Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-02-12 / 7. szám
‘Evangélikus ÉletS MOZAIK 2006. február 12. 11 Utcai valóság(os)só Mikor megenyhül egy kicsit az idő, alábbhagy a hideg szorítása, és eltűnnek a mocskos hóbuckák, lépten-nyomon sóba botlanak a fővárosi utcákon közlekedők. A lassan „sózáskultusznak”, „sómániának” is beillő tevékenység oka nyilvánvaló: a csapadékos idő és a nagy hideg beálltával csúszóssá váló utak biztonságosabbá tételéhez - nem találva más hathatós eszközt - szükséges a közlekedési útvonalak sózása. Külön erre kialakított célgépek járják az utakat, s puttonyukból pergetik a kristályokat. A járdákra pedig a lakók, házmesterek (bocsánat, házkarbantartók) juttatják ki a nátrium-kloridot abbéli - tegyük hozzá, jogos - félelmükben, hogy nehogy elcsússzon valaki az általuk felügyelt területen. Ez esetben ugyanis komoly büntetésre számíthatnak. De miért szükséges, hogy tonnaszám kerüljön só a közterületekre? A Fővárosi Közterület-fenntartó Részvénytársaság határozottan állítja, hogy nincs más lehetősége a csapadékos, hideg, téli időszakban, mint hogy sózza a felületet. Egyrészt rendelet kötelezi arra, hogy járható állapotban tartsa az utakat, másrészt enélkül összeomlana a tömegközlekedés. Továbbá hatalmas társadalmi nyomás is nehezedik rá, hiszen Budapesten - szemben például a skandináv országokkal, ahol tudomásul veszik, hogy télen havazik, és alkalmazkodnak ahhoz a helyzethez, hogy havas az utak felülete - elvárás, hogy minden körülmények között „fekete” úton lehessen közlekedni. A közönséges só pedig kézenfekvőén szolgálja e célokat, mert olcsó, fizikai sajátosságai révén pedig csökkenti a víz fagyáspontját, ezáltal olvadást hoz létre. A cseppfolyóssá váló anyag pedig már el tud tűnni a felszínről. Éppen ez a bökkenő! Igaz, szigorú technológiai utasítás tartalmazza, hogy a sóval kevert, latyakossá váló havat tilos a fák tövéhez halmozni, s arról is szól a szabályzat, hogy takarékosan kell bánni a fagyásgátlóval, de hogy ez valóban így történik-e, arra senki nem mer, nem tud garanciát vállalni. Hiszen a csordogáló lé leendő útját aligha lehet egészen pontosan meghatározni; de akkor sem jobb a helyzet, ha a folyadék tervezetten és irányítottan maradéktalanul a csatornába kerül. Ugyanis a felszínről a talajba jutó sós lé nemcsak a növények gyökérzetében képes maradandó károsodást okozni - ami a növény elpusztulásához vezethet -, hanem épített környezetünkben is. A csatornába kerülő oldat az építőanyagokban indít el visszafordíthatatlan folyamatokat, kikezdi a betont, az építőkövet, és mindenekelőtt a vasat. így pusztulnak csatornáink, vízvezetékeink, ezért válik gyakorivá a csőtörés, de romlik a sínek, hidak, útszerkezetek és burkolatok állapota is - mindezért nem kis részben a nátrium-klorid felelős. A vegyület végül ÜZENET AZ ARARÁTRÓL Rovatgazda: Jerabek-Cserepes Csilla az élő vizekbe kerülve folytatja tovább a rombolást, hiszen akármilyen nagy a vízhozama egy édesvizű folyónak, nem sajátossága, legfőképp pedig nem válik előnyére a magas NaCl-koncentráció. Képzett közgazdászok egészen biztosan pontos adatokat tudnának szolgáltatni arról, hogy mennyi kárt okoz a Budapesten évente - az időjárás függvényében - kihelyezett huszonhárom-huszonötezer köbméter só, de nem hiszem, hogy téved az a laikus, aki azt feltételezi, hogy százmilliókról lehet szó. Igaz, hogy a legolcsóbb, legelterjedtebb fagymentesítési eljárás valóban a sózás, s úgy tűnik, belátható időn belül nem is fogja felváltani más - hatásmechanizmusát tekintve hasonló - anyag. Például a legfőbb lehetőségként sokszor emlegetett magnézium-klorid, amely valójában csak egy kicsit kedvezőbb megoldás, hiszen kloridtartalma miatt valójában ez az anyag sem környezetbarát. Mindössze annyi állítható bizonyosan, hogy kevésbé - másképpen mondva lassabban - rombol. Ezek mellé felsorakoztatható még néhány alternatív csúszásmentesítő, de felhasználóik körében ezek sem örvendenek valódi népszerűségnek. