Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-09-24 / 39. szám
“Evangélikus ÉletS PANORÁMA 2006. szeptember 24. 7 Mi is a fundamentalizmus? ■ Fabiny Tibor (ifj.) Örülök, hogy Frenkl Róbert válaszok a felvetett kérdésre, üdvözlöm a szerkesztő tájékozódni kész széles nyitottságát, s megköszönöm, hogy elküldte nekem a különböző felekezetek és vallások képviselőitől befutott válaszokat, kérve, hogy - mint „ötletgazda” - én is fejtsem ki a kérdésről a véleményemet. Fontosnak vélem, hogy tisztázzunk fogalmakat, hogy tudjuk, mi az átfedés és a különbség a pie- tizmus, fundamentalizmus, litera- lizmus, verbálinspiráció, evangeli- kalizmus, törvényeskedés, mora- lizmus stb. között, hiszen a szavak tartalmi fedezet nélkül könnyen válhatnak megbélyegzés, címkézés eszközeivé. Frenkl Róbert fundamentalizmuskritikájával alapvetően egyetértek, ám az ő pozícióját én a másik szélsőségnek tartom, amely számomra szintén vállalha- tatlan. Mint legtöbb írásában, itt is keveredik a háború utáni ébredési mozgalom iránti nosztalgia mai szekuláris világlátásával. Pedig nosztalgiából nemcsak a mai nemzedéknek, de az ébredés egykori embereinek sem lehet megélni. Az ige mondanivalójának ugyanis mindig ma kell megszületnie, azt mindennap újra ki kell találnunk; ami tegnap lélek volt, ma már betű, ami tegnap evangélium volt, ma már törvény vagy kedves, nosztalgikus emlék csupán. Én bizony hiszek abban - mert mindennap megtapasztalom -, hogy a Szentírás napi igéi lehetnek útmutatók aktuális feladataink számára. Természetesen nem mágikusan, hanem értelmesen. De térjünk a témánkra! A fundamentalista szónak is több jelentése van. Szinte mindegyik negatív. Lesz majd egy pozitív vonatkozása is, amelyről szintén szólni kívánok. Híveink sokszor értetlenkedve panaszkodnak, nem értik, mi közük lehet az öngyilkos iszlám fundamentalista terroristáknak a Szentíráshoz hűséges jámbor keresztényekhez. A fundamentalizmus valóban olyan vallási jelenség, amely mindhárom mo- noteista vallásban: a zsidóságban, a kereszténységben és az iszlámban is fellelhető. Az is helyes észrevétel, hogy a vallás és a politika mindhárom világvallásban jelentkező sajátos keveredése és összefonódása is fundamentalizmus. A politikai érzelmekkel és indulatokkal összekeveredett hitvallás félelmetes és veszélyes szellemet engedhet ki a palackból akár a Közel-Keleten, Amerikában vagy Magyarországon. Mindhárom monoteista világvallás a kinyilatkoztatás vallása, s ezért mindegyikben a szent könyvnek (héber biblia, az ó- és újszövetségi Szentírás, Korán) központi szerepe van. A szent iratokhoz való viszony, azoknak isteni tekintélye, inspirációja és értelmezése mindegyik vallásban a hitélet alapjának, „fundamentumának” tekinthető. A fundamentalizmus ezért elsősorban herme- neutikai (bibliaértelmezési) kérdés. Az elnevezés egy 20. század eleji észak-amerikai protestáns mozgalomra utal, amelynek képviselői Fundamentals (Alapelvek) címen traktátusokat jelentettek meg, s a modernizmus ideológiájával szemben védelmükbe vették mindenekelőtt a Biblia tévedhetetlenségét és a hagyományos dogmatikai tételeket. Mint látni fogjuk, a fundamentalizmust joggal tekintik negatív jelenségnek, ezen a ponton azonban hadd utaljak egy pozitív aspektusára is! Ez pedig az alapokhoz való visszatérés igénye a tanításbeli torzulás, a korszellemnek engedő erózió idején. Talán meghökkentő, amit most mondok: ebben az értelemben bizony Jézus és Luther is „fundamentalista” volt. Ugyanis a Hegyi beszédben Jézus a kortárs törvénymagyarázókkal, a kor „modernjeivel” szemben Isten eredeti törvényére, a szeretet parancsára irányította a figyelmet, visszanyúlt a kezdetekhez, egészen a teremtéshez. (Persze a Hegyi beszédet úgy is értelmezhetjük, hogy a kor fundamentalistáival szemben érvelt.) Másfél évezreddel később a