Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-02-12 / 7. szám
8 2006. február n. FÓKUSZ ‘Evangélikus ÉletB Reményik Sándor Egy téli tölgy levélre Arkosy Lajosnénak E levelet a hegytetőn találtam, Hóban feküdt, az erdőhöz közel, Fákról hullt gyémántporral beszitáltan. Míg zöld volt, írni rá nem lehetett. De hogy megbámult, megkeményedett: Az írásfelcsíllámlik rajta, S tűnődvén, lelkem elsóhajtja: Kellett a dér, a tél, a hóvihar, S a zúzmara, a zordfényű palást, Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar. Kolozsvár, Hója, 1922 Hát mégiscsak van ökumené?! Gondolatok az ökumenikus imahét kapcsán ■ Füller Tímea ..........................................v .................................................. Ha jól meggondolom, már a gyümölcslé is gyanús volt azzal a halványlila árnyalatával, de annál még szerényen mosolyogva türtőztettem magam. Mégiscsak testvérem ez a kotyvasztógép itt, aki megkínált ebéddel. A gulyáslevesnél azonban nem bírtam tovább. Egész konkrétan a tetején úszkáló rákocska- és tintahalfoszlányok csapták ki a biztosítékot. Ezenkívül volt még benne gomba meg ananász is, hogy csak a fontosabbakat említsem.- Mi ez itt? - zúdítottam rá indulatom eddig elfojtott áradatát. - Neked fogalmad sincs a főzésről. Mit kutyultál itt össze? Egyáltalán ehető dolgokból áll ez aförtelem? O csodálkozva nézett rám. Látszott rajta, hogy nem érti, mi a bajom. Egyszerűen ez a stílusa főzésügyben, és ebben semmi, de semmi furcsát nem talált. Gulyásleves egyenlő zsíros lé, benne mindenféle tápláléknak alkalmas anyag. Hogy se krumpli, se hagyma, az egyáltalán nem zavarta. Csak nehezen és sokára tudtam neki elmagyarázni, hogy mit gondolnának erről az átlagemberek Kielemeztem, miből áll a nagybetűs gulyásleves, és hogy mi az, ami még tűréshatáron belül van esetleg.-Esti akkor mondjuk rákot nem is esztek? - nézett rám ámulva.- Hát keveset, de ha mégis, akkor se a gulyásba dobáljuk - oktattam ki. Kicsit ingatta a fejét hamiskás mosollyal, végül elnevette magát.- Hát ez is olyan, mint az egyházak Ki így, ki úgy kevergeti, de végül is ugyanaz táplál bennünket - állapította meg nagy megrökönyödésemre. Hazafelé sokáig morzsolgattam magamban a mondatait. Protestáns gyülekezethez szokott lelkemnek szinte rémes volt a díszes katolikus templomok látványa. Hú, micsoda bálványimádás! Aztán kijózanított egy ismerősöm: mi is ábrázoljuk ám Istent, ha máshol nem, hát a képes Bibliákban biztosan. Aztán döbbenten fedeztem fel, hogy a templomba ártatlanul betoppanó kislányaim egyenként megörültek a képeknek szobroknak Más íz. Nekem idegen, de van, akinek ez a természetes, vagy éppen ezt keresi. * * * Utazásaim során sokféle „ízű" gyülekezeti élettel találkozhattam. Volt közöttük vonzó és ellenszenves egyaránt. Aztán a megismert emberek közül néhányon testvérekké születtek, és akkor valahogy jelentéktelenné vált, hogy ki honnan, milyen háttérből jött. Amikor pedig néhány éve beteg kis barátnőm életéért imádkozni kész társakat kerestem, a címlistámon egyáltalán nem szerepelt, hogy ki milyen gyülekezetbe jár, de tudtam, hogy kik azok, akiket mozgósítani lehet. Itt is eltűntek a különbségek. A vakok és az elefánt története jutott eszembe. Az egyik áfáiét tapogatja meg, a