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a lakossági hulladékudvarokban kapható, kis kiszerelésű anyagokból összesen nem fogy el annyi, mint a sózásra használatos ipari sóból. Mi hát a megoldás? Van-e olyan eljárás, amely hatékonyan alkalmazható a csúszásmentesítésre, ugyanakkor nem károsítja a növényeket és az építményeket? Érdemes lenne például ebben a kérdésben is - mint oly sok másban - meghallani a környezetvédők hangját. Azo- két, akik jó szándéktól hajtva felelősséget éreznek, s ami még fontosabb: tesznek is valamit környezetünk, életterünk jobbításáért. Ok dolgozták ki (s bevált külföldi példák alapján szorgalmazzák) az alternatív megoldások elterjesztését, de - valljuk be - az ipari só ezekkel történő teljes körű felváltása nem tudná biztonsággal produkálni a megszokott, megkívánt eredményt. Vagy a hatásuk, vagy az áruk, vagy a felhasználásuk technológiája miatt nem tudják kiszorítani a jól bevált sózást. A megoldás igazi kulcsa a mértékletesség lehet - még akkor is, ha elismerjük, hogy valóban nehéz, csaknem lehetetlen egyértelműen meghatározni, hogy mekkora az a mennyiség, amely ténylegesen csökkenti a balesetveszélyt, ugyanakkor nagyobb károkozás nélkül egy-egy alkalommal még kijuttatható. De az bátran megállapítható, hogy a most felhasználtnál kevesebb is elég lenne! Hiszen a csapadékot követő száraz napokon csaknem mindenhol vastag sóréteg fedi az immár szárazzá vált úttesteket és járdákat. Takarítók tucatjai fáradoznak ilyenkor azon, hogy a piszkos, egyszer már felhasznált, zsákszámra gyűjthető sót összetakarítsák. (Vajon felhasználják-e legalább még egyszer?) De a mértéktartóbb felhasználás mellett természetesen megoldást jelenthetne az is, ha nemcsak a legagresszívebb ipari sót szórnák ki a köz- és magánterületekre, hanem várható hatásaikat elemezve - s a környezetvédők ajánlásait figyelembe véve - mindenhol azt az anyagot használnák, amely adott esetben és az adott helyszínen a legkevésbé romboló hatású, emellett a legcélszerűbb. „Ti vagytok a föld sója” (Mt 5,13) - mondja jézus, amikor a tanítványainak fontosságukról beszél, hangsúlyozva egyben ennek az egyedi anyagnak a jelentőségét is. S valóban, a köznapian egyszerűen sónak nevezett nátrium-klorid nélkülözhetetlen vegyület bolygónkon, valamint az emberi sejtek, testnedvek alkotórésze. Tengereinkben jelentős mennyiségben megtalálható oldott formában, és bányászható a szárazföld belsejében, az egykori óceánok helyén. Az élőlények jelenetős része csak sós közegben tud élni, sőt érzékenyen reagál a koncentrációváltozásra. De az ember sem nélkülözheti, hiszen tisztított változata nélkül többféle súlyos betegség, teljes hiányában pedig pusztulás várna ránk. Értékes, hasznos és nélkülözhetetlen ez az étkezéskor az asztalunkon is megtalálható kristályos, fehér anyag. Értékes, s mert - még! - dúskálunk benne, olcsó. Annál azonban mindenképpen drágábbnak kell tartanunk, semhogy mértéktelenül szórjuk az utcára, hosszú távon jelentős, esetleg jóvátehetetlen károkat okozva épített és természetes környezetünkben egyaránt. A sóért is, a környezetért is kár. ■ Gyarmati Gábor EBERES Az egészséges emberért A tél örömei Hosszan váratott magára az igazi tél, de pár nappal ezelőtt hirtelen ránk tört a valóban hideg idő. Sikkes dolog manapság szidni az időjárást. Ilyentájt mindenki azon kesereg, milyen borzasztó hideg van. Pedig egyszerűen csak tél van. A zord időnek is megvannak a maga örömei. Hiszen a mínusz 15-20 fokos jeges hideggel együtt jött a szikrázó napsütés is, ami mindannyiunk napjait szebbé tette. Elmúlt a boron- gós idő, amely levertté, fáradttá és idegessé tett bennünket a hétköznapokban. A