Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-03-11 / 10. szám

4 2007. március ii. KERESZTUTAK ‘Evangélikus ÉletB A születés evangéliumával í kezdődött... Szokatlan üzenetet hallhattak az adó-vevő készülék mellett ülők 1906. december 24- én az Amerika keleti partjainál horgonyzó hajók némelyikén. A gépből morzejelek helyett a Csendes éj dallama szólt, majd Lukács evangéliumából felolvasták a karácsonyi történetet. Egy ilyen szöveges, zenés rádióadás akkoriban szenzációnak számított, hiszen az elektromágneses hullámok segítségével addig csupán morzejeleket tudtak továbbítani. A világ mai értelemben vett első rádióadása tehát kicsivel több mint száz esztendeje volt hallható - akkor, amikor klasszikus értelemben vett rádió még nem létezett, csak tengeri adóvevő. Lukács evangéliumából Reginaid Fessenden - elektrotechnikát oktató professzor - olva­sott föl, aki egyben az adás technikai feltételeit is megteremtette. A Boston melletti Brand Rock rádióállomásán maga köré gyűjtötte családját és barátait, felolvasta Krisztus születésének történetét, felesége és egy barátjuk pedig karácsonyi dalokat énekelt. Lezárásként Fessenden rövid beszédet intézett a tengeren lévő férfiakhoz. A rádió tömegkommunikációs eszközzé válásának kezdete 1920-ra tehető, regge­li áhítatokat - mai nyelven szólva —1923-tól kezdve sugároznak. M Az Evangelisches Gemeindeblatt für Württemberg írása nyomán Kínában már a kommunista párt vezető köreiben is terjed a kereszténység ► A Kínai Népköztársaságban - ol­vasható az ideaSpektrum című né­met hetilap internetes oldalán - már a kommunista párt vezető kö­reit is elérte a kereszténység. Egy Baodingban (Hebei tartomány) lé­vő pártiskolában „lelepleztek” egy bibliakört. A China Aid Association (Kínai Segély- szervezet) híradása szerint mintegy negyven keresztény került előzetes le­tartóztatásba; közülük némelyeket na­pokon keresztül hallgattak ki, így példá­ul az iskola alelnökét, Geng Sudet, vala­mint a prominens pekingi jogászt, Li Baiguangot. Utóbbi vendégként vett részt a hívők által szervezett újévi ün­nepségen. Kínában erőteljesen nő a kereszté­nyek száma. A vallási ügyekkel foglalko­zó állami hivatal igazgatója, Yie Xiaowen szerint számuk eléri a százharmincmilli­ót; körülbelül húsz százalékuk katoli­kus. A hír szerint legtöbbjük az állam ál­tal el nem ismert házi gyülekezetekhez tartozik, mert így akarja kivonni magát a rezsim ellenőrzése alól. Az államilag jó­váhagyott protestáns „három önmozga­lomnak” az eddigi hivatalos adatok sze­rint tizennyolcmillió tagja van. M Forrás: www.idea.de Városmissziós hét lesz Budapesten A „Reményt és jövőt adok nektek” mottóval rendezik meg szeptember 16. és 22. kö­zött a budapesti városmissziót és az Új Evangélizáció nemzetközi kongresszust - kö­zölte budapesti sajtótájékoztatóján Marik József sebészorvos, a katolikus rendezvény világi felelőse. A városmissziós héten evangélizációs programokat tartanak a város hat forgalmas pontján felállított színpadokon, bevásárlóközpontokban és pályaudvarokon. A nemzetközi evangélizációs kongresszust a Szent István-bazilikában rendezik meg - mondta el Marik József-, továbbá szólt arról, hogy szeptember 21-ére az egész várost „megmozgató” eseményt terveznek: aznap Budapest több pontjáról fáklyás felvonu­lás indul a Gellért-hegyre, ahol majd közösen imádkoznak a városért. A rendezvény felelőse ezenkívül kifejtette: az összes budapesti plébániát felkérték, hogy vegyenek részt a programban. Eddig mintegy százharminc helyi közösség vála­szolt igennel, így reményeik szerint a nagyváros bármelyik részén látszik majd, hogy a katolikusok szeretnének „mondani valamit ennek a világnak”. A városmisszió papi felelőse, Blanckenstein Miklós újságírói kérdésre válaszolva kö­zölte, hogy várhatóan a többi keresztény egyház is párhuzamos programokat tart majd a városmissziós héten. Elmondta, a városmisszió előkészületeként szervezik az