Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-11-12 / 46. szám
‘Evangélikus Éltó KULTÚRKÖRÖK 2006. november 12. !► 5 Honismereti diákakadémia ► Több mint három évtizede évente a honismereti akadémiákon találkoznak egymással a honismeretihelytörténeti mozgalom tagjai. Az akadémiák sikere adta tíz évvel ezelőtt az ötletet, hogy az érdeklődő fiatalok számára külön képzést szervezzenek. 1996-tól három évig Békéscsaba adott otthont a foglalkozásoknak, ifjúsági előadás-sorozatoknak, majd évente máshol tartották az egyre népszerűbb bentlakásos rendezvényeket. Idén Budapesten tartották a XI. országos ifjúsági honismereti akadémiát; témául az 1956-os forradalom kínálkozott. Az ország minden részéből és a határon túlról érkeztek a diákok november 2-án a Rózsák terén álló evangélikus kollégiumba. Negyvenöt résztvevővel kezdődött meg a program; négy pedagógus is elkísérte tanítványait. Halász Péternek, a Honismereti Szövetség, illetve Breinich Gábornak, a Budapesti Honismereti Társaság elnökének a köszöntője után következtek az előadások. M. Kiss Sándor történész 1956 örökségéről szólt, míg Csete Örs a forradalom helyszíneit mutatta be. Zika Klára az esemény Kárpát-medencei kisugárzásáról beszélt. Másnap ár. Marossy Endre a hadtörténész szemével elemezte a forradalmat, majd diákok - köztük a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem hallgatói - szóltak korreferátumokban a vidéki városok forradalmi eseményeiről. Az akadémia résztvevői délután ellátogattak a Terror Háza Múzeumba, egy kis környékismertető sétával egybekötve, este pedig Tóth Ilona szigorló orvos tragikus sorsáról láthattak filmet. Másnap ismét a diákoké volt a szó: a középiskolá- ~ sok mellett történelem szakos debreceni egyetemisták is tartottak korreferátumot. Vacsora után az előző estékhez hasonlóan jó hangulatban beszélgettek, ismerkedtek egymással a résztvevők. Húsz referátum hangzott el, jól tükrözve, hogy 1956 emléke mennyire élénken él az adott településeken. A jól megfogalmazott, történeti érdeklődést és lokálpatriotizmust mutató diákmunkák arról tanúskodnak, hogy készítőik a túlélőkkel való beszélgetés mellett levéltári kutatást is végeztek, illetve átnézték a korabeli sajtót. A művek némelyike méltó lenne a szélesebb körben való publikálásra is. Gyakran hivatkoztak a fiatalok tanáraik segítségére, pártfogására, bizonyítva ezzel, hogy a honismereti- helytörténéti kutatómunka vállalható feladatokat, egyszersmind lehetőségeket kínál a pedagógusok számára is. Különösen érdekes és hiánypótló volt az erdélyi fiatalok szereplése, akik az ottani magyarok - később oly szigorúan megtorolt -1956. évi szolidaritási próbálkozásairól adtak hírt. Vasárnap, az elhangzottak összegzése és a zárszó után egy szép és hasznos hétvége emlékével utazhattak haza a hallgatók, s a szervezőkkel együtt elmondhatták, hogy az idei találkozó is elérte nemes célját. ■ Róbert Péter Átadták a Károli Gáspár- díjakat Cseri Kálmán lelkész, Peres Imre ókortudós és Tóth-Máté Miklós író kapta idén a Károli Gáspár-díjat, amelyet Arató Gergely oktatási és kulturális államtitkár adott át a reformáció napja alkalmából kedden a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A tárca az 1997-ben alapított Károli Gáspár-díjat minden esztendőben azoknak adományozza, akik a biblikus tudományokban - fordítással, tanulmánnyal - kimagasló eredményeket értek el, vagy kiemelkedőt alkottak a magyar líra és próza nyelvi megújítása területén. A Károli Gáspár-díjat elnyerő Cseri Kálmán a Budapest-Pasaréti