késő középkor divatos allegorizáló magyarázatai ellenében Luther és a reformátorok pedig Pál apostol nyomán az eredeti, jé- zusi alapokra, a fundamentumra (iKor 3,11!) vezették vissza a keresztény egyházat. Minden megújulási mozgalomban ezért szükségszerűen van egy ilyen értelemben vett pozitív „fundamentalista” gesztus. Ha a gesztus, a jó szándékú kor- rektívum megmerevedik, akkor ideológiává, fundamentalizmussá torzul. A következőkben a fundamentalizmusról mint negatív jelenségről szólunk. Nem véletlen, hogy a fundamentalizmus Észak-Amerikában elsősorban református s nem evangélikus környezetben jelentkezett. Mindennek okai hitvallásaink különbözőségére vezethetők vissza: szemben a református hitvallásokkal (Heidelbergi káté, Második helvét hitvallás) az Ágostai hitvallásban vagy Luther Kis és Nagy kátéjában nincs külön a Szentírásról szóló hittétel. Luther számára ugyanis az evangélium élő hangja a lényeges: az írott igét megelőzi a szóban hirdetett ige, az írás csak átmeneti állapot: az ige nem kíván betű vagy könyv maradni, mert azt igényli, hogy ismét szóvá váljon, hogy azt hirdessék. Luther mindvégig azt hangsúlyozta, hogy a Szentírás a Krisztusról szóló tanúságtétel („hang”), amely törvényként és evangéliumként szólít meg bennünket. A 17. századi lutheri ortodoxiában azonban megmerevedett a lutheri tanítás, s a Szentírás formai tekintéllyé, úgynevezett „papirospápává” torzult. Ekkor alakult ki a „verbálinspiráció” tanítása, amelyet egyik képviselője így fogalmazott meg: „A Szentírás szerzőit Isten írnokainak, Krisztus eszközeinek és a Szentlélek jegyzőinek és krónikásainak nevezzük... e szerzők Isten írótollai és az igét diktáló és inspiráló Szentlélek jegyzői és írnokai voltak" Evangélikus környezetben ezt a verbálinspiráci- óról szóló tanítást tekinthetjük fundamentalizmusnak. Amerikában az úgynevezett Missouri Synodban lett meghatározó ez a konzervatív, másokat (még az úrvacsora közösségéből is!) kizáró szemlélet. A bibliaértelmezés kérdése tehát alapvetően két csoportra osztja egyházainkat: konzervatívok és modemek, illetve fundamentalisták és liberálisok táborába. A konzervatívok közé tartoznak a német és a finn ébredési mozgalmak hatását tükröző evangélikus „pietisták”, illetve főleg a református és a szabadegyházakban megmutatkozó angolszász lelki hatásra utaló „evangelikál” (evangéliumi) keresztények, akik a megtérést s az új életben járást hangsúlyozzák. Az evangelikálok konzervatívok, de nem fundamentalisták! A pietisták élet-keresztények, a fundamentalisták könyvkeresztények. Ezért a legmélyebb ellentét a fundamentalisták és a liberálisok között van. Az egyik a Biblia minden szavát Isten igéjének tekinti (ez a „plenáris inspiráció”), míg a második a Biblia emberi-történelmi meghatározottságát hangsúlyozza. Az első sokszor hitetlennek véli a másikat, a második pedig csőlátásúnak, rajongónak nevezi az elsőt. Saját kutatásaim alapján verbálinspi- rációnak vagy fundamentalizmusnak nevezem azt a szemléletet, amely a Bibliát minden tárgyi szempontból tévedésmentesnek, tehát emberi szempontból, tudományosan (biológiailag, földrajzilag) történelmileg is csalatkozhatatlan- nak véli, mert szó szerint „igaz”-nak tekint benne mindent. Joggal mondta erre egy 19. századi gondolkodó (Coleridge), hogy az isteni „inspiráció” nem isteni „információt” jelent. Egy református szerző (Szabó Imre) úgy fogalmaz, hogy a fundamentalizmus az egész Bibliát egy zárt, harmonikus rendbe próbálja illeszteni, s ebből a teológiából tan lesz, abból pedig majd törvény. Ráadásul a különféle fundamentalizmusok is mind megalkotják saját zárt rendszerüket, amelyek sokszor a legélesebb ellentétben állnak egymással. Mindezt a szerző az emberi agy működésének illusztrálásával világítja meg. Közismert, hogy az agynak két féltekéje van: a jobb oldali az inspiráció, az intuíció, a szellemi látások helye, a bal oldali pedig a ráció, a logika, a gondolkodás központja. Amíg az eksztatikus megnyilvánulásokat képviselő karizmatikusok az agy jobb oldali féltekéjét, a racionalista fundamentalisták a bal oldalit abszolutizálják. Az előző csoport tagjainál csak a Lélek uralkodik, új kinyilatkoztatásokat ad, s az ige elsikkad. A fundamentalizmus esetében ennek fordítottja történik: a racionalitás válik uralkodóvá, amelyik elzárkózik a Lélek hatásaitól. Az előző a racionalitástól, az utóbbi a Lélektől fél. Jó, ha tudatosul bennünk, hogy a fundamentalizmus egyértelműen a modem gondolkodás mellékterméke, pontosabban a modem gondolkodással szembeni védekező ideológia, amely bár opponálja a modemitást, megmarad annak rendszerében. A fundamentalisták mindig is szeretik hangsúlyozni (legtöbbször persze másod- vagy harmadkézből szerzett információik alapján), hogy a legújabb kutatások „bebizonyították” a Biblia minden szempontú tévedhetetlen igazságát. Ez a szellemiség pedig idegen a Bibliától, hiszen saját ideológiájának alátámasztására kívánja használni azt. Fontos látnunk, hogy a Szentírás nem törvénykönyv, amelynek minden betűjének szó szerint kellene engedelmeskednünk. A Szentírás különböző korokban, különféle emberek által íródott, s így magán hordozza annak a komák a nyomait is, amelyikben keletkezett. A Szentírás a múlandó és tökéletlen emberi beszédbe öltözött isteni szó. Tetszett Istennek, hogy törékeny cserépedénybe rejtse az ő kincsét, az evangéliumot (2Kor 4,7). A Szentlélek által megvilágosított értelmünk segítségével beláthatjuk, hogy a Bibliának nem minden egyes szava Isten igéje. Isten igéje kétezer éven keresztül már akkor is szólt, amikor még nem volt Biblia. A bibliai szó a Szentlélek megelevenítő munkája következtében válik igévé, bibliai kifejezéssel a „Lélek kardjává”. A Szentlélek azonban a bibliai szavakat nem mechanikusan és automatikusan teszi kardjává. A Szentírást a Krisztushit fényében olvassuk, s azok a mondatok, amelyek ellentmondanak a szeretet elvének vagy Jézus történetének, nem válnak a Lélek kardjává. A bosszúzsoltárokat ezért nem választjuk igehirdetési alapigének. Vannak olyan szövegrészek, amelyek a történelemben nem megtéréshez illő, hanem mérges, például antiszemita gyümölcsöt teremtek. Ilyen például Mt 27,25: ,Az ővére mi rajtunk és a mi magzatainkon." (Károli-fordítás) Ez sem válhat a Lélek kardjává. Bármennyire is tiszteljük és szeretjük a Szentírást, vigyáznunk kell, hogy betűi ne váljanak külső törvénnyé számunkra. A törvény betöltése a szeretet. A bibliai szöveg központi üzenete az evangélium és nem a törvény, de az is igaz, hogy a törvény nélkül nem tapasztalhatjuk meg az evangélium erejét. Vigyázzunk, hogy hitünk centruma ne tolódjon el: ne a Bibliában, hanem az Atya, Fiú, Szentlélek Istenben higgyünk! A „Biblia-hit” („papirospápa”) - bálványimádás! Néhány évtizeddel ezelőtt egy, a Bibliát nagyon jól ismerő, ám a „Biblia-vallás” csapdáját elkerülni képtelen testvérrel folytatott vitámban egy gondolat segített számomra megvilágítani a lényeget: „Isten beszéde nem azért igaz és szent, mert meg van írva, hanem azért van megírva, mert igaz és szent!” Óriási a különbség! Ha ezt belátjuk, akkor elkerüljük az írás- hit, a fundamentalizmus veszélyét, s nem csinálunk merev, fenyegető törvényt az evangéliumból. A Szentírás betűje akkor válik a Lélek kardjává, ha a meghalljuk Isten hangját. A hit hallásból van, s ahhoz, hogy „hitből hitbe” halljunk, közösségre van szükség. Fontos, hogy az Isten igéje teremti a közösséget. Az egyház Isten igéje hirdetésének az eredménye, ám az is igaz, hogy azért hirdettetik Isten igéje, mert van egyház. Amint a Szentháromság Istenben és nem a Szentírásban hiszünk, úgy az Apostoli hitvallás