másik a lábát, a harmadik a hátát. És csaknem összevesznek, mert mind másmilyennek érzi ugyanazt, és mind biztos a dolgában. Lehet, hogy így együtt lenne igazunk? Aztán a játszótéri kalandunkra gondolok. Kamilla, legpö- szébb kislányunk bemutatja az újonnan érkező kisfiúnak a barátnőjét: Jebeka. Rebeka felháborodva helyesbít: „Nem vagyok én jebeka, én Lebeka vagyok.” Talán Jézusnak is lenne kedve időnként helyesbíteni, amikor hallja, miket mondunk róla. De nem teszi. Mosolyog ránk, imádkozik értünk, és azt mondja: nem baj, amíg szeretik egymást, így is jó lesz. * * * Mindig is'gondom volt a megszólításokkal. Emlékszem, már kisgyerekként is hogy összerázkódtam, amikor egy-egy rosszul elsült csínytevés után maga elé állított a haragos felnőtt, és a kioktatást mindig így kezdte: „Kislányom!" Anyukám meg apukám, akiknek igazából a kislányuk voltam, sose mondták ezt. Leginkább a keresztnevemen vagy az általuk kitalált beceneveim egyikén szólítottak Gyakran csak a hangsúly alapján jöhettem volna rá, hogy az a „Békácska” vagy Tyüttyös” nekem szól, mégis mindig tudtam. Aztán jött a kisasszonyosodás, és attól kezdve ha valaki ridegen magyarázni akart valamit a képembe, hát „hölgyemének kezdett szólítani. A „hölgy" szó amúgy egészen addig tetszett nekem, míg nem lettem akárki türelmetlen orvosnak vagy ideges kalauznak a „hölgye" - attól kezdve utáltam. Mára elérkezett számomra az „asszonyom” megszólítás kora. Es újra ott a bökkenő, ahogyan mondják hiszen maga a szó logikus, és persze: valahogy csak kellene szólnunk egymáshoz. Nem tudom, hogy ezért, ennek a megszólítássomak a rosszízű- sége miatt zavart-e ugyanígy a „testvér" megszólítás. Mi az öcsémmel néha förtelmes dolgokat bírunk mondani egymásnak - és szerintem nem is vagyunk ezzel egyedül -, de amikor bajban vagyok és segítségre szorulok ő biztosan ott van és ott lesz mellettem. Ha szomorú vagyok őt mindig felhívhatom, sőt lehet, hogy valami titokzatos összeköttetés hatására ő hív fel váratlanul. Amikor beteg vagyok tudom, hogy családjával együtt imádkozva izgulja végig a napokat, és ha elfelejtek szólni, hogy jobban vagyok hát türelmetlenül rákérdeznek és esetleg meg is szidnak amiért nem osztottam meg velük az örömömet. Lehet, hogy közben Majomkának szólít vagy éppen Tüsszencs néninek de biztosan számíthatok a szeretetére a mindennapjaimban. Nemrég vásárolni mentünk együtt, nagy nevetgélve, egymásba karolva sétálgattunk valahol, amikor gyanakodva mért végig öcsém egy-egy ismerőse. Ki lehet ez a nő? Miért ő karolja ilyen virgoncán a felesége helyett ezt a fiút, aki ráadásul még presbiter is a gyülekezetben? Szinte szégyellősen vallotta be rólam, hogy a testvére vagyok Nagyon furcsa volt, tán életében nem hívott még így, de ahogy mondta, az akkor is tele volt melegséggel, és ettől valami különös ízt kapott. Azóta nem zavar annyira a „testvér” kifejezés. Rájöttem, hogy a szó mögött is mindig a lélek a lényeg. Szólítsanak akár így, akár úgy, ha szeretettel teszik akkor már nem is taszít annyira ez a sok kialakult névhelyettes. S meglehet, hogy ez az ökumenikus közösség megélésének is a titka. Mindegy, hogy hívjuk a többieket - ha szeretet van közöttünk, akkor jézus rábólint, ha meg nincs, akkor a többi úgyis csak szó marad. * * * Életem első imaheti alkalmát tizenévesen éltem meg. „Ugyan, maradj itt, jó lesz!"