Református Egyházközség vezető lelkésze, a református lelkipásztori irodalom kiemelkedő művelője. A lelkészt a magyar nyelvű protestáns prédikációk és bibliamagyarázatok, lelkigondozói traktátusok sZerző- jeként nemcsak Magyarországon, hanem a határokon túl is széles körben ismerik. Károli Gáspár-díjat kapott Peres Imre ókortudós, teológus, a szlovákiai Pa- dány református lelkésze. Peres Imre új- szövetségi teológiával, hellenisztikus vallással, antik görög szövegekkel, andragógiával és kateketikával foglalkozik, az ókori görög sírfeliratok nemzetközileg elismert szakértője. Tóth-Máthé Miklós eddigi életművében a legjelentősebb csoportot a reformáció korának nagyjairól írott művei alkotják. M MTI Felismertetni a gonoszt Interjú Pindroch Csabával ► Harmincnégy évesen már egy sereg film és színdarab van mögötte, pedig nem elsőre került be a szín- művészeti egyetemre. Csak ízelítőül néhány cím: Valami Amerika, Kontroll, Fej vagy írás, Rokonok - és most a Mansfeld. Amikor az interjú előtt találkozunk, mégsem „a művész úr”, hanem egy pólós, farmeres, langaléta srác köszön rám, majd beviharzik a kávézóba. Pindroch Csaba körül sistereg a levegő.- Most megy a mozikban a Mansfeld című film, amelyben egy huszonéves fiatalembert alakít a tizenéves kölykök között. Milyen volt velük játszani?- Nekem arról szólt ez a szerep, hogy újra huszonegy éves lehetek. Levittem magamat az akkori szintemre.- Hogyan kapta a szerepet?- Érdekes módon. Úgy kezdődött, hogy találtunk a ligetben egy kiskutyát. Befogadtuk, és próbáltuk megkeresni a gazdáját. Azokban a napokban az egyik kereskedelmi tévé interjút csinált velem. Ebben elmondtam, hogy keressük a kutya tulajdonosát. Végül jelentkezett érte valaki, aki ismerte a Mansfeld című film rendezőjét, Szilágyi Andort. így kerültem kapcsolatba vele, aztán innen már csak egy lépés volt, hogy nekem kínálta a szerepet. A kész filmet egyébként sajnos még mindig nem sikerült megnéznem, annyi a dolgom.- Mivel foglalkozik mostanában?- Augusztus 20-a óta a Pesti Színházban Thomas Vintenberg és Mogens Rukov Az ünnep című darabját próbáltuk. Mi- chaelt játszom benne, egy szörnyű család rossz gyerekét. A darabbeli apánkról kiderül, hogy pedofil volt, és két testvérünket is fajtalankodásra kényszerítette ötven évvel ezelőtt. A hatvanadik születésnapján a legidősebb fiú kiborítja a bilit, én pedig a végén megverem apámat.- Hogy boldogul a szereppel?- Nagyon nehéz ezt a figurát eljátszani. Igazi negatív szerep, amiben meg szoktam bukni. De általa belekóstoltam valamibe, ami a legtávolabb áll tőlem, és mégis nagyon közel van hozzám. Egy vadállatot jelenítek meg, aki egy kicsit bennem is megvan; itt ezt kiélhetem. Fontosnak érzem, hogy hitelesen megmutassam: mi lakhat egy jónak tűnő emberben. A gyilkosokról a szomszédaik általában azt mondják, hogy milyen kedves, rendes embereknek látszottak. Ha van rossz, azt kötelességünk megmutatni a nézőnek, hogy felismerhetővé váljon. A színházi próbákkal párhuzamosan filmeztem is: Koltai Róbert Megy a gőzös című filmjét forgattuk.- Nem lehet könnyű bírni ezt a tempót.- Mindig mindent dupla energiával csinálok. A színházi premier előtt két- három nappal próba közben szédülni kezdtem, mert felment a vérnyomásom. Életemben először éreztem azt, hogy már nem vagyok húszéves. Figyelnem kell magamra, ha ilyen veszettül dolgozom. Egy rendező barátomnak van egy példázata ezzel kapcsolatban: a szerep megtalálása olyan, mintha egy gyors sodrású folyón akarnánk átkelni. Át lehet ugrani, egy pallón is átsétálhatunk, én azonban belevetem magam a vízbe, és átverekszem magam. Az egész életem arról szól, hogy küzdők. Bizonyítani akarok.