Elő' rózsafüzér Budapestért elnevezésű zarándoknapot. Május 12-én az élő rózsafüzér ki­lenc, egyszerre zajló gyalogos zarándoklatból áll majd. Az egyenként mintegy húsz ki­lométeres szakaszokon a gyalogosok érintik a városszéli plébániákat és kegyhelyeket. A Városmisszió Budapest 2007 elnevezésű rendezvényt az Esztergom-Budapesti Fő­egyházmegye szervezi, együttműködve a többi ország partneregyházmegyéivel. A vá­rosmisszió célkitűzései: segíteni a plébániákat a missziós lelkiség imádságos formálá­sában, támogatni a közösségeket, hogy az eltávolodottaknak utat mutassanak az egy­házba, valamint bemutatni a 20. században élt magyar vértanúkat mint a keresztény hitnek közöttünk élt jeleit - olvasható a sajtótájékoztatón közreadott anyagban. Az első városmissziót Bécsben szervezték meg 2003 májusában. H MTI Együtt - Isten sátora alatt ságtalanságokkal szemben, az evangéli­um értékrendjéhez mérik magukat. A fentiekre a Budapest hatodik kerü­letében tartott együttléten figyeltem fel. A Belvárosban első alkalommal lát­ta vendégül az imanapot egy katolikus közösség. A terézvárosi plébánia alag­sori termében gyűlt össze a közel öt­ven résztvevő, akiket Horváth Zoltán Ist­ván esperesplébános köszöntött (ké­pünkön). Elmondta, hogy ha csak egy nap erejéig is, de tavaly decemberben ő maga is időzhetett Paraguayban. Egy kisvárosban megtapasztalhatta, hogy milyen nyomorúságban élnek az ott lakók. De azt is, hogy a szegénységük­nél is nagyobb a hitük, Istenbe vetett reménységük. Nincs falu vagy város templom nélkül. Az egyik templomon meglepődve olvasta a táblát, hogy Is­tennek ezt a hajlékát egy magyar verbi- ta szerzetes építtette. „A szerzetes azóta hazatért, Kőszegen él...” - tette hozzá az esperes, és én tud­tam, hogy P. Hirth Vilmosról beszél, aki­nek soraira már hetekkel ezelőtt rábuk­kantam az interneten. A Szent Imre Missziósház rektora többek között ezt írta: „Mikor harminc év után hazajöttem Paraguayból, az első időszak nagyon ne­héz volt. Dél-Amerikaban a szegénység ellenére mindenki tele van életkedvvel, boldogok az emberek, és nagy az isten­éhségük. Itthon alig látni egy mosolygó arcot, s leginkább csak panaszkodnak az emberek. Ezen változtatni kell. Ha a múltat magaddal viszed a hátadon, ha­mar megfáradt öregember leszel.” ■ B. Pintér Márta ereje, hanem - ahogyan az imanapon éne­keltük is - „Jézus a fundamentuma”. Ha te­hát az egyház Krisztusra épül, ha őt képvi­seli a világban, akkor csodákat és győzel­meket élhet át. Nos, Paraguayban az indi­ánok közt lelki megújulás, ébredés van... zettel” kapcsolatban azonban egyértel­műen az elismerés szavai fogalmazód­tak meg. Paraguayi testvéreink Istennek adnak hálát azért, hogy a különböző ke­resztény felekezetek hiteles szolgálatot végeznek hazájukban: kiállnak az igaz­A nők ökumenikus világimanapját kö­vetően illik összegzést készítenünk ar­ról, hogy miről is szólt az idén március másodikára kitűzött esemény. E kérdés­re azonban csupán szubjektív válasz ad­ható. Az országszerte, különböző ke­resztény felekezetekben megtartott al­kalmakról minden résztvevő más és más üzenettel, gondolattal térhetett vissza otthonába. Számomra idén vált kézzelfoghatóvá, hogy az Egyház él és hatékony. Nem ön­magában létezik, nem magában van az A liturgiát bevezető országismertetés bírálóan szólt a dél-amerikai ország po­litikai, gazdasági helyzetéről. Nagy a sze­génység, nő a korrupció, a társadalmi in­tézményekkel szemben pedig bizalmat­lanság tapasztalható. Egyetlen „szerve­Paraguayban jártunk! Sohasem tudhatjuk, hogy egy-egy gyü­lekezeti alkalom milyen meglepetéseket tartogat... Szentgotthárdon és bajánsenyei le­ánygyülekezetünkben idén is készül­tünk a női világimanapra, bár - be kell, hogy valljam - egy kicsit kevesebb lelke­sedéssel, mint az elmúlt években. Elol­vastam az ismertetőt Paraguayról, a dia­képekhez tartozó leírásokat, a liturgiát, de azt gondoltam magamban, hogy e nép túlságosan távol