- biztatott lelkész barátom, én meg hümmögve húzódtam be egy eldugott sarokba. Hát jó, maradok de őszinte leszek ha a végén megkérdezi, hogy tetszett. Igazi tints kritikussággal néz* tem végig az istentiszteletet, amelyen a szokatlan hely miatt esetlenül mozogtak a lelkészek Furcsa volt a református palást; ha áldást oszt a viselője, olyan, mintha egy denevér szárnyra készülne kelni. A katolikus reverenda elejá nézegetve sokáig méláztam: vajon mennyi időbe telik mig végiggombolják? Az ige felolvasásánál az egyik lelkész valami reformkor előtti nyelvezetbe csapott át, a másik meg folyton beleütközött a tilalomba, hogy itt most nem kellene szenteket említenie, és keserveseket nyögött a kihagyandó részeknél A hitvallásnál már direkt figyeltem, hányán rontják el a szöveget, és mondanak .egyetemes" helyett valami mást. A keresztvetésnél már fuldokoltam. Huh, gondoltam, majd elmondom én a véleményemet. Még hogy ökumené! Még hogy imahét! Mi volt ez? Egy csomó képmutatás: így meg úgy testvérek vagyunk közben pedig mindenki arra gondol, hogy csak legyünk túl rajta, és menjünk haza szépen a saját kis kuckónkba, a megszokott templomkánkba. Fentem a nyelvemet, hogy majd élesen tudjak bírálni. Már tódult ki a gyülekezet. A lépcsőn megbotlott az egyik néni. Éppen az, aki benn jól a szemem előtt volt, és láthatóan a katolikus gyülekezet rendjéhez volt szokva. Egyszerre ketten karoltak bele, hogy megtartsák: jobbról egy nehezen járó református, balról egy pihegve csoszogó evangélikus néni. „El ne essél, no!"- tartották a megbotlót. Kicsit nevetgéltek a tehetetlenségükön. így együtt tán elviselhetőbb a terhe. Én meg elszégyelltem magam. Hát mégiscsak van ökumené?!- Ha tetszik, ha nem, rivalizálnak. Megy a versengés azokért az emberekért, akik aktivizálhatók. Kevés a gyerek, a felekezetek törtetnek értük, így aztán időnként feszültség is adódik abból, ha valamelyiknek sikerül becserkésznie egyet-egyet. Az egység csak mese, álom, káprázat, megjátszott dolog... Ezt szerettem volna még bővebben kifejteni, amikor lelkész barátom asztalán megcsörrent a telefon. Bocsánatkérőn nézett rám, én meg igyekeztem nem zavarni, míg beszélt.- Azonnal figyelek rád, de most hívott a református kolléga - mondta komolyan. - Rossz lett a szövettanja a kis Deményi Eriknek, még ma összegyűlünk imádkozni a családért; gyorsan szólok Larí atyának is. Most papnőként figyelem az ökumenét, ami ott él év közben is elevenen a barátságok, imádságok, az egymásra figyelés igazi testvéri rezzenéseiben. Nem mindegy, hogy mi következik a „de” után ► Bizony, egyáltalán nem mindegy. Mint ahogy az sem mindegy, mit húzunk alá, hova tesszük a szünetjelet, a hangsúlyt életünk dallamában. Szegődjünk hát együtt a nyomába ennek az ártatlan kétbetűs kicsi szónak: hol is helyezkedik el beszédünkben, gondolatainkban leggyakrabban? Az összetett mondat melyik része szokott utána következni? Ha kiderítettük, próbáljuk ki fordított sorrendben is! A leghamarabb ebben az ismert változatban fogunk találkozni vele: „Megbocsátok, de nem felejtek!” Hányán és hányán szenvednek ettől! Nem is annyira azok, akikre vonatkozik, sokkal