- Önmagának vagy másoknak?- Másoknak. Mindig az érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam. Fontos, hogy szeressenek. Egy őszinte jó szóért mindenre képes vagyok. Tripla energiákkal küzdők azért, hogy tetsszem valakinek. A tragédiám, ha ez nem sikerül. Megbuktam már néhány darabban. Sőt általában tízből csak egyszer érzem azt, hogy sikerült.- Mikor érzi úgy, hogy sikerült?- Amikor öröm játszani, amikor magától halad előre a történet, és amikor nem érdekel, hogy ki mit mond.- Bizonyára nem csak az elismerés vágya hajtja...- Számomra a színház szolgálat, pró- fétálás. Vezetni kell az embereket, felismertetni a gonoszt, reményt, igazságot mutatni. A színésznek kutya kötelessége, hogy szolgálja azt, amit igaznak gondol. A színészen mint egy tükrön keresztül kell az isteni fénynek sugároznia - ha tiszta a tükör, és Isten is úgy találja, hogy használható. Ehhez csiszolgatom magam. Kötelességem, hogy a talentumaimat kamatoztassam, és mindent megtegyek azért, hogy adjak valamit a világnak.- Ferences gimnáziumba járt Esztergomban. Gyakorló katolikus?- Ez azért túlzás. Engem a gimnázium nagyon elriasztott a katolikus egyháztól. Ott és akkor nagyon rossz volt a bentlakásos iskola katonás fegyelme, jó mesz- szire el is távolodtam az egyháztól. Nagyon hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiheverjem azt a négy évet. Mivel akkor mindennap misére kellett járni, azóta nem járok. Talán eljön majd az idő, amikor megint visszatérek. De külön kell választani az egyházat és a kereszténységet. Az utóbbitól nem távolodtam el, és az egyházhoz is közeledem mostanában. Nemrég volt az esküvőm, és az egykori fizikatanárom adott össze minket; számomra a házasság szentség. Megtaláltam a személyes istenhitemet, amit nem feltétlenül az egyházi szertartásokkal tudok kifejezni.- Úgy tűnik, most nagyon jól van.- Igen. Megnősültem, vettünk vidéken egy házat, ami régi álmom volt. Párhuzamosan meg tudtam csinálni két nagyon jó munkát, ami anyagilag is jól jött azonkívül, hogy remekül éreztem magam bennük. A jegygyűrűmbe egy hullámot gravíroztattunk: egyszer fenn, egyszer lenn. Most éppen fenn. Hogy azért jó-e, mert előtte nagyon rossz volt, vagy azért, mert nemsokára megint rossz következik, nem érdekel. Most jól vagyok, és csak ez számít. ■ Jánosi Vali Császár Angela színművésznő irodalmi összeállításával emlékezett a Keresztyén Értelmiségi Fórum az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára október 30-án a buda- hegyvidéki evangélikus templomban. Bottá Dénes felvételén a művésznő mellett Mihályi Zoltán, az alkalom egyik szervezője. Két himnusz A Lutheránia Kolozsvárott ► Luther zsoltárparafrázisa, az „Erős vár a mi Istenünk...” kezdetű énekünk közép-európai evangélikus- ságunk himnusza. Fontosabb egyházi ünnepeink elképzelhetetlenek a felállva énekelt „254-es” ének nélkül. Johann Sebastian Bach „Ein feste Burg ist unser Gott” című kantátája az „Erős várunk” elementáris erejű, himnikus feldolgozása (BWV 80). Többek között ezt a reformáció ünnepére készült kantátát adta elő a Lutheránia ének- és zenekar Kolozsváron október 22-én este az evangélikus templomban, nemzeti ünnepünkre emlékezve. Kolozsvár, Erdély fővárosa ezer szállal kapcsolódik a magyar kultúrához, ezért fel sem merülhet a kérdés, mit is keres ott egy magyar kórus. A Lutheránia énekkara szellemi értelemben „hazamegy” a