értelmében hisszük az anyaszentegyházat és a szentek közösségét, de nem az egyházban hiszünk. Az írás olyan, mint egy partitúra: meg kell szólaltatni vagy el kell énekelni ahhoz, hogy megértsük; ennélfogva az egyház imádkozó, szolgáló és hűségesen tanúskodó közösségekben kel életre, és értelmezi az írást. A Lélek kelti életre a betűt. Mindeddig a fundamentalista írás-hit veszélyeiről szóltam. Mindazonáltal a (rejtetten vagy nyíltan) fundamentalista testvéreinket is szeretnünk kell. Valakit akkor szeretünk, ha megszólítjuk őt, ha párbeszédet kezdeményezünk vele. Mert mindenkitől tanulhatunk. A fundamentalistától például bibliaismeretet. Megbélyegzéssel, címkézéssel nem megyünk semmire. A szerző a Kamii Gáspár Református Egyetem professzora BÓLÉK ZOLTÁN: Fundamentalizmus iszlám szemmel TARISKA ZOLTÁN: Ki a fundamentalista a református egyházban? Először: olyan, mint fundamentalizmus, ha a szó szerinti értelmezését vizsgáljuk, csak pozitív lehet minden vallás követői számára, hiszen egyfajta visszatérés az eredeti kinyilatkoztatásokhoz, az Igéhez! Ám sajnos itt a magyarázatok, érvelések sántítanak, hiszen az Örökkévaló a kizárólagos hitet őbenne, a szeretetet s a kettőből értelemszerűen következtethető emberi segítséget, adakozást parancsolta! A fentieket nem kell értelmeznünk, hiszen tudjuk, miről van szó! A negatív értelemben vett fundamentalisták azok, akik tulajdonképpen Isten Igéjét megújítani, kizárólagosan „szektásítani”, torzítani igyekszenek! Természetesen „a gyökerekhez való visszatérést hirdetik”. Ezzel be is csapják sajnos az egyszerű, tudatlan hívőket! Elsősorban az úgynevezett „vahabiták” a „negatív fundamentalisták”, akik végső soron újítók, szektások! A vahabita szekta alapítójának Mohamed Abdul Vahabot tekinthetjük, bár személyesen inkább az iszlám „megtisztítása” volt a célja, de erőteljes törökellenesség fedezhető fel munkáiban. Viszont bizonyított az a tény, hogy ő az angol titkosszolgálat embereinek dolgozott, előkészítendő egy angol behatolást a britek számára fontos „hátországba”. Mindezek a történelmi események nagyjából 1740-től 1820-ig tartottak. (Később is voltak felkelések stb., de az ideológiai alapokat ebben a korszakban rakták le.) Fundamentalistának tekinthető minden olyan muszlim, aki ideológiai alapot ad háborúknak, terrorcselekményeknek, illetve akik más vallásúak lelki-fizikai megsemmisítésére hívnak fel vagy azt támogatják. Ugyanolyan megítélés alá esik számunkra az is, aki akár csak elméletileg ért egyet a fentiekkel! Vagy nem a párbeszédre törekszik! Ugyanis az iszlám korai szakaszában szerződéseket kötöttek más államokkal, törzsekkel s az úgynevezett „könyv népeinek" képviselőivel. Ezeket a szerződéseket be is tartották! A szerző a Magyar Iszlám Közösség elnöke A kérdést hallva legelőször az jutott eszembe: ez a szó a mai világban elsősorban az iszlám fundamentalistákkal összefüggésben jelenik meg. Egy olyan harcos, kizárólagos magatartást jelöl, amelynek a követői számára még a másik élete sem érték, ha az iszlám által vallott saját értékekről és azok megvédéséről van szó. Ez a fundamentalizmus elutasítandó. Mi a helyzet az egyházban? Szerintem a szót a liberális teológusok próbálják a bibliahű keresztyénekre ráhúzni. Ezzel az a baj, hogy a Szentíráshoz való hűség nem „fundamentalizmus”, hanem a fundamentumhoz való hűség. Erre pedig maga az írás kötelez minket (iKor 3,11 kk.). Ezért a Bibliához való hűségemért soha nem éreztem magam fundamentalistának. Ki a fundamentalista a református egyházban? Szerintem - ha van ilyen - csak az lehet, aki a maga látását harcosan képviselve, ellentmondást nem tűrve a Bibliához hű embereket akarja ezzel a negatív tartalmú szóval megbélyegezni azért, hogy saját liberalizmusát palástolja. A szerző református lelkész, a Bibliaszövetség tagja