inkább azok, akik mondják. Mert ha mondják, bizonyára így is érzik. Ha így érzik, akkor nem lehet valódi békességük. Valódi békesség nélkül pedig nem tud megnyugodni a lélek. Még akkor sem, ha istenfélő, bibliaolvasó ember szenved ebben a „betegségben”. Az idézett mondattal gyakran találkozunk életünk során. Úgy is, hogy mi mondjuk, és úgy is, hogy másoktól halljuk. Ezzel a sorrenddel'az a legfőbb baj, hogy már a kezdet sem őszinte. Saját magunkat vezetjük félre az első lépésben. És ettől a mondat „de” szócska utáni folytatása nagyon is igazzá válik. Valóban nem fogunk tudni felejteni. Évek, évtizedek telhetnek el, és valahányszor eszünkbe jut a régi sérelem, megkeseredik a szánkban a falat, elpárolog az örömünk. Nemcsak addig tart ez az állapot, amíg a másik látása emlékeztet az egykori történésre, hanem átnyúlik még a halálán túlra is. Az őszintén - és idejében - meg nem bocsátott, azaz el nem felejtett bántás olyan a szívnek, mint amikor egy beszúródott szálka ottmarad a tenyérben. Fáj minden alkalommal, amikor megfogunk valamit, időnként begyullad, és minél tovább hagyjuk hatni, annál mélyebbre ágyazódik. Végül, ha már elviselhetetlenné válik, csak műtéti úton lehet eltávolítani. Sokan vallják, hogy hiába akarnak, mégsem tudnak felejteni. Ezért most próbáljunk meg fordítani a sorrenden, valahogy így: „Nem tudom elfelejteni, amit mondott nekem, tett velem az a valaki, akit én sohasem bántottam, de meg akarok neki bocsátani!" így most minden szó igazzá válik. Nem erőlködöm azon, amit úgysem vagyok képes kiizzadni magamból. Felejteni valóban nem lehet sem parancsszóra, sem nagy, szent akarásra. A seb sokáig sajog, nehezen gyógyul, csak az a kérdés, hogy engedjük-e gyógyulni, vagy újra meg újra megpiszkáljuk, amikor varasodni kezd. Mert minden ezen múlik! És amit ilyen módon életben tartunk, azt nem tudjuk évek, évtizedek alatt sem elfelejteni. Mint ahogyan a seb sem tud begyógyulni, ha folyton felszakítjuk. Milyen balga is az ember! A testi sérülést kezelésbe veszi, a lelki sebet meg hagyja elmérgesedni. Nem veszi észre, hogy minden attól függ, mi áll a „de” után. Már maga az imádság is segít: „Uram, nagyon megsebződtem, azt hiszem, ezt soha nem fogom kiheverni, de meg akarok bocsátani! Úgy, ahogy te is megbocsátottál ellenségeidnek, azoknak is, akik kigúnyoltak, megkorbácsoltak, keresztre feszítettek. Tőled akarok őszinte megbocsátást tanulni. Magamtól nem megy. Kérlek, segíts nekem ebben!” Jézus az ilyen imádságot mindig meghallgatja, a sajgó sebet pedig kezelésbe veszi. Aztán egyszer csak a megsebzett ember csodálkozva veszi észre, hogy már nem is fáj annyira a régi sérelem! Talán a nyoma még megvan, de már csak halvány emlékként él. A szív megbékélt, sőt az is lehet, hogy teljes lesz a gyógyulás. Isten szerete- te csodákra képes. Semmiféle batyut nem szükséges vonszolni magunk után, mert Jézus megszületett Betlehemben, végigment vállalt útján, és a golgotái kereszt alá mindent, de mindent letehetünk. Vigyázzunk hát nagyon, ne vezessük félre magunkat! Ha például egy fájó megállapítás hallatán azt mondjuk valakinek, akinek egyébként biztosak lehetünk a tiszta érzéseiben, hogy „megértelek ugyan, de nagyon fáj, amit mondtál”, akkor valójában nem akarjuk