kolozsvári evangélikusok templomába. Kendeh-Kirchknopf Gusztáv ennek a gyülekezetnek volt a lelkésze, míg 1926-ban menekülni kényszerült a román hatóságok elől. Ekkor került Budapestre, a Deák térre lelkésznek, ahol többek között újraszervezte a gyülekezet „dalárdáját”, a Lu1956-jának szimbolikus helyszínén, a Házsongárdi temetőben is, ahol ötven évvel ezelőtt, halottak napján csendes megemlékezést tartottak a magyar forradalom elesettjeinek emlékére. A hatalom itt talán még a magyarországinál is könyörtelenebből csapott le a megemlé- kezőkre: többéves börtönbüntetésre, a Duna-deltába való internálásra ítélték a résztvevőket, akiknek a legnagyobb bűnük az volt, hogy elénekelték a magyar himnuszt. A vasárnap esti kantátazenés áhítat volt a kolozsvári evangélikusok 1956-os megemlékezésének csúcspontja. Ador- jáni Dezső Zoltán bevezető áhítata után dr. Cseh Áron Gusztáv kolozsvári főkonzul ünnepi beszéde nyitotta meg az alkalmat. Az ünneplő gyülekezet teljesen megtöltötte a templomot; az eseményt a testvéregyházak püspökei is megtisztelték jelenlétükkel. A már említett BWV 80 előtt még két Bach-kantáta szerepelt műsorón: a BWV 5 (Wo soll ich fliehen hin) és a BWV 84 (Ich bin vergnügt mit meinem Glücke) szólókantáta Zádori Mária előadásában. Az este szólistái rajta kívül Schock Atala, Szabó Sebestyén és Holló Csaba voltak. A kórust és a zenekart dr. Kamp Salamon vezényelte. Dr. Kamp Salamon, dr. Cseh Áron Gusztáv és felesége, valamint Adorjánt Dezső Zoltán a zenés áhítat utáni fogadáson therániát. Az ő működésétől kezdve tekinthetjük a mai értelemben vett gyülekezeti, egyházi kórusnak a Lutherániát. A régi karnagy fényképe már a templom sekrestyéjében „ráköszönt” a vendégekre, emléktábláját pedig a templom belső falán nézhették meg. A Lutheránia énekkara Adorjánt Dezső' Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke meghívásának eleget téve, a Déli Egyházkerület támogatásával jutott el Kolozsvárra. Október 22- én, vasárnap délelőtt istentisztelet keretében szolgált először a kórus. Magyar szerzők - Kodály Zoltán és Kapi Gyula - kó- rusműveit adták elő; orgonán Mekis Péter működött közre. A Protestáns Teológiai Intézet ebédlőjében elfogyasztott ebéd után a kórus tagjai megtekinthették a város legfontosabb nevezetességeit. Erdélyben mindig megrendíti az embert a gazdag nemzeti múlt, a küszködésekkel teljes közelmúlt és jelen, valamint a néha reménytelennek tűnő jövő feszültsége. Különösen így van ez, ha helyi emberek mesélnek múltról, jelenről, jövőről. A vendégek jártak Kolozsvár Bach 80. kantátáját mindig felemelő érzés énekelni. Ezt a felemelő érzést azonban Kolozsváron elhomályosította egy másik élmény. A kantáta végeztével felhangzó taps lecsendesedése után elhangzott a magyar himnusz, illetve ahogyan Adorjáni Dezső Zoltán fogalmazott, „nemzeti imánk”. Leírva talán „papos” szófordulatnak tűnik, a kolozsvári evangélikus templomban azonban valóban imádsággá nemesült Kölcsey költeménye. Felzendült benne a múlt minden fájdalma és elnyomása, amikor a magyar himnusz eléneklése ezen a helyen bűncselekménynek számított; s felzendült benne a jövőért érzett aggodalom és hit, melyre oly nagy szükségünk van határon innen és túl. Különféle nyelvi és kulturális gyökerekkel rendelkező evangélikus egyházunkban nem szerencsés, ha nemzeti és egyházi identitásunkat összemossuk. Luther Márton és a magyarok himnusza 2006. október 22-én azonban úgy talált egymásra Kolozsváron, hogy minden jelenlévőnek valódi ünnepet jelentett. ■ Kertész Botond