napsütés - a hideg ellenére - jobb kedvre derített bennünket. A fagyos idő dacára sokan kaptak kedvet ahhoz, hogy elmenjenek a családdal korcsolyázni, kirándulni a hegyekbe vagy egyszerűen csak sétálni a közeli parkba. Ezek az emberek talán nem is sejtik, hogy evvel mennyi mindent tettek az egészségükért. Hiszen - elűzve a téli depressziót - a napsütés jobb kedvre hangolta őket, a mozgással pedig sikerült valamit tenniük a téli többletkilók leküzdéséért. Ezenkívül azonban - ahogyan azt már biztosan sokan sok helyen olvasták - szükség lenne a helyes, főleg zöldségben, gyümölcsben bővelkedő táplálkozásra, hogy vitamin- és ásványianyag-raktáraink télen is fel legyenek töltve. Mindez pedig azért fontos, hogy immunrendszerünk ellenálló legyen az ősztől tavaszig tartó időszakban, amikor igen gyakoriak a vírusos megbetegedések. Sajnos azonban nem mindig süt a nap, borongós időben nincs mindig kedvünk kirándulni, és télen nem jutunk annyi zöldséghez, gyümölcshöz, mint amennyihez szeretnénk, így immunrendszerünk könnyebben legyengülhet az évnek ebben a szakaszában. Immunrendszerünk megerősítésében nyújthat segítséget a Béres Csepp, amely már több évtizede bevált magyar készítmény. A Béres Csepp olyan arányban tartalmaz ásványi anyagokat és nyomelemeket, amilyenben azt a szervezet igényli, így hozzájárul szervezetünk ideális működéséhez, immunrendszerünk megerősítéséhez a veszélyeztetettebb, téli influenzás időszakban is. A tapasztalatok szerint a Béres Cseppet az optimális hatás kialakulásának érdekében a megfelelő adagban, 6 hétig kúraszerűen kell szedni. Napi 2x20 Béres Csepp és a felszívódásához nélkülözhetetlen C-vitamin szedésével megerősíthetjük immunrendszerünket, hogy élvezhessük a tél adta örömöket, és egészségesen várhassuk az első tavaszi napsugarakat. A Béres Csepp® vény nélkül kapható roboráló gyógyszer. A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét! EVÉL&LEVÉL&EVÉL&LEVÉL Ellenszélben? Napjainkban mintha erősödne az egyházzal és a hívőkkel szembeni ellenszenv. Mintha, mert nem biztos, hogy nagyobb az ellenszenv, mint mindig is volt, csak most felszínre került. A sokat emlegetett negyven év alatt dicsőség volt egyházellenesnek lenni. Aztán hirtelen mintha eltűntek volna az ellenzők. Mintha, mert nem tűntek el, csak éppen a felszín változott. A Szentírás tanúsága szerint az egyház, a hívők mindig kisebbségben vannak, még ha a látszat mást is mutat. Az egyháztagok közül sokan panaszkodnak, tiltakoznak, féltik az egyház életét, jövőjét, pedig örülnünk kellene. Az egyházra a legnagyobb veszély a közömbösség. Örülnünk kellene az ellenszélnek, mert az talán elfújja közülünk a közömbösséget és a kényelmet, és tudatosítja bennünk, hogy ha egyházat akarunk, akkor nekünk kell tennünk valamit - sokkal többet, mint amennyit szoktunk tenni, mert azt nem várhatjuk el, hogy a Heróde- sek és Pilátusok támogassák az egyházat, és járjanak el az istentiszteletekre helyettünk. Sokszor hallani, hogy a kereszténység helyzete ma egyre inkább hasonlít ahhoz, amilyen az első századokban volt. Lehetséges, szeretnénk is annak a kornak az erejét, az élő hitet, de nem akarjuk vállalni a másik felét, a megvetést, a gúnyt, talán az üldözést. Méltatlankodunk, emberi jogokra hivatkozunk, pedig Jézus azt mondja: „Boldogok vagytok, ha énmiatxam gyaláznak és üldöznek titeket... ” (Mt 5,11) Szilas Attila (Győr) Levél egy családi istentiszteletről Először nem akartam leírni, de mivel napok óta kísér ez a szívmelengető élmény, úgy érzem: nem tehetem meg, hogy nem írom le. Olyan belső késztetést érzek, olyan nagy örömöt, hogy meg kell osztanom másokkal is! Családi istentiszteleten vettem részt január egyik vasárnapján a kelenföldi evangélikus templomban. Kórházból indultam; kedves betegtársaim segítettek az öltözködésben, mert mindenképpen