megérteni, hogy is mondhatta ezt az illető nekünk. Egyre gyötrőbb gondolatok fognak a hatalmukba keríteni minket, és hosszabb időre felborul a lelki nyugalmunk. Esetleg korábbi, apróbb sérelmeink is eszünkbe jutnak, kikívánkoznak belőlünk, és fájdalmunk nyomán újabb tüzek lobbannak fel. Viszont mi történik, ha megfordítjuk a sorrendet? Akkor is ugyanúgy fáj, de valóban megértjük, hogy nem bántó szándék áll mögötte, és még az is megtörténhet, hogy egymás vállán tudjuk kisírni magunkat. Ilyen nagy a különbség! Még valami idekívánkozik. Egyre gyakrabban lehet hallani ilyesféle kijelentéseket: „Szép, szép volt ez a karácsonyi készülődés, meg az ünnep is valamikor régen nagyon kedves volt nekem, de most már inkább fárasztott, a legszívesebben átaludtam volna az egészet!” Sőt azok sincsenek kevesen, akik ilyeneket mondanak: „Nem szeretem a karácsonyt! Félek a vele járó tortúrától, ez már nem nekem való!” Anélkül, hogy a valós okokat elemezni kezdenénk, vagy megbotránkoznánk azon, hogy hova jutott a világ, fordítsuk figyelmünket még egyszer a sorrendiség felé. Alakítsuk át a „de” szócskás mondatot vala- hogy így: „Egyre fárasztóbbá teszik az ünnepet azzal, hogy a külsőségekre terelik a figyelmet, de a karácsony akkor is nagyon kedves, nagyon fontos ünnep. Inkább legyen az asztalon kisebb és egyszerűbb az étel- és süteményválaszték, a karácsonyfa alatt szerényebbek az ajándékok, csak a lényeg ne vesszen el!” Aki valóban, őszintén a lényeget tartja fontosnak, az meg is tudja találni még a készülődésben is az „előörömöt". Mint ahogy egy kedves vendéget várva sem merítjük ki szükségtelenül a végsőkig magunkat, hiszen akkor hiába ragyog majd minden, hiába roskadoznak a hűtőszekrény polcai a finomságoktól, hiába sorakoznak az éléskamrában a különféle sültek és sütemények, sőt hiába várná a kedves vendéget valami óriási meglepetés, ha mi magunk alig tudunk odavánszorogni az ajtóhoz, amikor meghalljuk a csöngetést. Urunk, te tudod, hogy mi őszintén akarnánk a legjobbat, amit csak te adhatsz nekünk. Ismered korlátáinkat is, jól látod mindazt, ami buktatót jelent a számunkra. Kérünk, az adventi úton ismételd át velünk, amit régen tudtunk, de azóta elfelejtettünk! Kisgyermekként nem őrizgettünk sérelmeket, örültünk, ha megbocsátottak nekünk, és mi is boldogan megbocsátottunk az ellenünk vétkezőnek. Valamikor régen az „örök harag” a legrosszabb esetben sem tartott fél óránál tovább, s alig vártuk, hogy folytathassuk a játékot. Akkor még tudtunk felejteni, és nem rágódtunk a múltban történteken. Segíts rajtunk, hogy ilyen gyermekeid lehessünk. Engedd, hogy egészen hozzád simuljunk, olyan közel, amennyire csak lehet. Aztán mutass rá sorban azokra a csúnyaságokra, amelyeket te látsz rajtunk, mert mi már annyira megszoktuk őket, hogy nem is vesszük észre. Mondjad, édes Atyánk: „Eredj, mosakodjál meg, meglátod, jobban fogod érezni magad!” Mi pedig futhassunk boldogan a forráshoz, mint régen. Megváltó Jézusunk, tiszta és örvendező szívvel akarunk fogadni téged! Vezess az úton - te vagy az út! Gyújtsd meg kitakarított szívünkben az igazság lámpását - te vagy az igazság! És újévi ajándékul, kérünk, adj nekünk megújult életet - te megteheted, hiszen te vagy az élet! ■ Szántó Vilmosné
