsöveként” szólalnak fel a tanácsban. A harminc év alattiakat ugyanúgy meghatározza kulturális hátterük és egyházuk helyzete, mint idősebb társaikat, éppen ezért ritkán lehet egységes „ifjúsági álláspontról” beszélni. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy az LVSZ politikája a fiatalok képviseletével kapcsolatban iránymutató. Mindannyian egyetértünk abban, hogy az evangéliumi üzenet fennmaradása szempontjából nélkülözhetetlen, hogy legyenek fiatalok egyházunkban és gyülekezeteinkben. Szívesen vesszük azt is, ha fiataljaink önkéntesként részt vesznek például a diakóniai munkában. Ha azonban a fiataloknak az egyházvezetésben betöltött szerepéről vagy a velük való érdemi együttműködésről van szó, már jobban megoszlanak a vélemények. Érdemes végiggondolnunk, hány harminc év alatti került be az új presbitériumokba a tavalyi tisztújítás során, hogy miként viszonyulnánk egy egyetemista korú felügyelőhöz, vagy hogy hány fiatal tagja van a zsinatnak, és miként hasznosítjuk a fiatalok tapasztalatait, meglátásait a gyülekezeti munka tervezése során. A hozzáállásbeli változás talán segíthetne abban, hogy a fiatalok jobban magukénak érezzék egyházunkat, és elkötelezzék magukat mellette. ■ W. Balicza Klára