templomba szerettem volna menni. Az útvonal egyszerű volt, nem kellett a villamosról átszállnom, és a rövid gyalogolást is kibírtam. Már énekeltek a templomban, amikor odaértem. Anyukák, apukák és gyerekek ültek, álltak bent, volt, aki éppen a helyét kereste. Azután a lelkész az oltár elé hívta a gyermekeket, és ők minden húzódozás nélkül, azonnal mentek. Félkörbe állva hallgatták. Nem volt párbeszéd, a feltett kérdésekre nem volt hangos válasz, mégis mindenki érezte, lelki füleivel hallotta, hogy felelnek a gyermekek. Engem mindez leginkább arra emlékeztetett, amikor még „vasárnapi iskolás” voltam (régen vasárnap délutánonként a gyerekeknek külön igemagyarázatot tartottak), és így figyeltünk a „tisztelendő bácsira”: nem szóltunk, de ő látta rajtunk, hogy értjük, és tudta, hogy gondolatban mit felelünk. A néhány nagymama és a szülők mind együtt voltunk ebben a nagy figyelésben - persze ebbe a gyermekek arcának figyelését is bele kell érteni. Éneklés, igehirdetés következett, egyes gyülekezeti tagok imát mondtak, majd az egész gyülekezet jól hallhatóan kérte a Mindenhatót: „Urunk, hallgass meg minket!” Bűneink megvallása után az oltár elé mentünk úrvacsorát venni. Nemcsak a nagyok, hanem a kicsi gyermekek is. Ők simogató áldást kaptak a buksijukra és egy-egy mosolyt, amelyet viszonoztak is. Köszöntöttük egymást a béke jelével - kézfogással és meleg mosollyal -, de nem csak a mellettünk ülőt: volt, aki felkelt a helyéről, és távolabbra is elment kezet szorítani. A befejező éneket nem a padban ülve (és az énekeskönyvet pakolgatva...) énekeltük, hanem mindenki kijött a padsorokból, és kört alakítva, egymás kezét fogva énekeltünk. Gyülekezeti tagból gyülekezeti tagba áradt át a szeretet, az együvé tartozás, az Urunkban megvalósuló testvériség érzése. Tudom, sokan még nem értenek egyet az új istentiszteleti formával, liturgikus renddel - talán kicsit az ő számukra is írtam le a fentieket. Családom körében mindenkinek elmondtam, hogy milyen jó volt ott lenni azon az istentiszteleten. Dr. Vándor Antalné (Budapest) ^RDfTÉS__________________________________________________________________________________________________________________________ EKME-nap Az Evangélikus Külmissziói Egyesület (EKME) szeretettel hív és vár mindenkit közgyűléssel egybekötött Külmisszió belföldről című missziói napjára február 25- én, szombaton 10 és 15 óra között a Deák téri gyülekezet nagytermébe. Program: 10.00: Áhítat - Gerőfi Gyuldné, a Deák téri gyülekezet lelkésze 10.30: Előadás: Hol a helye a külmissziónak a magyar gyülekezetekben? - )oó András, az Indiából hazatért tanár, misszionárius 11.30: Szünet 11.45: Közgyűlés 13.00: Ebéd 13.30: Dél-afrikai képes beszámoló - Fábián Attila, az Evangéliumi Pünkösdi Közösség egyházelnöke 14.30: Útra bocsátó áldás A felnőttek összejövetelével párhuzamosan tábortalálkozót tartunk a tavaly nyári piliscsabai gyermektábor résztvevői számára. SZERETETVENDÉGSÉGRE... Kelt almafánk Hozzávalók körülbelül 30 darab fánkhoz: 50 kg alma, 4 tojás, 60 dkg liszt, 2,5 dl tej, 4 dkg élesztő, 1 kiskanál só, 10 dkg cukor, 5 dkg mazsola, 5 dkg darált mogyoró vagy dió, 2 evőkanál barackpálinka, a sütéshez olaj, a tetejére porcukor Az almát megtisztítjuk és lereszeljük. Az élesztőt a cukorral a meglangyosított tejbe morzsoljuk és megfuttatjuk. A mazsolát a barackpálinkába áztatjuk. A tojásokat fölverjük egy mély tálban, beleszórjuk a lisztet és a sót, a darált mogyorót vagy diót, a lereszelt almát és a leszűrt mazsolát. A megfuttatott élesztővel együtt jól kidolgozzuk és letakarva a kétszeresére kelesztjük a tésztát. Lisztezett deszkán ujjnyi vastagra nyújtjuk, pogácsaszaggatóval kiszúrjuk, és forró olajban - mint a farsangi fánkot - mindkét oldalát pirosra sütjük. Az olajból kivéve lecsöpögtetjük és porcukorral meghintjük a fánkokat.