áll és él tőlünk. Hogy dél-amerikai testvéreink történel­me, kultúrája és hitélete nálunk aligha fog bárkit személyesen megérinteni. Ám a múlt pénteki nemzetközi ökumenikus női imanap programja mégis óriási él­mény volt sokunk számára, és hitet erő­sítő „személyes találkozást” jelentett a paraguayi emberekkel. Mindezt elsősorban Vili atyának, a há­rom évtizeden át Paraguayban élt szer­zetesnek köszönhettük, aki valóban kö­zel hozta hozzánk az országot, az ottani embereket. P. Hirth Vilmos huszonki­lenc évesen, 1962-ben mint a Societas Verbi Divtai (Isteni Ige Társasága) nevű szerzetesrend felszentelt papja került a távoli országba, hogy ott Isten igéjét hir­desse, és keresztény kultúrát, értékeket közvetítsen, valamint segítséget nyújt­son az embereknek. Guarani nyelven az Istent Tupának mondják. Az ott élő emberek hite, felfo­gása szerint a láthatatlan, megfoghatat­lan, teremtményeit szerető Isten földi „képviselői” a papok. Ők azért vannak, hogy Isten végtelen szeretetét megmu­tassák, közvetítsék az embereknek. Ezért a lelkészeket tupaiknak, azaz „kis is­teneknek” hívják, és úgy is tekintenek rá­juk. Nehogy azt gondoljuk, hogy ez irigylésre méltó kiváltság! Sokkal inkább komoly elvárás és kötelezettség minden pap számára. S hogy valóban milyen fontos az ot­tani embereknek az Istennel való sze­mélyes kapcsolat, az Úr minden egyes emberhez szóló, személy szerinti szere- tetének megnyilatkozása, az leginkább talán az áldásban mutatkozik meg. Vili atya elmesélte, hogy amikor először ment ki újonnan „kapott” gyülekezeté­be, s ott meglátta az összegyűlt száz­százötven embert, úgy gondolta, kap­nak egy szép nagy ünnepi áldást. Fel­emelt kézzel, csekély spanyoltudással, latin szavakkal „fűszerezve” kezdte han­gosan, hogy „Áldjon meg benneteket az Atya...” De nem tudta végigmondani, mert elindultak felé az emberek szépen, sorjában, egyesével, hogy mindenki megkaphassa tőle személyesen a saját áldását! Mi idehaza sokszor az istentisztelet végét sem bírjuk kivárni - főként ha úr­vacsora is van -, és nem számít, hogy le­maradunk az áldásról. Van hát még mit tanulnunk! És van még mit tanulnunk ­nekem mindenképpen - Vili atyától a te­kintetben is, hogy miként beszéljünk a ránk bízottakról, miként szóljunk a „munkánkról” (a szolgálatunkról), és hogyan tegyünk bizonyságot Isten sze- retetéről. ■ Kollerné Loós Zsuzsanna P. Hirth Vilmos harminc éven át szolgált Paraguayban „Együtt - Isten sátora alatt” - ez volt a megadott címe az idei ökumenikus női világimanapnak, amelyen világszerte Para- guayért, a paraguayi asszonyokért, családokért imádkoz­tunk. És valóban ez volt az élményünk Szekszárdon is: együtt voltunk Isten sátora alatt. Együtt. Baptista, metodista, református, római katolikus és evangélikus nők, asszonyok közösen készültek és imád­koztak. Együtt. Fiatalabbak és idősebbek, paraguayi kapcso­latokkal bírók és az országról mit sem tudók. A péntek esti órákban százezrekkel lehettünk együtt lélekben az imádság hullámhosszán - Isten színe előtt, az ő sátora alatt. Átéltük Isten védelmet, biztonságot adó irgalmát is, amelyről a paraguayiak által összeállított liturgiában így ol­vashattunk: „Csodálatos, hogy amikor fejünket imára hajtjuk, Isten jelenlétét érezhetjük fölöttünk, mintha mindnyájunkat egy nagykabát takarna be.” Bizony nagy szükségünk van erre a megtapasztalásra ne­künk is, itthon is, amikor elbizonytalanodunk, elerőtlene- dünk. Hiszen nem ismeretlen számunkra sem a létbizonyta­lanság, a munkanélküliség, az agresszió... Isten szeretetet, biztonságot adó kabátjának, sátrának melege talán akkor volt a leginkább érzékelhető, amikor a szekszárdi evangélikusoknál összegyülekezett testvérek hangos szóval vagy magukban elcsendesedve dicsőítették az Urat - könyörögtek a paraguayi asszonyokért, családo­kért és hazánkért, saját gyülekezetükért, családjukért, sze­mélyes életükért. ■ Sefcsikné Dugár Éva

Next

/
Thumbnails
Contents